Fortyogó Szigetek: A Következő Generáció - I. Felvonás

XVI. fejezet - Elszabadult erő

William és Domovoy meglepődve hallgatta végig Luciát. Mialatt Lucia beszélt Hope a barna lány ölében nyugtatta a fejét és örömét lelte abban ahogy újdonsült gazdája folyamatosan simogatja. A történet végeztével William és Domovoy szótlanul egymásra nézett, majd William így szólt:

- Ez sok mindent megmagyaráz.

Lucia értetlenül meredt a narancssárga hajú férfira.

- Ezt hogy érted?

- Emlékszel amikor hét éves voltál és fagyizni vittelek?

Lucia nagyon is emlékezett arra a napra. Akkoriban a barna lány mindennél jobban várta hogy végre megkóstolhassa az új fagylalt különlegességet, a magvas jégkrémet. Így hát mikor végre megérkezett William-mel Bordaföldére megvették az egyik bódéstól az édességeket, leültek az egyik közeli padra és elkezdték elfogyasztani a fagyit. Ekkor hirtelen egy hatalmas rajnyi kézpapagáj támadt rájuk, hogy megszerezzék a fagyikban lévő magvakat. William persze próbálta megvédeni a kis Luciát, de nem igazán tudta felvenni a versenyt egy seregnyi varázslény ellen. Lucia nagyon megrémült, amikor látta, hogy William a földreesik a sérülésektől. A barna kislány ráfeküdt William vérző testére és megpróbálta a saját testével védeni narancssárga hajú férfit, miközben azt kívánta magában, hogy bárcsak elmennének a kézpapagájok. Csodával határos módon a madarak hirtelen felhagytak a támadással és elrepültek a helyszínről.

- Igen, emlékszem - felelte végül csendesen Lucia.

- Már akkor sejtettem, hogy valami közöd volt ahhoz, hogy megmenekültünk - mondta William. - Kizárt dolog hogy a kézpapagájok önszántukból otthagyják azt a rengeteg kaját.

- Én csak nem akartam hogy tovább bántsanak téged - felelte komor arccal Lucia. - Nagyon féltettelek.

- Tudom - sóhajtotta William. - Viszont amikor tudomást szereztem arról, hogy megszelídítetted Snowball-t akkor már szinte biztos voltam benne, hogy van valami képességed.

- Igazából nem kellett megszeledítenem Snowball-t - jegyezte meg Lucia. - Nem akart engem bántani.

- De nem sokan mondhatják el azt magukról, hogy egy hórémség a háziállatuk - mutatott rá William.

- Inkább a családtagomnak tekintem Snowball-t, csakúgy mint Achoo-t és most már Hope-ot is - felelte Lucia és finoman megvakarta a zordhiéna füle tövét.

A bestia válaszul boldogan mormogott egyet.

- Nekem inkább egy olyan kérdésem volna, hogy mihez akarsz most kezdeni? - nézett Luciára fürkészve Domovoy. - Elég sok mindenre lehet felhasználni az effajta képességet.

- Nem tudom - válaszolta őszintén Lucia. - De kérlek ne mondjátok el senkinek, hogy mit láttatok. Egyelőre nem akarom hogy bárki más is tudomást szerezzen arról, hogy milyen erővel rendelkezek.

Luciának igazán furcsa volt hallani magától ezt a mondatot. Végre van képessége, de mégis el akarja titkolni mindenki elől. Álmában sem gondolta volna, hogy ilyesmi valaha meg fog történni vele.

- Biztosíthatlak afelől, hogy tőlem senki se fogja megtudni - nyugtatta meg Domovoy a barna lányt.

- Úgy ahogy tőlem sem - bólintott William. - Viszont itt az ideje, hogy hazamenj. Luzék már biztos aggódnak, hogy hol lehetsz. Majd én elviszlek.

- Rendben - biccentett Lucia és lassan felállt, majd letérdelt Hope elé és belenézett zordhiéna gesztenyebarna szemeibe.

- Hope nekem most mennem kell, de ígérem hogy hamarosan újra látjuk egymást. Addig légy jó kislány és fogadj szót Domovoy-nak, oké?