Art is different [☆ʰʸᵘⁿʲⁱⁿ☆]

♫ 10. ♪

Nyakunkon a karácsony, egyre közelebb kerülünk az ünnephez, ezzel együtt a szünethez. Szerencsére annak tanulhatok, ami igazán foglalkoztat, ezért okom sem panaszom nincs az iskolára. Mégis jó érzés a szünetbe lepihenni és végre azt csinálni egy hangyányit huzamosabb ideig, amit szeretnék. A napok elrepültek a fejünk felett, amint beköszöntött a december. A kalendáriumomból folyamatosan pillanatról pillanatra fogytak ki a csokoládék, melyeket szigorúan betartva minden nap nyitottam. Azonban már csak a fele van vissza.

Ezen a csodás madárcsicsergős reggelen... kit álltatok? Közel sem így van. Tehát ezen a fagyos, rideg, sötét és havas reggelen nekiindultam a napnak, szokásosan léptem ki összekészülődve az ajtón, mikor azt kinyitva az arcomba csapódott sec/kb. három liter hó. Szemeim kikerekedtek és úgy bámultam magam elé, valamint az elém tárulkozó kilátásra. Az egész utcát több mint húsz centis hó borította. Nem voltam elég biztos benne, hogy neki kéne vágni így, ilyen körülmények között a menetnek, de mit volt mit tenni, elindultam. Az egyenruhámhoz tartozó térdzoknim háromnegyede hótól ázott, a fagyról, amit a lábamban éreztem, nem is beszélve.

Mire kiértem a buszmegállóig még a szempillláim is jegesek lettek. Ezt említve jutott eszembe, ahogy jöttem a csapok néhol szabadesést elkövetve zuhantak le elém, olykor a fejemre, ami belegondolva sem látszik jó érzésnek. Nos átélni még ennél is kellemetlenebb volt, nem beszélve arról az aprócska tényről, hogy én voltam egyedül az utcákon. Sehol egy autó, vagy járókelő. A boltok sötétek voltak, mintha a jégkorszak közepébe csöppentem volna.

Azonban mind ezt a sok információt, amit az utam során nyertem valamiért nem tette össze a fejem. Nem kevés időt álltam várán a buszra, ami sohasem jött. Későn ugyan, de konstatáltam, hogy a jármű valóban nem szándékozik értem jönni. Elbicegtem egy telefonfülkéhez, hogy legalább utánakérdezzek, mi a helyzet. Így téve tárcsáztam Jayt, aki nem sokra rá csatlakozott a vonalhoz. Amint meghallottam a reccsenést a túlsó oldalon, tudtam, hogy felvette.

- Jay! Borak vagyok. – Tudattam vele, hogy legalább egy sorcsapásnyi fogalma legyen, hogy ki a hétszentséggel beszél.

- Borak? – Szólt bele rekedt hanggal legjobb barátom a kagylóba. – Egyszer aludhatna az ember tovább, de még akkor is zaklatva van. – Tudatta velem, hogy mennyire is rossz az időzítésem.

- Miért aludhatnál? Valaki nem szólt nekem, hogy ma nincs iskola? – Nevettem el magamat, tudván, hogy ilyen lehetőség szóba szem jöhet.

- Hát, ami azt illeti... - Ide hallottam, hogy megvakarta fejét zavarában, ám bennem a pumpa egyre feljebb szökött.

- Tehát így volt. – Adtam be a törölközőt. Feladtam a találgatások és a reménykedés tömkelegét. Beletörődtem, hogy utam hasztalan és roppant fagyos volt. – Akkor én most visszafordulok. – Sóhajtottam egy nagyot.

- Ne siess annyira! – Mondta a vonal túlsó feléről Jay.

- Jay, tudod te, hogy mennyibe kerül ez a beszélgetés nekem percenként? – Forgattam szemeimet, amit ő persze nem láthatott. De ahogyan én megéreztem, ahogyan a fejét vakarja, úgy biztos vagyok benne, hogy előtte van a kép, amikor dühöngök.

- Gyors leszek! Tehát, mit szólnál, ha ma délután 4 körül találkoznánk a Peer Coffee-nál? Ó, rendben? Akkor ott találkozunk! – Hadarta el alig két másodperc alatt.

- De... - Még mielőtt mondhattam volna bármit is, megint belém fojtotta szót.

- És ne késs! – Szólt még utoljára bele, majd bontotta a kapcsolatot.

Én csak ledermedten álltam és néztem magam elé, üres tekintettel. Habár nem sokáig ácsoroghattam, hiszen majd' megfagytam. Hazáig azon gondolkodtam, hogy miként fogok én eljutni a Peer Coffee-hoz, és a jobb kérdésem, ami még rejtélyesebb is az előbbinél, hogy Jay minek akar hirtelen találkozni? Ez határozottan nem a; menjünk együtt kajálni egyet kategória volt. Ezt határozottan rám sózta, mintha ő már rég kitalálta volna. Nem hirtelen fellángolás volt az tuti.

Hazaérve Yerin kikerekedett szemekkel nézett rám, azonban egy másodperc gondolkodás időt nem hagytam neki, már kezdtem is a panaszkodást. Ezt meghallva Han is belépett, aki szint úgy meglepetten mért fel, tetőtől talpig. Yerinre egy kérdő pillantást vetett Han, de Yerin csak megrántotta alig észrevehetően a vállát.

- Aztán csak hazagyalogoltam. Viszont nem érzem a lábujjaim. Sőt... az egész lábamat nem érzem. – Nyafogtam tovább. A kanapén eldőlve pedig lehunytam szemeim.

- De, hogy lehet az, hogy a többiek tudták, hogy nem lesz ma iskola, csak te nem? – Vonta fel szemöldökét Yerin. Erre már én is gondoltam, de nem jutottam válaszra.

- Hm, nem tudom. – Lábaimat elkezdtem lóbálni, ahogyan egy kis része lelógott a kanapéról.

Yerin jött oda hozzám, majd egy puha és meleg takarót tekert a lefagyott végtagjaimra. Ezt egy mosollyal és ficánkolással köszöntem meg, hiszen ilyenkor helyezkedem. A legkényelmesebb pozíciót szeretem felvenni, hiszen, ha az nincs meg, nehéz jól aludni.

Lassan ahogyan a szemeim csukva maradtak, kezdtem álomba szenderülni. Az álmomban HyunJin szerepelt. Láttam táncolni, egy hatalmas színpadon. Sötét volt és a reflektorfény csak felé irányult. Egyedül volt, nem voltak nézők. Csak táncolt. Kívülről nézve rettentően tehetségesnek tartottam. De az is lehet, hogy a tudatalattim ezzel akar visszavágni, amiért rágalmaztam árulásért. Nem szabadott volna olyanokat vágnom a fejéhez, amiket nem érdemelt meg. Ezt már ez előtt is beláttam, viszont most, hogy HyunJin előttem is fitoktatja tudását, még ha nem is a valóságban, de megerősítette bennem, hogy bocsánatot kérjek. Minél előbb sort szerettem volna keríteni ennek..

A színpadon rutinosan mozgott. Nem hallottam a zenét, mégis olyan érzést keltett táncával, mintha igenis menne alatta valami. Madarak csicsergését hallottam, amit az ujjaival illusztrált. Úgy csinált velük, mintha repülnének. Ezt követően megfordult és a kezét a fejéhez döntötte.

Úgy láttam, mintha szabadnak érezné magát. Mintha nem nyomná ezer meg ezer teher a vállát. De ez csak egy álom volt.

Nem?