Walking in the Wind (Louis Tomlinson ff.) - Befejezett

4.

Az út egészen jól telt. Harryvel aránylag jó testvérek voltunk. Szerettük a másikat. És most ez az egy év távolság ennek a kapcsolatnak csak jót tett. Ezért nem volt meglepő, hogy Harry azonnal észrevette, hogy valami nincs rendben velem.
-Mi a baj Ash? - kérdezte barátságosan, és mivel tudtam, hogy megbízhatok benne egy nagy sóhaj után belekezdtem mondandómba.
-Félek Harry. Mi lesz ha nem sikerül az átváltozás? Mi lesz, ha belehalok? Mi lesz, ha otthon találkozok Desmonddal és megint meg akar ölni? És mi lesz akkor, ha sikerül az átváltozás, és teljes mértékben megváltoztat? Mi lesz, ha...-mondtam, de ekkor Harry közbeszólt
-Nem lesz semmi baj! Nem fogsz meghalni, hiszek benned! És abban is, hogy az átváltozás után is megmaradsz olyannak, amilyen eddig voltál! Apánk pedig sokat változott azóta... És nemsokára nagy fordulópont fog következni a falka életében! Úgyhogy nincs mitől félned!- próbált nyugtatni, de egy valami szöget ütött a fejembe
-Milyen fordulópont? - kérdeztem tőle, bár lelkem mélyén jól tudtam, hogy Harry erre a kérdésemre nem ma fog válaszolni
- Pontosan még nem mondhatom el, de az biztos, hogy innentől kezdve nyugodtabban és sűrűn járhatsz haza.
-Remélem tisztában vagy azzal, hogy ebből semmit nem értettem, és csak azért nem firtatom tovább, mert bízok benned... -mondtam teljes őszinteséggel
- Örülök, hogy bízol bennem, és amint eljön az ideje megtudod miről beszéltem.-mondta egy pillanatra elnézve az útról, csak hogy megnézze nem lát-e minket senki. Mikor megbizonyosodott róla, hogy nincs senki az egész úton rajtunk kívül, idétlen vigyorral a száján rám nézett
-Kapaszkodj hugi!
-De mié...- kérdeztem volna tőle, hogy miért kell kapaszkodnom, mikor a falkához vezető ösvény még jóval arrébb van, ám ekkor Harry egy nagy kanyart téve jobbra lefordult az erdőbe egy számomra teljesen ismeretlen ösvényre.
-Mondtam, hogy bemutatlak valakiknek!
-JÉZUSOM HARRY VIGYÁZZ! - kiabáltam, tekintve, hogy csak az lebegett a szemem előtt, hogy mikor fogunk belemenni egy fába...
Harry nevetve lassított, majd megállt a kocsival, ami nekem egyenlő volt a megváltással.
- Ha tudom, hogy ennyire nem bírod a gyorsaságot tuti, hogy nem hozlak el...-mondta gúnyosan
- Ha tudom, hogy úgy vezetsz, mint egy vadállat akkor tuti nem ülök be melléd! Ki volt az az elvetemült, aki neked jogosítványt adott??- kérdeztem, szerintem teljesen jogosan
- Hát tudod... Magas volt, szőke, szép kék szemekkel, szép nagy idomokkal....- ábrándozott
-Bocs, hogy félbe kell, hogy szakítsalak, de Desmond tud arról, hogy az egyszem fia, úgy szerezte a jogosítványát, hogy magába bolondította az oktatót?
- Kikérem magamnak! Magától bolondult!
-Istenem...- temettem kezembe az arcom, hogy egy kicsit összeszedjem a gondolataimat, arról, hogy amúgy tulajdonképpen hol is vagyunk
- Héé! Te kérdezted, és egyébként is ki az aki ennek a testnek-mutatott végig magán- ellen tudna állni? -ennél a pontnál nem bírtam tovább,kitört belőlem a nevetés
-Most mi a bajod?-kérdezte Harry
-Semmi... semmi- nevettem tovább
-Hát jólvan!- mondta és ezzel össze fonta maga előtt a kezét és mint egy durcás óvodás, hátat fordított nekem
-Naaaaa Harryyy bocsánat! - kértem tőle bocsánatot az előbbiért...vagyis valójábam csak azért mert igazán szerettem volna megtudni, hogy miért is vagyunk tulajdonképpen a semmi közepén!
-Jólvan, most az egyszer megbocsátom hibád, de ne hidd, hogy ennek nem lesz következménye! - mondta játékosan
-Rendben, rendben- kuncogtam- de mostmár elmondanád, hogy kiket akartál annyira bemutatni? Vagy óóó... csak képzelt barátaid vannak és amúgy már rég itt állnak!- mondtam tettetett meglepődéssel, de Harry nem díjazta a humorom
-Nem vagy vicces, csak mondom... Inkább gyere! - mondta, és ezzel elindultunk az ösvényen, ami az egyre sötétebb, számomra ismeretlen erdőbe vitt egyre beljebb.

