Mielőtt boldogok lettünk

17. fejezet

Délután miután ebédeltem, éppen a mosogatógépet pakoltam be, amikor csörgött a telefonom. Kivettem a zsebemből és ránéztem a kijelzőre, anya volt az.
- Szia anya! - szóltam bele
- Szia, kicsim. Minden rendben? Apád meséli, hogy mi történt
- Igen, minden rendben.
- Jake hogy van?
- Most éppen alszik a fájdalomcsillapítótól, de egyébként a történtek ellenére jól van.
- Hogy történt a baleset? - kérdezte anya aggódva
- Simon Wilsonnál volt vemhes lovat vizsgálni és amikor befejezte, akkor egy csődörnek sikerült eloldoznia magát és fellökte, aztán meg is taposta.
- Ó, te jó ég.
- De nincs nagy baj, nem tört el semmije.
- Akkor jó. Hú, ilyenről az utóbbi 10-15 évben nem is hallottunk.
- Anya, szükséged van a kocsira?
- Dehogy. Miért kérdezed?
- Csak azért, mert itt maradnék éjszakára.
- Jó, persze. Maradj csak, szegény Jake egyedül lenne.
- De holnap megyek haza.
- Maradj, ameddig kell.
- Jó. - mosolyogtam
- Van tiszta ruhád? Fehérneműd?
- Öhm... nincs. - vallottam be félénken - Nem készültem rá, hogy itt maradok ennyi ideig.
- Vigyek át valamit esetleg?
- Nem kell, megoldom. - beugrott hogy van egy váltás bugyim a kocsiban a táskámban, még Miamiban tettem bele, hogy ha elmennék szórakozni és bármi történne velem, azért egy tiszta alsónemű legyen nálam
- Rendben. Vigyázz magadra.
- Vigyázok. Szia, anya!
- Szia! - letette. Én tettem egy tablettát a mosogatógépbe, aztán beállítottam a programot és elindítottam. Ittam egy pohár vizet, amikor hirtelen bevillant, hogy Jake említette, hogy lovakat gondoz. Rájuk ma egyáltalán valaki figyelt? Letettem a poharat a konyhapultra és felmentem az emeletre, óvatosan bekukkantottam a szobába, Jake vigyorgott rám.
- Már ébren vagyok.
- Jaj, de jó. - sétáltam be a szobába és leültem az ágyra - Figyelj, eszembe jutott, hogy mondtad, hogy vannak lovaid.
- Igen. És?
- Ne etessem meg őket? Vagy valamelyiket nem kell járatni?
- Nagyon kedves vagy, de szerintem Luke itt van még.
- Ki az a Luke? - ráncoltam a szemöldököm
- Luke az istálló fiú, ő segít a lovak körül.
- Jaaaa, értem. Akkor a lovak el vannak látva.
- Persze. - mosolygott
- Hogy vagy? - néztem végig rajta
- Jól. Most nem fáj sehol.
- Remek.
- Van kedved csinálni valamit?
- Jake, neked pihenned kell.
- Az ágyban gondoltam. - grimaszolt, mire a szemöldököm az egekbe szökött - Filmnézés vagy társasjáték. De azért örülök, hogy neked is az jár a fejedben, mint nekem.
- Ez nem igaz. - vörösödtem el
- Dehogynem. - mosolygott
- Meg se fordult a fejemben most.
- Persze, persze. De mint említettem, ma még nem vagyok rá képes.
- Jake. -fordultam felé teljesen és a kezem a lábára tettem
- Tessék?
- Én... nem is tudom hogy fogalmazzak.
- Mondhatod bárhogy. - mosolygott
- Nem csak a szex jut rólad eszembe. Nem azért vagyok itt, mert arra számítok, hogy valami lesz, segíteni szeretnék neked, mert megsérültél és mert.... kedvellek. Oké?
- Kedvelsz? - vigyorgott szélesen
- Igen.
- Azért hova eljutottunk, nem igaz?
- Ezt hogy érted?
- Nem is olyan régen még rám se tudtál nézni, flegma voltál és távolságtartó. Most pedig itt ülsz és segítesz nekem, mert kedvelsz.
- Nem ezt szeretted volna?
- Deee, félre ne érts. Ez engem boldoggá tesz.
- Nagyon fájt az elmúlt 9 évben minden veled kapcsolatos emlékem, mert...
- Mert? - nézett mélyen a szemembe
- Mert imádtam veled lenni, te voltál a nagy szerelem és történt valami, ami még mindig fáj, de már megpróbálok nem rágondolni.
- Liv. - ült fel teljesen nagy fájdalmakkal, így alig centikre voltunk egymástól - Nem történt meg.
- Jó, de
- Liv. - a jobb kezével az állam alá nyúlt és kényszerített, hogy nézzek a szemébe - Nem történt meg. Hidd el, bevallanám, már 9 év után tök mindegy lenne, de nincs mit bevallanom.
- Elhiszem. - erőltettem magamra egy mosolyt
- Nem hiszed, de már haladsz felé. - elengedte az állam és visszahanyatlott a párnára. Egy pillanatra behunyta a szemét és mély levegőt vett
- Nagyon fáj?
- Nem vészes.
- Mihez lenne kedved?
- Amihez neked. - nézett rám
- Hát nem is tudom.
- Nem muszáj csinálni valamit, csak egy ötlet volt. - mosolygott
- Akkor csak üldögélek még itt egy kicsit.
- Jó, az jó lesz. - ismét behunyta a szemét - Nem alszom, csak pihenek.
- Oké. - kuncogtam. Aztán kihasználtam az alkalmat és végignéztem rajta. Még így, kicsit összetörve a fájdalomtól is nagyon jól nézett ki. Nem nézett ki fiatalabbnak a koránál, inkább azt mondanám, hogy javára vált, hogy idősebb lett. A pólója alatt látszik, hogy izmos, a tetoválásokkal rosszfiú benyomását kelti, pedig igazából nem az.
- Engem nézel. - ez inkább volt kijelentés, mint kérdés. Hirtelen elkaptam a tekintetem és a szemébe néztem
- Bocsi. - érzem, hogy ismét elvörösödök, mintha füvezésen kaptak volna 15 évesen
- Tetszik, amit látsz?
- Jake.
- Nem, komolyan kérdeztem.
- Jó, igen, tetszik. Most örülsz? - grimaszoltam
- Még mindig nem tudsz nyíltan beszélni. Hihetetlen. -mosolygott
- Tessék?
- Soha nem tudtál nyíltan és egyszerűen válaszolni egy kérdésre.
- Jó, de milyen kérdésre. - horkantam fel
- Liv, nem hall minket senki, ketten vagyunk.
- Tudom, és? - néztem rá bosszúsan
- Mindketten elmúltunk már 30 évesek, ne légy zavarban mellettem, oké?
- Könnyű azt mondani.
- Ha nem lennék ilyen kripli, most megcsókolnálak. - nevetett
- Én nem vagyok kripli. - néztem rá kihívóan
- Az szép. 2 perccel ezelőtt zavarba jöttél egy egyszerű kérdésre, most pedig gyakorlatilag kikezdesz velem.
- Néha a kis angyalok is lehetnek ördögiek.
- Angyal? Te? - vigyorgott
- Kérsz egy pofont?
- Jaj, nem. Kaptam én ma már eleget. -nevetett
- Megyek, iszom egy kávét.
- Rendben.
- Jövök nemsokára. - álltam fel
- Én itt leszek.
- Mertem remélni. - mosolyogtam, aztán lehajoltam és megpusziltam az arcát
- Ennyi?
- Ennyi. - vigyorogtam, majd lesétáltam a konyhába