Mielőtt boldogok lettünk

19. fejezet

Leparkoltam a kapu mellett, aztán felsétáltam a házba. Amikor beléptem, anya a nappaliban volt és horgolt. Levettem a kabátom és a csizmám.
- Szia anya!
- Szia, Liv. Te már itthon vagy?
- Igen. - bementem a nappaliba és leültem a fotelba
- Jake hogy van?
- Hősiesen tűri a fájdalmat.
- Nem írtak fel neki semmit?
- De, antibiotikumot kapott meg fájdalomcsillapítót, bár látom, hogy fáj neki azért.
- Nem egyszerű a helyzet. - igazította meg anya a szemüvegét
- Nem.
- És van aki segítsen neki?
- Sam fog majd átmenni.
- Az asszisztense? - nézett rám
- Igen.
- És gondolod, hogy tudja majd ápolni?
- Állatorvosi asszisztens, csak tud ápolni valakit aki még el is tudja mondani, hogy mi a baja.
- Maradhattál volna még nyugodtan.
- Anya, mi nem járunk.
- Hát aztán? - húzta meg a vállát és újra kezdte a horgolást - Senki nem mondta, hogy menj hozzá feleségül, de egy nő mégiscsak jobban érti a dolgát.
- Persze, aztán meg híre menne, hogy a ti lányotok egy fedél alatt lakik a volt vőlegényével és ápolgatja a kis beteget.
- Nem vagyunk naivak apáddal, tisztában vagyunk vele, hogy már nem vagy szűz.
- Anyaaaa. - nyílt tágra a szemem
- Én csak azt mondom, hogy ápold, nem azt hogy lakj ott, mint a párja.
- Hozzátok jöttem látogatóba, nem hozzá.
- Makacs öszvér vagy, mint az apád. - sóhajtott
- Majd telefonálok neki és ha úgy ítélem meg, hogy segítségre szorul, akkor átmegyek. Így jó lesz?
- Jó. - kuncogott - Reggeliztél már?
- Igen. Viszont most felmennék a szobámba átöltözni.
- Menj. - mosolygott. Fellépcsőztem az emeletre és hangosan becsaptam magam mögött a szobám ajtaját.

Délután egy bögre kávéval kimentem a fa nyugágyakhoz és leültem. Elővettem a telefonom és tárcsáztam Jake-et.
- Doktor Jacob Wade telefonja.
- Öhm... Liv vagyok - szóltam bele
- Szia Liv, Sam vagyok.
- Szia! Nem írta ki a nevem?
- Nem figyeltem, ne haragudj.
- Ja, semmi gond. - mosolyogtam - Jake ott van?
- Most éppen alszik odafent.
- Ó. Baj van?
- Rettentően fáj neki a lelegzetvétel még, úgyhogy adtam neki gyógyszert, ami őszintén szólva kiütötte.
- Milyen gyógyszert? - ráncoltam a szemöldököm
- Hát amit felírtak neki. Kiváltottam a patikában a maradékot is.
- De nem akarta mindegyiket bevenni.
- Igen, de aztán meggyőztem róla, hogy nem véletlenül kapta őket.
- Értem. - kortyoltam a kávémból - És a karja?
- Az szépen gyógyul, nem olyan régen benéztem a kötés alá.
- Na, az jó. Az jó.
- Mondta, hogy remekül gondját viselted.
- Ugyan már, nem csináltam én semmit. A karját is magának kötözte át reggel.
- Tényleg? - lepődött meg Sam - Nekem azt mondta, hogy te voltál.
- Hát nem mondott igazat.
- Na, de most már jó kezekben van. Beszéltem a kórházi kezelőorvossal is és ellátott minden jó tanáccsal.
- Örülök. Éjszakára is maradsz?
- Természetesen, nem kellene még egyedül lennie, talán majd 2-3 nap múlva.
- Rendben.
- Megmondom, hogy kerested!
- Kösz, Sam.
- Nincs mit.
- Szép napot. - kinyomtam a telefont és kortyoltam a langyosra hűlt kávémból. Valamiért nem tetszik, hogy Sam vigyáz Jake-re. Pedig tudom, hogy segít neki, szakavatott, már amennyire egy állatorvosi asszisztens az lehet egy emberi sérülésnél. Akkor is zavar ez az egész, zavar, ahogy reggel eljöttem. Kortyoltam a kávémból és hanyatt dőltem a napozón. Behunytam a szemem és próbáltam magam megnyugtatni, hogy helyesen tettem, hogy eljöttem. Aztán eszembe jutott, hogy Jake azt mondta szerelmes belém. Még mindig vagy már megint, nem tudom. Hirtelen kinyitottam a szemem és felültem. Nem tehetem ezt. Nem gondolhatok ilyesmire, nemsokára szépen megyek vissza Miamiba, az ottani életembe és kész. Megittam az összes kávét, aztán felálltam és besétáltam a házba.