Csak mentünk, egyre beljebb az egyre sötétebb erdőben. Közben csend telepedett mindkettőnkre. Nem az a kínosnak nevezhető csend, hanem az a csend, amikor nem érzed magad biztonságban, de közben tudod, hogy biztonságban vagy és ezért inkább nem szólalsz meg.
A csend miatt az agyam megint az átváltozáson járt. Nem tudom hogyan, de mintha Harry ezt észre vette volna, hiszen egyszer csak megtorpant és nem ment tovább.
- Most mivan? -kérdeztem tőle egy kicsit indulatosabban a kelleténél
- Ha még egyszer az átalakuláson gondolkodsz, ha velem vagy akkor esküszöm...-és itt megakadt egy pillanatra- esküszöm még nem tudom mit fogok tenni, de valami olyat, amivel te biztos nem jársz jól!- hadonászott mutató ujját a magasba emelve.
-Oké, megértettem- kuncogtam- de... Te honnan tudtad, hogy én pont az átalakuláson gondolkodom?
- Oké, de ígérd meg, hogy ha elmondom nem gondolsz többet az átalakulásra!- mondta, és csak, hogy biztos legyen ebben kisujját felemelve várta válaszom
-Rendben, legyen...- sóhajtottam, majd a kisujjába akasztottam az enyémet. Erre ő közelebb rántott és homlokát az enyémnek támasztotta.

Régi szokásunk volt, hogyha valamit meg akartunk ígértetni a másikkal, akkor ezt ilyen módon tettük, csak azért, mert számunkra ez egyfajta megtörhetetlen esküt jelentett. Eddig egyikünk sem szegett meg, egy ilyen ígéretet sem, egészen 5 éves korunk óta.
- De mondd már, hogy honnan tudsz te ilyet!
- Farkas dolog.- mondta ki egyszerűen
- Ugye most csak szórakozol velem??- kérdeztem indulatosan, mivel konkrétan ezzel csak arra vett rá, hogy azon gondolkozzam, hogy vajon mi lesz velem az átalakulás után! Hogy vajon nekem is lesz-e ilyen képességem, és ha igen, akkor hogyan alakul ki. Vagy, hogy egyeltalán mi ez az egész!!
-A lényeg, hogy farkasként, vagyis az átalakulás után, mint alfa leszármazottja, bele tudsz látni más „alsóbb rangú" - formált idézőjelet az ujjaiból- falkatársaid gondolataiba. Ez persze nem kölcsönös. A falkánkból csak a mi családunk képes erre. És mielőtt megkérdeznéd- kezdett bele...gondolom mostantól nem lehetnek titkaim előtte- a te elmédbe azért látok bele, mert az ikrem vagy. Nálunk ez máshogy működik. Amint nálad is megtörténik az átváltozás te is beleláthatsz az én elmémbe, attól függetlenül, hogy én feletted, vagy ugyan olyan rangon leszek-e mint te, viszont más emberek, vagy más falkából származó farkasok gondolataiba nem tudsz belelátni.-magyarázta a még fel sem tett kérdésemre a válaszom.
- De várjunk! Akkor te Desmond gondolataiba nem láthatsz bele, mert...
-Mert apánk felettünk áll a „ranglétrán"- mondta- de tekintve, hogy még nem ölt meg, gondolom eddig nem nézett a fejembe...-motyogta, de nem elég halkan.
-Ezt hogy érted?-kérdeztem, és tudtam, hogy a falka nagy fordulópontjához van köze
-Mint mondtam, ezt nem ma, és nem itt, de főleg nem a barátaim előtt fogom neked elmondani!- mondta enyhe éllel a hangjában.
- Oké, akkor itt az ideje, hogy én ígértessek meg veled valamit!- mondtam, és ezzel a lendülettel felemeltem a kisujjamat- Ígérd meg, hogy ha sikerül átváltoznom és minden rendben lesz velem, azonnal elmondod! - Láttam, hogy meglepődött furfangosságomon, de ez egy olyan ajánlat, amit nem nagyon tudott volna visszautasítani, így a menetelésből hátrafordulva lendületből akasztotta bele kisujját az enyémbe, és lendülettel akart volna magához húzni, csak drága barátunk a gravitáció közbeszólt, így teljes erőből lefejeltem Harryt.
- Áú te vadállat! Normális vagy?? Ennek tuti nyoma marad!- kaptam kezem a fejemhez
- Te beszélsz ember! Milyen kemény fejed van! Tudtam, hogy nincs sokminden odabent, de hogy ennyire kemény legyen valami, amiben semmi nincs...- hisztizett. Én viszont ekkor lépteket hallottam, így Harry szájára tapaszottam a kezem és berántottam a legközelebb lévő bokorba.