Mielőtt boldogok lettünk

20. fejezet

Eltelt három nap. Három. Három napja nem beszéltem Jake-kel, Sam veszi fel a telefonját, Sam mindannyiszor megígéri, hogy megmondja, hogy kerestem és majd visszahív, de nem hív vissza. Nem válaszol az üzenetekre sem. Úgyhogy most megelégeltem az egészet és éppen úton vagyok hozzá, kíváncsi vagyok, hogy túl jutok-e a bejárati ajtón. Nem mondom, hogy haragszom rá, de azért ez így bunkóság. Naponta legalább kétszer, de inkább háromszor kerestem, mindig más időpontban, hogy hátha egyszer sikerül végre beszélnem vele, de folyamatosan az a válasz, hogy alszik, vagy zuhanyzik, vagy kint van nála az orvos haverja, aki összestoppolta Billingsben. Az üzenetekről meg már ne is beszéljünk, megszámlálhatatlan mennyiséget küldtem neki, egyre se jött válasz. Leparkoltam a Dodge mellett, kiszálltam és odasétáltam a házhoz, becsengettem. Kisvártatva Sam nyitott ajtót.
- Szia Liv!
- Szia Sam. Jake?
- Odafent alszik.
- Aha, hát már nem sokáig. - toltam arrébb Samet és beléptem a házba
- De Liv!
- Nem érdekel, majd alszik később. - levettem a csizmám és a kabátom, aztám Sam-mel a nyomomban elindultam az emeletre. Azonnal Jake szobájához sétáltam, nyitva volt az ajtó, beléptem és fel voltam készülve rá, hogy én fogom felébreszteni, de Jake vigyorogva ült az ágyon.
- Olivia, ezt a meglepetést.
- Ó, szóval élsz? Csodálatos. Most hogy láttam, boldogan megyek vissza Miamiba. Isten veled, Jacob Wade. - sarkon fordultam és elindultam a lépcső felé
- Liv! Hé, Liv! - kiáltott utánam Jake. Megálltam a lépcső tetején és visszanéztem, Sam bűnbánóan nézett rám.
- Ő kérte, igaz? Az ő ötlete volt?
- Igen. - sütötte le a szemét - Ne haragudj.
- Rád nem haragszom.
- Rám sincs miért. - kiáltott ki Jake - Liv, gyere már vissza. Kérlek.
- Hát jó. - vettem egy mély lélegzetet és kifújtam. Visszamentem az ajtóig.
- Én magatokra is hagylak. Reggel jövök, Jake.
- Oké, kösz mindent.
- Szia Liv. - mosolygott rám Sam és elindult a fölszintre. Jake-kel szinte farkas szemet néztem, amíg nem hallottuk, hogy a bejárati ajtó becsukódik Sam mögött.
- Nagyon haragszol? - vigyorgott Jake még mindig
- Nem, inkább azt mondanám, hogy bunkó vagy. - nekidőltem az ajtófélfának
- Hiányoztam?
- Nem.
- Egy kicsit sem?
- Nem.
- Hazudsz. - nevetett fel
- Azt gondolsz, amit akarsz. - húztam meg a vállam
- Leülsz?
- Nem maradok sokáig.
- Vacsorázzunk együtt, Sam marhát grillezett.
- Nem enni jöttem, csak kíváncsi voltam, hogy mi van veled. - végigmértem, ahogy ott ült az ágyban. Már van egy kis borostája, irtó jól áll neki. A karján nincs kötés, szinte teljesen gyógyultnak tűnik. - Már nem kell kötözni a varratot?
- Rick kiszedte ma reggel, hogy ne kelljen visszamennem a kórházba. Meg is vizsgált.
- Á, szóval a doki haverod mégsem volt kamu.
- Nem, az nem.
- És tudod is használni a karod?
- Még nem nagyon próbálkoztam, de biztosan. - nézett le az alkarjára
- És a bordád?
