Letters [Hungarian Translation]

Chapter 4

Francba, gondoltam, mindig a saját dumámmal fog csúfot űzni belőlem? Ez valami hülye szokása?!

- Ömm, szia...elkaptál – mormogtam a kaputelefonba – De jól csináltam...– eltűrtem a frufrum az arcomból és fújtattam egyet mérgemben. Egy mélyről jövő kuncogást hallottam.

- Nem, nem csináltad jól, édes. – a hangján hallani lehetett, hogy jót szórakozik rajtam. – Láttam, amikor kifordultál a bejáróról és utánam jöttél. Nem vagy valami jó a lopakodásban – a szórakozottság ezután el is tűnt a hangjából és visszatért az a rideg és monoton hangnem, amelyet reggel is használt. – Mindegy is, maradj ott és ne mozdulj, egy perc és ott leszek.

Tettem, amit mondott és vártam, közben idegességemben a dzsekim ujját markolásztam. Nemsokára lépéseket hallottam ropogni a kavicsozott földön, aztán a látóterembe került.
Annak ellenére, hogy aznap reggel már találkoztunk, még mindig elakadt a lélegzetem, amikor megláttam. Lehet, hogy azért, mert annyira különbözik a fiúktól, akiket eddig ismertem.

Felemelte teletetovált karját és megnyomott egy gombot az irányítón, amit a kezében tartott, mire a két kapuszárny távolodni kezdett egymástól.

- Gyere – csak ennyit mondott, mielőtt ugyanazzal a lendülettel, ahogy jött, vissza is fordult és az épület felé vette az irányt, amely vélhetőleg a háza volt. Ugyanott maradtam, mert nem voltam biztos benne, hogy komolyan gondolta. Nem azt akarta, hogy hagyjam békén? Amikor észrevette, hogy nem követem, odafordult hozzám. – Istenem, jössz már vagy mi lesz? – kérdezte fél szemöldökét felvonva. Gyorsan bólintottam és utánacammogtam olyan szorosan magam köré tekerve a kabátom, ahogy csak tudtam.

Körülbelül három percet vett igénybe elsétálni a házig, mindezt teljes csendben. A házig vezető kocsifeljáró hosszú és kanyargós volt. Az utolsó kanyar után egy nagy sziklaházra nyílt rálátás. Koncentrálnom kellett, hogy ne tátsam el a számat elképedésemben. Hatalmas volt az az épület. A színes virágcserepekkel díszített fehér ablakkeretek kontrasztban voltak a házat alkotó szürke kövekkel, ezzel barátságossá, otthonossá téve a látványt. Nem pont ilyen házat képzeltem el lakhelyéül. Mintha a gondolataimban olvasott volna, válaszolt:

- A szüleim háza, nem az enyém. De olyan, mintha az enyém lenne; az év tizenegy hónapját a spanyolországi házukban töltik és még ha itt is vannak, akkor sem itt szállnak meg – bosszankodott. 

- Tudom, hogy érzel – motyogtam őszintén. Hirtelen szembe fordult velem és az acélos tekintete találkozott az én mogyorószínűmmel.

- Nem, nem tudod. Ne merj ilyet mondani – szűrte át a szavakat a fogai között. Döbbenten és kicsit rémülten álltam ott, földbe gyökerezett lábakkal, míg ő tovább haladt az óriási bejárati ajtó irányába. Felfigyelt a tétovázásomra és sóhajtott.

- Tényleg azt hiszed, hogy bántani foglak? – kérdezte arcomat tanulmányozva, míg a válaszra várt. De nem reagáltam, és hirtelen az egyik földön heverő kavics nagyon érdekesnek bizonyult. Csendben maradtam, ezért fejrázva odalépkedett hozzám. – Nézz rám – utasított. Tettem, ahogy mondta. Amikor felnéztem láttam, hogy a vonásai jelentősen lágyabbak voltak és a fájdalom némi jelét is fel véltem fedezni arcán. – Lehet, hogy egy seggfej vagyok, – mondta halkan – de nem bántanék egy lányt. Soha. Bízz bennem, oké? – néhány pillanatig a szemébe bámultam, próbálva megfejteni, hogy hihetek-e a szavainak. Arra a következtetésre jutottam, hogy komolyan beszélt. Bólintottam, mire vonásain megkönnyebbülés suhant át, majd folytatta útját az ajtóig.

Gyorsan elfordította a kulcsot a zárban és beengedett a hatalmas, nyitott hallba; sarkában egy fehér futonágy volt, előtte pedig egy mahagóni dohányzóasztal díszelgett.

- Ja, elég drága ízlésük van. Még szerencse, hogy tömve vannak pénzzel. – mondta, majd a konyhába kísért, ami szintén nagy és ízlésesen dekorált volt.

Leültem a márvány konyhaszigetnél lévő egyik bárszékre, ő pedig a mellettem lévőn foglalt helyet.

- Mondtam, hogy hagyj fel ezzel és hagyj békén, ugye? – kérdezte, mire bólintottam. Megfordult a bárszékkel és karját a márványon pihentette. – Oké – sóhajtott. – Akkor figyelmeztetnem kell téged, hogy nem vagyok olyan, mint a körülötted élők. Nem csak a faszfejségemre célzok, hanem az olyan dolgokra, amelyekről soha nem akarnál tudni.  Azért hívom fel erre most a figyelmed, mert, hogyha akarsz, akkor még elmehetsz.

Gondolkodás közben a fejemet ráztam. Ha eddig eljöttem, nem futamodok vissza.

- Nem hátrálok meg – szólaltam fel. – Most mesélj magadról, nem tudok rólad semmit. – szembefordult velem, arcán a zavarodottság és némi meglepettség egyvelege látszott.

- Louis vagyok – jelentette ki. – Louis Tomlinson.

- Trinity Collins.

- Doncasterből jöttem – mondta.

- Manchester – válaszoltam a fel nem tett kérdésre. – Tízéves koromban költöztünk ide.

- Nos, Trinity Collins Eredetileg Machesterből, ennél valamit, amíg itt vagy? – kérdezte miközben a mosoly játszott ajkain.

- Hát, Louis Tomlinson Doncasterből, azt hiszem, néha azt is kell – válaszoltam teljes szélességű mosollyal az arcomon.