Letters [Hungarian Translation]

Chapter 1

A szobám közepén állva a táskám, ami addig a vállamon lógott, egy halk puffanással ér földet, én pedig elkezdtem az asztalom felé sétálni, szemem végig a fiókokon tartva. Azon a bizonyos fiókon. A fiókon, amit egyszer lezártam és megesküdtem, hogy soha nem nyitom ki többé; a fiók, amely mindig hívogatott, vágyat éreztem arra, hogy kinyissam, de megfogadtam, hogy soha többé nem engedek a kényszernek.

Az iskolai visítozások visszhangzottak a fejemben: a lányok felfedeztek még egy Valentin-napi kártyát a szekrényükben, emlékeztetve engem arra, hogy egy újabb barát-mentes Valentin-napot kell túlélnem.

Zavarodott voltam. Maradnom kellett annak a lánynak a szerepében, aki nem függ másoktól. Annak a lánynak kellett lennem, aki távol tartja magát másoktól. De mélyen legbelül tudtam, hogy nem vagyok az. Nem kellett volna törődnöm azzal, hogy szingli vagyok. Nem kellett volna törődnöm azzal, hogy minden barátomnak volt párja. Mégis megtettem.

Amint elértem a mahagóniasztal szélét, kinyújtottam a kezem és végigsimítottam a régi asztal peremén. A kezem átcsúszott annak a fióknak a fogantyújára. Éreztem, ahogy a szívem gyorsabban vert, ahogy az adrenalin áramlani kezdett a testemben. A tény, hogy tilos volt, magával ragadott.

Behunytam a szemem és mérlegeltem magamban a következő mozdulatom. Tudtam, hogy nem kellene, de már nem tudtam megállítani magam. A felső fiókból előszedtem a régi, rozsdás kulcsot és néhány másodpercig a kezemben szorongattam. A következő pillanatban pedig már kinyitottam azt a fiókot és a titkaim a szemem elé kerültek.

Papír. Papírlapok. Tíz, húsz, lehet, hogy több, mind teleírva az érzéseimmel és nézeteimmel. Tele az olyan dolgokkal, amelyekről soha nem beszéltem senkinek, mert úgy éreztem, nem számítanak, nem akartam kimutatni, mit érzek. Bármikor beszéltem valakinek az érzéseimről, úgy éreztem cserben hagyok valamit, vagy valakit, nem tudom. Persze, rossz érzés fogott el, miközben papírdarabokra írtam le az érzelmeim, ahol bárki elolvashatta őket.Tudom, furcsát hangzik, de... ez voltam én.

De nem ez volt az oka annak, hogy megesküdtem, sosem nyitom ki újra a fiókot. Azok nem csak papírdarabok, hanem többek is voltak. Levelek. Egyszer az egyik lap felső sarkában volt egy lakcím, így az már nem csak valami személyes ostobaság volt, a papírokon lévő dolgokat elmondtam valakinek. Felfedtem őket.

És a legrosszabb, hogy az összes levél ugyanannak a személynek volt címezve. Nem olyasvalakinek, akit ismertem, inkább csak valakinek, akit reméltem, hogy egy nap megismerek: "Mr. Perfect". Minden akkor kezdődött, amikor magányos voltam. Elkezdtem elképzelni az álomsrácot, és azt, hogy hogyan segítene megnyílni és lazítani és egyik dolog a másikhoz vezetett és hamarosan már a "Mr. Perfect"-nek írt leveleket a fiókba tettem.

Egy kitalált címet firkantottam a felső sarokba. Ettől úgy éreztem, hogy valaki meghallgatja a problémáim, mintha ott lett volna nekem valaki. Azelőtt soha nem éreztem így.

Ahogy ott álltam végigpörgetve a papírkupacon furcsa érzés fogott el. Nem tudom, mi volt az, de a harag és a féltékenység hulláma végigsöpört rajtam, miközben a mai nap emlékei az iskoláról bevillantak; minden lány rengeteg Valentin-kártyát kapott, a barátját ölelgette, amíg én észrevétlenül kószáltam a folyosókon.

Abban a pillanatban éreztem, ahogy a lábaim mozdulnak. Olyanok voltak, mint egy óramű, minden lépés távolabb vezetett a szobámtól, és egyre közelebb vitt a bejárati ajtóhoz. Olyan volt, mintha teljesen lezsibbadtam volna. Hallottam, ahogy anya kérdezte, hová megyek, de valamiért nem tudtam válaszolni. Nem találtam a hangom. Mintha csapdába estem volna egy robottestben.

Szívverésem felgyorsult, amint rájöttem, merre visz az utam. Tudtam, hogy nem fog jól végződni, de tehetetlen voltam. Amikor már tudtam volna cselekedni ellene, már mindegy volt.

Odaadtam a leveleket a postásnak, aki előttem ment a járdán; a levelek fel lettek adva...

Egy kitalált címre.

Köszönöm a segítséget Damu Cintinek. Nélküled sehogy sem jött volna össze az a mondat! :D