- Hát az még legalább 1 hét fekvés, de valamivel könnyebb a levegővétel is, ma délelőtt sétáltam itt az emeleten.
- Az jó.
- Mész vissza Miamiba?
- Ahhha. Megyek. - bólogattam
- Mikor?
- Pár napon belül, este veszem meg a repjegyet.
- Ja, azt hittem, hogy az már megvan.
- Nem, mert nem voltam biztos benne, hogy az összes szabadnapomat itt töltöm-e vagy hamarabb visszamegyek.
- Jó lesz a napsütés, mi?
- Alig várom.
- Elhiszem. - mosolygott, bár nem tűnt őszintének.
- Leülsz ide? - paskolta meg maga mellett az ágyat - Már a nyakam beáll, ha mindig oldalra nézek.
- Jó. - dobtam el magam az ajtótól és megkerülve az ágyat, a szokásos törökülésben felültem mellé
- Szeretnék elnézést kérni a kis tréfámért.
- Tréfa?
- Annak szántam. - nézett rám - Azt gondoltam, hogy ha nem tudsz elérni, akkor meglátogatsz személyesen és ez be is jött.
- Tudod, meg is kérhettél volna rá, hogy jöjjek személyesen.
- Tudom.
- Mindegy, már túl vagyunk rajta.
- Jó lett volna egy kicsivel több időt együtt tölteni. - húzta meg a vállát
- Hát nem én voltam az, aki eltűnt.
- Sajnálom. - megfogta a kezem
- Jó, semmi baj. - nyeltem egyet, nem számítottam az érintésére
- Liv.
- Tessék?
- Ne menj vissza, maradj még.
- Ez nem vita tárgya. - mosolyogtam, mire közelebb ült egy fájdalmas sóhajjal kísérve, aztán közelebb is hajolt
- Ne menj.
- De megyek.
- Aludj itt.
- Jaaake. - nevettem el magam, mire ő még közelebb hajolt, alig voltak centik köztünk, az egyik karján támaszkodott, a másik kezét a combomra tette. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem a tekintetétől
- Aludj velem ma.
- Már itt aludtam egyszer, emlékszel?
- Nem, mert már régen volt. - a keze felcsúszott a csípőmig
- Mit csinálsz?
- Szerinted? - vigyorgott
- Halvány lila gőzöm sincs. -ráncoltam a szemöldököm
- Nincs? Semmi?
- Nincs.
- Akkor engedd meg, hogy segítsek kicsit. - a tarkómnál fogva magához húzott és hosszan megcsókolt. Amikor elhúzódott, alig kaptam levegőt.
- Jake
- Igen, Liv? - az egyik lábamat kihúzta a törökülésből, így kinyújtottam
- Van két repedt bordád!
- És? - nézett egyenesen a szemembe
- Nincs és. Ez tény.
- Oké, de nem vagy az orvosom. - hirtelen megrántotta a másik lábam, így a hátamra estem. Gondolkodni sem volt időm, mert már felém tornyosult
- Jake.
- Nyugi. - mosolygott, aztán puszilgatni kezdte a nyakam
- Komolyan mondtam. Még a karod is éppenhogy gyógyult.
- Most megnézzük, hogy tudom-e használni. - mondta bele a nyakamba, aztán megéreztem, hogy benyúlt a felsőm alá
- Nem úgy volt, hogy... hogy...
- Hogy? - emelte fel a fejét és vigyorogva nézett rám
- Nincs hálószobai jelenet? - nyögtem ki
- Meggondoltam magam. - felült és a karomnál fogva engem is felültetett
- Hú, oké. - pislogtam
- Ja, nem ebben. - a felsőmért nyúlt és mire észbe kaptam volna, már le is vette rólam.
- De
- Cssst. - ingatta a fejét, aztán megcsókolt. Pár pillanattal később már csak arra eszméltem, hogy lovagló ülésben vagyok rajta és leveszem a pólóját. Aztán teljesen kikapcsoltam a fejem és átadtam magam az érzésnek.