Walking in the Wind (Louis Tomlinson ff.) - Befejezett

1.

Az esőcseppek lassan, ráérősen folytak le az ablakon. Mintha megállt volna körülöttük az idő. Mindig szerettem nézni az esőt, olyan megnyugtató volt. A régi otthonomra emlékeztetett. Fájt, mivel hiányzott a bátyám, és úgy éreztem, hogy ez az érzés egyre jobban kezd felemészteni belülről... Mintha lassan szedték volna ki lelkem minden egyes darabját, holott nem érdemlem meg. Ennek így kellett lennie... El kellett jönnöm, nem volt más választásom. Vagy egy városi gimnázum, távol a biztonságot nyújtó erdőtől, vagy a halál. Más (a fajtámból lévő) fiatal biztos, hogy kérdés nélkül a halált választotta volna, de én nem vagyok más. Nem vagyok sem a bátyám, Harry, sem az apám, én csak egyszerűen önmagam akarok lenni... Csak és kizárólag Ashley Styles. De nem lehettem önmagam addig, ameddig apám volt az alfa. Így kénytelen voltam eljönni. Apám így is ki akart nyírni, Harry pedig nem engedte volna. Ikrek vagyunk, de az a 2 perc amivel Harry előbb jött a világra feljogosítja arra, hogy védjen engem mindentől és mindenkitől azzal a címszóval, hogy márpedig ő a bátyám! Apánknak mindig nagy gondot jelentett, hogy mi ikrek vagyunk. Pontosabban az, hogy én egyeltalán létezem...  Desmond Styles-nak, az alfának, annak aki eddig minden kihívójával leszámolt, génhibás lánya született? Ezt a szégyent! Úgyhogy igen... Apánknak mindig Harry volt a kedvence. És mivel én nem voltam több neki, mint egy folt a hírnevén nagyon nem is foglalkozott velem soha. De ezzel nem is volt gond. Legalább nekem voltak olyan dolgaim amiket Harry, mint leendő alfa, soha nem kaphatott meg. Például barátokat.  Nem tudom Harry-t az eljöttem előtt láttam-e más farkasok, vagy emberek közelében, a családon kívül. Apánk Harry midnen lépését tudni akarta, és ezáltal elkezdett uralkodni rajta, ami kívülről nézve is szorongató volt. Abban az időben Harry nagyon sokat volt velem. Megosztotta velem azokat a titkait amiket apánknak nem mert elmondani. És igen... Itt jön a nagy leleplezés. Vérfarkas vagyok. Ugyanis igen. Léteznek. Pontosabban létezünk. Annyi a különbség, hogy én abban a szerencsés helyzetben tudhatom magam, hogy még nincs mit titkolnom magamban, mivel az átalakulásom még nem következett be. Ez nagyrészt köszönhető a génhibának. A falkában, amiben éltem nem ritka az ilyen. Igazából csak annyit tesz, hogy nem változtunk át akkor, amikor a korosztályunk átváltozott. Szóval nem nagy dolog, apám mégis annak tekinti, mivel így sem voltam soha a szíve csücske, meg még génhibás is vagyok... Hát egyszerűen odáig volt értem, mit ne mondjak... Ekkor hirtelen beugrott az emlék, mikor hazajöttünk az átváltozás helyszínéről, ahol a bátyámnak sikerült átváltoznia, nekem viszont nem.

*visszaemlékezés*
-Arra sem vagy képes, hogy átváltozz, mi lesz veled, ha meg kell küzdened valamiért, vagy ha el kell tartanod a családod? Mi lesz veled? - mondta teljesen kikelve magából. Nem volt újdonság ez a hangszín tőle. Eléggé forrófejű volt.
-Apa nyugodj meg, nem lesz semmi baj. Ashley  megpróbálja jövőre, ahogy a többi génhibás kölyök is.- Próbálta nyugtatni Harry, de nem sikerült neki. Sőt apánk méginkább felidegesedett.
- Jövőre?? Jövőre??? Biztos, hogy nem! Megbíztam benne, eltartottam 16 éven keresztül, és még arra sem volt képes, hogy átváltozzon! Ennek itt és most vége! Nem tűröm ezt a szégyent tovább! Állj félre fiam, ideje megtennem! -Tudtam mire gondol. Láttam a vérben forgó szemeiben, hogy nem csak egy szimpla verést fogok ma kapni.
-Mit kell megtenned? - kérdezte aggódóan Harry. Ő még nem sejtette, hogy mi vár ránk.
*visszaemlékezés vége*

-Khm..khm.. - zökkentett ki a gondolataimból egy kellemetlen, krákogás, melynek gazdája még nagyobb kellemetlenséget okozott nekem jelen helyzetben, hiszen éppen órám volt.-Úgy látszik Miss Styles képtelen figyelni történelem órán. Remélem jövő órára pótol mindent, ugyanis felelni fog a mai, a tegnapi,és a múlt hét csütörtöki anyagból. Egészen pontosan holnap, és szeretnék hozzá kérni, egy 3 oldalas esszét a második világháború leforgásáról!
-De még nem is tartunk ott az anyaggal!- próbáltam menteni a menthetőt, de mintha meg sem hallotta volna amit mondok.
- Én vagyok a tanár, ami annyit jelent, hogy azt teszi amit Én mondok, szóval ha én azt mondom, hogy egy három oldalas esszét kérek holnap reggel 8-ra az asztalomra a második világháború leforgásáról, akkor én elvárom, hogy az az esszé holnap reggelre legyen az asztalomon, vagy olyan egyest kap, hogy még a  naplóból is ki fog lógni! Megértette Miss Styles? - fröcskölte egyenesen az arcomba, figyelmesen kiemelve minden szót, csak, hogy biztosan megértsem. Hát nem aranyos? Mi ez, ha nem maga a tökéletes tanár-diák kapcsolat?
-Igen Mrs. North. Elnézést kérek! - motyogtam magam elé, mivel még midnig nem tudtam felfogni, hogy hogyan jutottam el idáig ennyi idő alatt, hiszen az előbb még annyira nyugodt volt minden... Na midnegy.
- Helyes!- mondta és folytatta tovább az órát amiből már kevesebb mint, 5 perc volt hátra.
És innentől kezdve engem nem érdekelt már a töri. Eddig sem érdekelt annyira, de most még annyira sem. Érzem, hogy ez az egész ami körülöttem zajlik nem lesz jó. Hiányzik Harry, de nem tehetek ellene semmit. Nem akarok meghalni, és szerintem ő sem azért szakította meg velem a kapcsolatot, mert haragudott volna rám azért, mert az életemet próbáltam menteni. Hiszen abban ő is segített. Ebben az egészben Desmond keze lehet. De már nincs mit tenni. Én eljöttem Londonba tanulni, ami lássuk be egy 16 évestől nem semmi, tekinve, hogy mellette dolgozom is. Bár nem álmaim munkája, de elvagyok vele. Pincér vagyok egy helyi kávézóban, ahol szerencsére sikerült szert tennem néhány új barátra is, bár egyikük sem tudja mi vagyok igazából. Mondjuk ha jobban belegondolok nem is kellene mit tudjanak, mivel még nem változtam át ezért nincs másik oldalam, akit fel kéne fedeznem, és titkolnom kéne. És most, hogy az átváltozasra gondolok, újból görcsbe rándult a gyomrom és rámtört egyfajta feszültség, ami mindig csak akkor jön elő, mikor arra gondolok, hogy nemsokára haza kell mennem, és még kell próbálkoznom az átváltozással... Újra.