Letters [Hungarian Translation]

Chapter 20

- Mégis miről beszél? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel, idegességemben a karfát szorongattam. Mr. Murray szemöldökét felvonta, mintha meglepődött volna a szituációval kapcsolatos nyilvánvaló tudatlanságomon.

- Oh, ez egyre jobb és jobb lesz – nevetett. – Azt akarod mondani, hogy halvány fogalmad sincs, milyen családba keveredtél bele? – nemlegesen ráztam a fejem, mire meglehetősen nagyot nézett Mr. Murray – Nos – sóhajtott, – Louis feladata, hogy felvilágosítson téged, nem az enyém. Le merném fogadni, hogy örömmel fog informálni téged arról, mibe is bonyolódtál bele – ezzel vigyorogva kivezetett az irodájából. – Oh, és gratulálok az eredményeidhez, ne ünnepeljetek túlságosan! – kacsintott rám, majd rámcsukva az ajtót egyedül hagyott a kihalt folyosón totális sokkban.

Zavartan kivágtáztam az iskolából. Tudtam, hogy Louis utálta, amikor kérdezősködtem a dolgokról, de azt hiszem, ezúttal átkozottul jogom volt ahhoz, hogy tudjam az igazságot, figyelembe véve, hogy azt használta fel, hogy otthagyjam az iskolát.

-----------------------------------------------------

A Louis házáig vezető úton le kellett volna nyugodnom, erre pontosan az ellenkezője történt. Elegendő időm volt arra, hogy a fejemben kavargó vihar hurrikánná váljon, és az a hurrikán egyenesen Louis felé közeledett.

Beviharzottam az ajtón, egyenesen a konyhába, mert tudtam, hogy Louis épp ebédet főzött. Egyből hozzám fordult és egy mosollyal üdvözölt. Máskor attól a mosolytól olvadozni tudnék, de akkor inkább felkavarodott tőle a gyomrom. Úgy mosolygott rám, mintha minden rendben lett volna, pedig tudta, hogy egy hatalmas titok van a háttérben. 

Amint meglátta az arckifejezésem, el is tűnt boldog mosolya. Ökölbe szorítottam a kezem, hogy leküzdjem a késztetést, hogy lekeverjek neki egy hatalmasat.

- Mi a baj, T? – kérdezte, becézgetésével még idegesebbé téve engem.

- Mit dolgoznak a szüleid? – szűrtem összeszorított fogaim között, miközben egyre közelítettem felé. Láttam, hogy megfeszül, amint meghallotta, hogy a szüleiről van szó, de ebben az esetben nem hagytam, hogy én legyek a rossz.

- Trinity, nem fogunk erről beszélni – mormogta a szemembe bámulva, mire csak nevetni tudtam.

- Ó, dehogynem – válaszoltam. – Főleg, hogy ezzel az ürüggyel rakattál ki az iskolából.  

Élesen beszívta a levegőt.

- Az a rohadék! Nem tudja befogni a pofáját – sziszegte haragosan.

- Mondd el – követeltem, nem voltam hajlandó feladni. Louis a fejét rázta.

- Nem fogunk erről beszélni, kizárt – válaszolt beletúrva szétzilált hajába.

Elővettem a telefonom a zsebemből, és olyan gyorsan tárcsáztam a számot, amilyen gyorsan csak tudtam. Bármennyire is fájt elismerni, tudtam, mit kell tennem. Háromszor csörgött ki a telefon, mielőtt az ismerős hang beleszólt.

- Szia, anya – mondtam sietősen. – El tudnál jönni értem? visszaköltözöm. Igazad volt vele kapcsolatban.

Láttam a Louis arcán átsuhanó fájdalmat, amint kimondtam az utolsó mondatot. Tudtam, hogy legalább annyira fájt neki hallani, mint nekem kimondani.

Ezzel felszaladtam a lépcsőn, kétségbeesetten visszagyűrtem minden holmimat a táskámba, figyelmen kívül hagyva Louis ellenkezését a szobaajtóból. Sietségemben félrelöktem Lout, majd az irányt a bejárati ajtó felé vettem. Még mielőtt kinyithattam volna azt, egy kéz ránehezkedett, ezzel elzárva a kijáratot.

- Kérlek, Trinity   – könyörgött Louis könnyektől csillogó szemmel. – Beszélünk róla, csak nem most. Kérlek, egy kicsit várj!

Undorodva néztem rá.

- Akkor keress meg, mikor befejezted a "várakozást", mert az biztos, hogy nem fogom itt tétlenül nézni, ahogy játszadozol velem, mint valami bolonddal.

Azzal elrántottam a kezét az ajtóról és kirohantam anyámhoz, aki aggodalmas tekintettel várt rám.