Walking in the Wind (Louis Tomlinson ff.) - Befejezett

16.

Hazafele hirtelen mintha valamiféle izgatottság tört volna rám, viszont nem tudom miért, hiszem csak a fiúkkal kellett ismét találkoznom, akiket imádok. Zavart ez az érzés. Az, hogy nem tudom mitől, vagy, hogy miért van. A nagy izgalmamnak a tanácstalanság vette át a helyét.

-Nincs mitől félned, ez természetes! - Hallottam meg Harry hangját, viszont mikor ránéztem a szája nem mozgott. Ez pedig csak egyet jelentett. – Jólvan, azért ennyire ne örülj! Azzal, hogy hallod a gondolataim nem sokat nyertél! Koncentrálj arra amit mondani szeretnél, és akkor hallom amit gondolsz.

-Én is attól félek, hogy semmit nem nyertem vele! – gondoltam, mire Harry kuncogni kezdett.

-Inkább szedd össze magad! Niall szerintem össze is fosta már magát a nagy izgalomba! – Nevetett, mire nagyot vágtam a kezére. Hannah ekkor előbbre hajolt a hátsó ülésből.

-Lemaradtam valamiről? – Kérdezte tőle, viszont a választ Harry adta meg neki.

-Tesós dolog, Ashley csak szimplán idióta! – Nevetett, mire még egyet vágtam a karjára. –Hallod ha nem szeretnél karambolozni jobb lesz, ha nem ütögetsz! – Szólt rám, még mindig kuncogva.

-Eddig is úgy vezettél, mint egy hivatásos vadállat, úgyhogy ha karambolozunk, az nem azért lesz, mert megütöttelek! – Vágtam vissza, mire Hannah és én is nevetésben törtünk ki.

-Mondom inkább szedd össze magad, amíg tudod, mert a srácok a végén még megijednek! – Mondta, mire én ijedten fordultam Hannah-hoz.

-Tényleg ennyire szarul nézek ki? – Kérdeztem kétségbeesetten.

-Csak szívat! – Nyugtatott meg.- Én mennyire nézek ki úgy mint egy élőhalott?- Kérdezte, mire csak megráztam a fejem jelezve neki, hogy teljesen normálisan néz ki. – Akkor jó! Amúgy... Mikor érünk oda?

-Pont most. – Mondta Harry, majd bekanyarodott az ösvény elé, ahonnan egyenes az út a házhoz.

- Amúgy Harry... Nem tudom, hogy emlékszel-e de nekünk, vagyis neked van még egy kis tartozásod számomra! – Mondtam neki, mikor kiszálltunk a kocsiból.

-Tudom. Majd este mindent elmondok, oké?

-Ez az utolsó, hogy eltolhattad az ígéreted! Azt mondtad, hogy egyből elmondod! – Hisztiztem, és bár nem haragudtam rá, szerettem volna, ha valamilyen szinten bűntudatot keltek benne. De hát ugye fiúból van, szóval nem sikerült. Csak szimplán átvetette kezét a vállamon és egy puszit nyomott a fejem búbjára, majd mikor már majdnem nyitotta volna ki az ajtót, hirtelen hátranézett.

–Hannah! Mi a baj? – Kérdeztem, ugyanis Hannah megállt a tornác előtti lépcsőn, és nem volt hajlandó tovább jönni. Fura volt.

-Nem, én csak nem vagyok biztos abban, hogy közétek tartozhatnék...Meg mi lesz, ha a többieknek nem leszek szimpatikus...- Kezdett el aggodalmaskodni, viszont ekkor Harry mellé lépett, és jobb kezét a vállára tette, úgy nézett a szemébe.

-Figyelj Hannah! Életemben nem találkoztam még olyan lénnyel, nyilván a bent lévő idiótákat leszámítva, aki vissza mert volna szólni nekem a fenyegetésem után, és nem szarja össze magát tőlem... Bár ha jobban belegondolok lehet, hogy Niall egyszer az utóbbi áldozata lett, de az mindeeegy! Rég volt!- Korrigált mondata végén, mikor látta, hogy elég csúnyán nézek rá. – A lényeg, hogy elég bátor voltál, hogy visszaszólj, és elég őszinte ahhoz, hogy a bizalmamba férkőzz két perc alatt, nincs az az isten, hogy pont a bent lévő fiúk ne bírnának! – Mondta neki Harry, mire Hannah csak egy hálás pillantást küldött felé, majd megindult a bejárati ajtó irányába, majd megállt mellettem.