Mielőtt boldogok lettünk

4. fejezet

Ránéztem az órámra, délután 4 óra múlt pár perccel. Körülbelül 400 méterre a házunktól egy ősrégi üres karámnak a felső fa korlátján ülök háttal mindennek és lóbálom a lábaimat, mint gyerekkoromban. Az oltás zajai ide is elhallatszódnak, de a cowboyok már elkezdték az oltott marhákat visszaterelni a legelőre, anyáék hozzáláttak a vacsora előkészítéséhez. Kicsit furcsa érzés, hogy már nem nagyon van itt rám szükség. Amikor kislány voltam, akkor számoltak velem, megvoltak a feladataim, de most? Most szerintem azt sem vették észre, hogy nem vagyok ott. Persze ez annak is köszönhető, hogy 9 éve elmentem és évente 2 alkalommal jövök haza egy pár napra, míg Tom, Margo és a gyerekek itt élnek, gyalog is csak 20 percnyire. Megütötte a country zene a fülem, szóval úgy néz ki, hogy lassan az utolsó marha is sorra kerül és akkor kezdődhet a vigadalom, a vacsora, a nagy beszélgetések. Reccsent egy faág mögöttem, hatalmasat ugrottam a korláton, úgy megijedtem.
- Bocsi, csak én bénázok. - hallom az ismerős hangot
- Jake...
- Aha.
- A frászt hoztad rám!
- Ne haragudj, nem volt szándékos! - felállt a karám alsó korlátjára és lazán átdobta az egyik lábát a felsőn, így felém fordulva leült és levette a kalapját
- Nem emlékszem, hogy hellyel kínáltalak volna. - néztem rá
- Én sem emlékszem, hogy kértem az engedélyed. - mosolygott, elfordultam - Jó újra látni téged, Olivia.
- Minden marhát beoltottatok?
- Még maradt 8 darab, amikor eljöttem, azt majd Dave, az asszisztensem megoldja.
- Akkor ideje menned, nem igaz?
- Mary meghívott, hogy vacsorázzak veletek és a többiekkel.
- Anyám és az a jó szíve. - grimaszoltam
- Ugyan már, nem lesz az annyira rossz.
- Ja. - horkantam fel
- Tényleg jó újra látni!
- Oké. - néztem rá. Alig változott valamit, ugyanaz a zöld szempár, ugyanaz a csibész tekintet, a ravasz félmosoly. Nyeltem egyet, mert elkalandoztam gondolatban, de aztán hamar visszatértem a jelenbe
- És milyen Miami?
- Most tényleg úgy fogunk beszélgetni, mintha mi se történt volna? -csattantam fel
- Nézd, Liv. Én már 9 éve sem értettem, hogy mi a gond, nem feküdtem le Julie-val és ezt már akkor is elmondtam.
- Ugyan már, Jake. Láttalak titeket.
- Akkor maximum annyit láthattál, hogy Julie mattrészegen a segítségemre szorult.
- Persze és ehhez le kellett venni az ingedet.
- Az Isten szerelmére, Liv. Julie lehányt, amíg próbáltam lefektetni a szobájában.
- Jó, hagyjuk. - vettem egy mély levegőt és a cipőm orrát kezdtem bámulni - Nem kell visszamenned?
- Még nem.
- Biztos? - néztem fel rá
- Nem akarod, hogy itt legyek, igaz?
- Jaj, ne. Ez ennyire nyílvánvaló?
- Eddig észre sem vettem, hogy mennyire hiányzott a szarkazmusod. - nevetett, nekem is mosolyogni támadt kedvem. Ez a nevetés volt az első, ami levett a lábamról annak idején
- És mi van Barbrával?
- Hogy kivel?
- Tudod, magas, vékony, bögyös vörös a sátorban.
- Jaaaaa. Vátj, hogy ki?
- Margo barátnője Billingsből.
- Neki Barbra a neve? - ráncolta össze a szemöldökét
- Aha. - bólintottam - Bemutatkozott neked, nem emlékszel?
- Nem tudom mi van vele, legutóbb árnyékként követett. - nézett a ház felé - De tényleg nem tudtam, hogy így hívják.
- Nagyon bejössz ám neki.
- Csak neki? - fordult hirtelen vissza és egyenesen a szemembe nézett
- Nem tudom. - vontam meg a vállam - Más csaj nem ömlengett nekem doktor Jake-ről ott a sátorban.
- Csak nem féltékeny vagy?
- Én? És ugyan mire?
- Hát... tudod.
- Nem tudom. - bukott ki a nevetés belőlem - Mély nyomot hagytál bennem, ez igaz, de nem a sármoddal.
- Szóval sármosnak tartasz?
- Persze, főleg ebben a marha szaros gumicsizmában. - böktem a fejemmel a lába felé - Imádom, ahogy ez az átható szag csiklandozza az orrom és rám hozza a hányingert.
- Igen, bíztam benne, hogy még mindig gerjedsz rá. - nevetett
- Mi az hogy! Úgy kell magam visszafogni.
- Össze kellett volna házasodnunk. - egy mozdulattal leugrott a korlátról
- Én azért örülök, hogy nem tettük. - néztem rá a vállam fölött
- Valamelyik nap velem vacsorázol?
- Valószínű, hogy ma is veled fogok vacsorázni, ha anya az asztalunkhoz ültet.
- Én úgy értettem, hogy kettesben.
- Ja. Úgy? Kizárt.
- Oké, akkor kihívás elfogadva.
- Miféle kihívás? - ráncoltam a szemöldököm, mire ő vigyorogva feltette a kalapját és elindult a ház felé. - Jake! Milyen kihívás?
Hiába kiáltottam utána, úgy tett, mint aki meg sem hallja. De nem érdekel most már annyira engem sem, örüljön, hogy ennyit is hajlandó voltam vele emberi hangon beszélni, mert nagyon megbántott akkor este. Nem tudnám megmondani, hogy az fájt-e jobban, hogy ő ezt tette vagy az, hogy Julie, a legjobb barátnőm ebbe belement. Bár az tény, hogy tényleg mattrészeg volt, másnap nem is nagyon emlékezett a történtekre. Hátrafordultam és amikor megláttam, hogy Jake már tisztes távolságra van tőlem, akkor én is leugrottam a karám korlátjáról és csigatempóban elindultam a ház felé.