Mielőtt boldogok lettünk

1. fejezet

Egy fából készült nyugágyon ülök az udvaron, betakarózva egy pléddel, friss kávéval a kezemben és a hegyeket bámulva azon gondolkodom, hogy hova tűnt a nyár, az előbb még itt volt. Tegnap sokkal melegebb volt az idő, ma reggel viszont megfagyni. A szüleimnél vagyok látogatóban Montana államban, én már 9 éve elköltöztem innen a mindig napfényes Miamiba és ingatlanközvetítőként dolgozom. Az egy nagyon hosszú történet, hogy hogy kerültem Amerika másik végébe, nem is szoktam rágondolni, mert nem szép történet, de szeretek Miamiban élni, mindig jó az idő, az emberek kedvesek, folyton beach party hangulat van.
- Ó, hát itt vagy? - hallom anya kérdését, megfordulni sincs időm, már le is ült a mellettem lévő nyugágyra
- Kávézok, apának mondtam. -emeltem fel mosolyogva a bögrémet
- Apád már elment Billingsbe, nem is találkoztunk. Ma van valami kamarai ülés, Tom is vele ment. - legyintett. Egy családi ranch-ot üzemeltetnek a szüleim, szarvasmarha tenyésztéssel foglalkoznak, mint oly' sokan errefelé. A bátyám, Tom is itt lakik a feleségével és a két gyerekével a ranch másik oldalán egy takaros házban, besegítenek anyáéknak és idővel gondolom majd át is veszi a bizniszt.
- Nem is mondták, én is elkísértem volna őket.
- Te? - nézett rám anya hitetlenkedve
- Jó, hát én addig vásárolgattam volna, míg nem végeznek.
- Mindjárt gondoltam. - nevetett fel - Szerintem téged lasszóval sem tudtunk volna itt tartani, hogy besegíts.
- Anyaaaa, megint kezded? - forgattam a szemem
- Tudom, tudom. - emelte fel a kezeit védekezőleg, aztán sóhajtott egyet - Azt értem, hogy miért akartál elmenni innen, de azt sosem fogom megérteni, hogy miért az ország másik végébe, nem lett volna elég csak a szomszédos állam?
- Mivel Sue Floridában ajánlott nekem munkát, nehéz lett volna csak a szomszédos államig menni. -kortyoltam bele a kávémba
- Nem is akarsz már soha hazaköltözni?
- De. Majd egyszer biztosan. - mosolyogtam anyára, bár mindketten tudtuk, hogy erre nagyon kevés az esély. Paták hangját hallottuk, így mindketten a ház irányába fordultunk, a sógornőm leszállt a lóról és már integetett is nekünk.
- Áh, Margo. - anya már talpon is volt és visszaintegetett- Ígérte, hogy segít kenyeret dagasztani. Te nem jössz?
- De, csak előbb még megiszom a kávémat.
- Rendben. - bólintott és megszorította a vállam a kezével, mielőtt elindult a ház irányába. Pár perccel később, hangos nevetést lehetett hallani és beszédfoszlányokat. Szerencsére nagyon jól kijöttek, nem tipikus anyós-meny kapcsolat az övék, gyanítom, hogy anya lányaként tekint rá, de ez engem egyáltalán nem zavar. Margo és Tom osztálytársak voltak a gimiben, ott jöttek össze és azóta is együtt vannak, Margo nekem is olyan, mintha a nővérem lenne. A hirtelen támadt csendben megcsörrent a telefonom, összerezzentem, majdnem kiöntöttem a kávémat is. Bosszankodva elővettem a farmerom hátsó zsebéből a telefont, megnéztem a kijelzőt. Holly az, a legjobb barátnőm.
- Heeeello csajszi. - szóltam bele vigyorogva a telefonba
- Atyavilág, te még élsz?
- Persze, miért?
- Azt hittem a térképről is lementél. - vihogott
- Bocsi, nem mindig van itt normális térerő, már totál elszoktam a telefontól.
- Abban a kemény 3 napban, mióta otthon vagy?
- Még csak 3 napja? Nekem 30-nak tűnik. - nevettem fel
- Ennyire idegesítőek az ősök? - kérdezte komolyra fordítva a szót
- Dehogy, velük semmi baj. Inkább csak hiányzik a napsütés, a tengerpart.
- A pasik.
- A pasik. - nevettem fel ismét, mire Holly is kuncogni kezdett
- Azt ne mondd, hogy ott nincsenek helyes cowboyok, mert megyek és telesírom a párnám.
- Biztos vannak.... csak kint a legelőn.
- Akkor pattanj anyukám lóhátra!
- Hah, persze. Vagy 100 éve lovagoltam utoljára.
- Pedig biztos akad ott a ranchen valaki, akin, pardon... akivel gyakorolhatnál.
- Holly!!!
- Oké, oké. Visszavonva. - nevetett
- Otthon minden a régi?
- Persze, semmi extra. Azért majd küldj néhányszor e-mailt, ha a telefon nem él, ne tűnj el.
- Rendben. Megígérem.
- Pihenj sokat és jól.
- Köszi. - mosolyogtam
- Na puszi. - nyomta ki a telefont. Vettem egy mély lélegzetet, legurítottam a maradék kávét és én is a ház felé vettem az irányt, bár kétlem, hogy a dagasztásban részt fogok venni. Amikor beléptem a házba, a konyhába sétáltam.
- Sziasztok! - mosolyogtam és a bögrémet a mosogatógépbe tettem
- Szia Liv! - mosolygott a sógornőm, miközben lisztet mért a konyhai mérlegen
- Segítsek? - néztem körbe
- Dehogy, megoldjuk! - legyintett anya
- Hogy érzed magad itthon? - nézett rám Margo
- Egész jól, bár kicsit fura, azért tavaly karácsony már nem most volt.
- Hát nem. - grimaszolt anya - Jöhetnél gyakrabban is.
- Jaj, Mary, ne bántsd már! - kuncogott Margo - Mindig öröm, ha jön és ha tudna többször jönni, akkor biztos jönne is.
- Köszi! - mosolyogtam a sógornőmre miközben felültem egy reggeliző székre a konyhai sziget mellett, ahol ők éppen a kenyérdagasztással voltak elfoglalva. Mikor összeszámoltam, hogy hány kiló lisztet látok, egy kicsit meglepődtem - Hány kenyeret sütünk?
- Szerintem 7 elég lesz. -mondta anya
- 7? - csúszott fel a szemöldököm - A falut is mi látjuk el?
- Ez jó! - nevetett Margo
- Apád nem mondta? - nézett rám anya
- Mit?
- Holnap jön az állatorvos.
- Nem mondta. - húztam meg a vállam - De miért jön az állatorvos?
- Oltani kell a marhákat.
- Mindegyiket?
- Nem, párat kihagyunk és megnézzük milyen, ha elkapják a kerge marha kórt. - forgatta anya a szemét
- Bocsi, ez tényleg hülye kérdés volt. - nevettem fel - Egy kicsit elszoktam már a szokásos itthoni dolgoktól.
- Semmi gond. - mosolygott anya
- Zavarna titeket, ha kimennék egy kicsit gyakorolni a lovaglást?
- Dehogy. Csak ebédre gyere be. - mosolygott anya
- Akkor jó munkát nektek! - pattantam le a székről, majd elindultam az emeletre előkeríteni a régi lovagló cuccaimat.