Letters [Hungarian Translation]

Chapter 21

Az úton hazafele végig csendben voltam, nem törődve anyám kérdéseivel. Miután hetedjére csörgött a telefonom, kikapcsoltam. Az elmémet elködösítette a megbánás és a kétely. Meg kellett volna fogadnom anyám tanácsát, bármilyen durva is volt. Igaza volt.

Nem tudom Louis mit titkolt előlem, vagy éppen miért, de nem számított. Volt bőr a képén ahhoz, hogy a szemembe hazudjon. Tudom, hogy ezzel csak segített befejezni az iskolát, de ha tudtam volna, hogy fenyegeti Mr. Murrayt, hogy megkapja amit akar, sosem mentem volna bele.

Bevágtam magam mögött a kocsi ajtaját, nagy léptekkel átszeltem a bejárati ajtóig tartó távot, türelmetlenül várva anyámra, aki a kulcsokkal ügyetlenkedett, míg végül kinyitotta az ajtót. Nem vesztegettem az időt azzal, hogy megbeszéljük a dolgokat, egyből a szobámba rohantam, ledobtam a táskám és frusztráltan végignyúltam az ágyon.

Észre sem vettem, de könnyeim megállíthatatlanul patakzottak az arcomon. Ez nem csak szipogás volt, hanem kőkemény, egész testet megrázó zokogás. Olyan volt, mintha sosem akarna abbamaradni, mintha a szemem egy kimeríthetetlen forrás lenne.

Annyira el voltam foglalva önmagam sajnálásával, hogy csak akkor vettem észre, hogy anyám bejött a szobámba, mikor az ágyam szélére ült. Vöröslő szemeimmel csodálkozva néztem rá. Egy bögre volt nála, amiben ha jól sejtettem forró csokoládé volt, a tetején nagy adag tejszínhabbal, és mellé néhány csokis brownie.

Kicsit megzavarodtam, mivel egészen addig sosem csinált semmi ilyesmit. Felsegített és egy meglehetősen rövid és kínos ölelésbe volt.

- Tudom, hogy nem a te hibád – mondta együtt érzően,   – de legközelebb hallgass rám. Többet tudok, mint gondolnád. Nem tudom pontosan, mit tett, de tudom, hogy nem akarsz róla beszélni, szóval csak várok, amíg meggondolod magad.

Azzal felállt az ágyról és elhagyta a szobát, otthagyva engem a sokkban és a zavarban.  Egy ideig még ott ültem a forrócsokimat kortyolgatva, miközben azon agyaltam, mi legyen a következő lépés. Arra jutottam, hogy visszakapcsoljam a telefonom.

Húsz nem fogadott hívás és számos üzenet fogadott, mind Louistól annak érdekében, hogy visszamenjek. De elhatároztam, hogy ezúttal nem rohanok vissza hozzá, mint egy elkóborolt kiskutya. Tudta, mit kell tennie annak érdekében, hogy megbocsássak, de nem állt készen arra, hogy a szüleiről beszéljen a közeljövőben, legalábbis nagyon úgy tűnt.

Bebújtam az ágyamba és bekapcsoltam egy filmet, hogy elhessegessem a gondolataimat.

-------------------------------------------------

*Louis szemszöge*

Ismét beleütöttem az ajtóba mérgemben, nem törődve az ettől keletkező számos vágással az ujjperceimen. Ha az az istenverte igazgató befogta volna a száját, mindez nem történt volna meg.

Nem – emlékeztettem magam, – ha nem titkolóztam volna előle, mindez nem történt volna meg.

Nem tudtam, mit tegyek, hogy azt akarta-e, hogy hagyjak neki egy kis időt és teret, vagy hogy egyből menjek utána. Fogalmam sem volt. Nem voltam jó a párkapcsolatokban, ezt ő is tudta, és azt ígérte, hogy segíteni fog. DE ezúttal nem hibáztattam azért, amiért itt hagyott.

Nekidöntöttem a fejem a hideg falnak, hátha segít lenyugodni. Miért egyből azután kell ennek megtörténnie, hogy lefeküdtünk? Most biztosan azt hiszi, hogy csak kihasználtam, hogy megfektethessem.

Tudtam, hogy ő legalább annyira makacs volt, mint én, és hogy nem fogja megtenni az első lépéseket, de nem tudtam, mit tegyek.  Fontolóra vettem azt is, hogy elmenjek a házukhoz és követeljem, hogy láthassam, de elhessegettem a gondolatot. Ha odamentem volna, azzal csak rontok a helyzetek. Kellett egy kis időt hagynunk magunknak, hogy rendszerezni tudjuk valahogyan a sok szétzilált gondolatot. Mármint biztos ezt akarta, igaz?

Megbeszéltem magammal, hogy biztosan kell Trinitynek egy kis idő, hogy gondolkodjon a dolgon, és eldöntse, mit akar tőlem. Néhány nap, talán egy hét. Csak hogy összeszedje magát, és kigondolja, mit akar mondani. Igen, ilyesmit akarhat.

El akartam menni, fel akartam hívni, bármi. Könyörögni akartam a bocsánatáért, leszarom a büszkeséget. De bármennyire is ezt akartam, távol kellett tőle tartanom magam, tudtam, hogy erre volt szüksége, és meg kellett adnom neki, amit szeretett volna.

--------------------------------------

*Trinity szemszöge*

Két nap. Két nap telt el azóta, hogy összevesztünk, és még csak meg sem próbált kapcsolatba lépni velem. Nem hívott, nem írt, semmi. Ezzel kimutatta, hogy nem tartja érdemesnek harcolni értem. Lehet lemondott rólam. A pokolba, lehet éppen azzal a szőke lánnyal volt.

Csak annyit akartam, hogy adjon egy jelet, hogy még érdeklem, de egy lépést sem tett. Tényleg telibe szarta az egész helyzetet.

És ez fájt.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------