Mielőtt boldogok lettünk

8. fejezet

Mire odasétáltam, Jake már el is ment, így megálltam apa és a cowboyok mellett.
- Jó reggelt! - mondtam
- Jó reggelt! - mondták szinte kórusban
- Na, akkor szerintem megbeszéltünk mindent. - mosolygott apa
- Igen, főnök. Intézzük. - bólintott Richard, majd arrébb terelte a cowboyokat
- Kicsit korán keltél ma. - nézett rám apa
- Te is.
- Én mindig ilyenkor kelek. - kuncogott
- Én nem. - kortyoltam bele a kávémba, de már teljesen kihűlt
- Vártuk, hogy velünk vacsorázol tegnap.
- Igen, de nem volt hozzá kedvem, éhes se nagyon voltam. Anya nagyon mérges?
- Dehogy. - legyintett apa - Volt neki elég tennivalója.
- Jake miért van itt?
- Ja, őt én hívtam ma reggel. Itt hagyott Sam pár orvosi kütyüt és én nem értek hozzá, úgyhogy betettem őket az istállóban az öltözőbe és azt viszi most el.
- Értem. - bólintottam
- Nem fázol?
- Megvagyok, köszi. - mosolyogtam
- Na, én megyek és megnézem, hogy ez a sátor elpakolás hogy halad, míg nem kell újat venni. Van kedved velem jönni?
- Végülis, miért ne? - húztam meg a vállam és megittam az összes kávémat
- George! - szólalt meg Jake, mindketten hátrafordultunk - Készen vagyok, elpakoltam mindent. Köszönöm, hogy szóltál!
- Igazán nincs mit, ma reggel vettem észre én is csak.
- Sam egy kicsit kapkodhatott este vagy nem tudom, de ez így nincs rendjén.
- Fő, hogy megvannak. - paskolta meg apa Jake vállát
- Igaz. Én akkor nem is zavarok tovább. - nézett rám Jake jelentőségteljesen - Ha bármi van vagy szükség van rám, akkor tudod a számom, George.
- Persze, persze. Kösz mindent. - nyújtotta apa a kezét
- Nincs mit. - fogott vele kezet Jake, majd a lóhoz fordult
- Elkísérlek a kapuig. - szólaltam meg, de magam sem tudom, hogy miért. Mindketten úgy néztek rám, mintha szellemet látnának
- Ismerem a járást, Liv. - tette Jake a lábát a kengyelbe
- Akkor csendben megyek utánad.
- Na, ez nekem magas. Liv, ha végeztél és van kedved, akkor hátul leszek Richarddal. - mondta apa és sarkon fordult
- Jó. - kivette Jake a lábát - Kísérj el.
- Jó. - bólintottam és elindultam a kapu felé, ő pedig vezette maga mellett a lovat - Hogy hívják?
- Kit?
- A lovad. - mosolyogtam
- Paris.
- Szép neve van.
- Aha, én adtam neki.
- Jake. - néztem rá, de ő mereven maga elé nézett - Bocsánatot szeretnék kérni.
- Miért?
- Amiért óvodás módjára viselkedtem veled.
- Ja, fel sem tűnt. Folyton ezt csinálod. - húzta meg a vállát
- Ez... ez nem is igaz! Aljas rágalom. - álltam meg és felé fordultam, mire ő is megállt és vigyorogni kezdett
- Velem vacsorázol?
- Kizárt.
- Jó. Akkor nincs bocsánat. - indult el, Paris követte
- És még én vagyok óvodás? - kiáltottam utána
- Igen, te.
- Jake!
- Szia, Liv! - egy határozott mozdulattal felült a lóra, odasiettem
- Akkor tényleg nincs bocsánat?
- Nem haragszom rád, szóval ez így felesleges szócséplés csak.
- Nocsak, milyen művelt lettél. - néztem fel rá
- Mindig is az voltam. - mosolygott le rám a lóról
- És hol vannak a műszerek?
- A hátizsákomban.
- És miért jöttél lóháton?
- Mert Parist járatnom kell egy bokaműtét után. De mi ez a kérdezz-felelek?
- Semmi. - húztam meg a vállam és a ház irányába néztem
- Ha beszélgetni szeretnél velem, akkor tudod hogy hol lakom.
- Nem tudom. - néztem vissza rá
- De. Tudod, mert ugyanott van, ahol 9 éve is voltam. A telefonszámom meg kérd el a bátyádtól vagy apádtól.
- Nincs rá szükségem.
- Keress, Liv. Bármikor ráérek, ha rólad van szó. Beszéljünk, mert van miről. - elegánsan megkocogtatta a lábával Paris oldalát, mire a ló elindult. Egy darabig néztem utánuk és csak álltam ott, mint aki kővé dermedt.