Letters [Hungarian Translation]

Chapter 3

Megpördültem a tengelyem körül és az ajtóban álló alakra figyeltem. Több, mint tíz centivel magasabb lehetett nálam és szürke beanie-t viselt. Állvonala erősen kirajzolódott, enyhén borostás volt. Átható kék szemei voltak, titokzatosságot sugalltak, de volt még valami a bennük, amit nem tudtam hova tenni... tartózkodónak tűnt. Ismertem ezt a tekintetet, az elmúlt néhány évben én is így néztem mindenkire.

Gyűrött sapkája alól rendezetlenül kilógott kócos, barna haja. Az egyik karjával az ajtókeretnek támaszkodott, a másik kezét lazán dugta fekete nadrágjának zsebébe. Fekete kapucnis felsőjét csak a vállára vetette ezzel felfedve sötétszürke V-nyakú pólóját és a mellkasán keresztülfutó tetoválást. A feltűrt pólóujja láttatni engedte a rengeteg cifra tetkóját, amiktől szemem tágra nyílt. Tekintetem végül megállapodott a lábain, melyeket fekete Vans cipőbe bújtatott.

Megköszörülte a torkát, próbálva kirántani engem a pofátlan bámulásomból. Azonnal elkaptam a tekintetem és visszafuttattam az arcára hogy szemem találkozhasson az övével. Nyitottam a szám, hogy mondjak valamit, de nem tudtam megszólalni.

  - Tartsd meg magadnak – mondta gúnnyal a hangjában, mielőtt megtalálhattam volna a sajátomat. – Csak azért vagyok itt, hogy én vagyok a te "Mr. Nem Annyira Tökéletes"-ed. Látom, hogy meglepődtél, de nem tudom, miért. Figyelmeztettelek, hogy ilyen vagyok; figyelmeztettelek, hogy ne írj vissza. Erre te mit tettél? Persze, hogy visszaírtál. Ezért gondoltam, hogyha meglátogatlak talán, csak talán, rádöbbentelek, hogy minden bizonnyal nem vagyok tökéletes és nagy valószínűséggel nem akarsz olyasvalakivel összekeveredni, mint én. Mert ha egyszer megteszed, nincs visszaút.

Elvette a kezét az ajtószárfáról, sarkon fordult és egyre távolabb sétált a háztól, kezeit a zsebeiben tartva. Elnémulva álltam ott nézve, ahogy alakja egyre távolabb és távolabb jut el a küszöbömtől.

Egy kocsiajtó csapódása zökkentett ki az ámulatomból. Olyan volt, mintha az ajtócsapódás egy kapcsoló lett volna; előidézett valamit az elmémben, elindított egy gondolatláncot, akárcsak egy riadó. Elsöprő erőlökést éreztem arra, hogy kövessem a srácot.

Szóval, csak úgy, mint az elmúlt néhány napban, engedtem a kényszernek. Felkaptam az asztalon lévő kulcsot, ami az elő-születésnapi ajándékként kapott autómhoz tartozott, felvettem egy pulcsit a pizsamám fölé, és halkan becsuktam a bejárati ajtót, nehogy a meghallja a zajt az áskálódó idegen és észrevegye, hogy követem.

Csak 17 éves voltam, de azelőtt nemrég tettem le a sikeres vezetői vizsgát, ami jól jött olyan napokon, mint ez, amikor idegeneket akartam követni. Hallottam, ahogy egy motor felbőgött és láttam, ahogy gyorsan távozott a házunktól.

Azt gondolva, hogy ő volt az, bepattantam az én nem-valami-ragyogó Ford Fiesta-mba és beindítottam a motort, készen állva a bevetésemre. Kitolattam a kocsibejáróról, le az útra és elhatároztam, hogy nem hagyom, hogy kikerüljön a látóteremből az az autó. Felzárkóztam és biztonságos távolságban haladtam tovább mögötte; nem mentem túl közel hozzá, észrevett volna.

Ez körülbelül húsz percig ment, aztán egyszer csak lekanyarodott egy közbe. Majdnem elvesztettem, amikor lefordult a főútról, nem tudtam utána menni az út túloldaláról érkező forgalom miatt. Bepánikoltam és tettem egy merész kanyart, minek jutalmául egy hosszú dudaszót kaptam attól, akinek be kellett húznia a vészféket, nehogy belém ütközzön. Úristen, Trinity, gondoltam magamban, ha így folytatod, nem sokáig lesz jogsid.

Büszke voltam magamra, amiért az utazás során végig követni tudtam őt, de, amikor megláttam a nagy elektromos vaskaput azonnal becsukódni mögötte, a szívem lesüllyedt a mellkasomban. Mit kellett volna tennem?! Mindkét oldalát kőfal határolta, nem tudtam volna átmászni.

Végigvezettem a kis közön és lefékeztem a kapu előtt. Körültekintően kimásztam az autóból, végigsétáltam a kerítés mentén, ameddig el nem jutottam az irányítópanelig.  Valahogy csak ki lehet nyitni, nem?  Végigfuttattam az ujjaim a gombok felett, próbálva kideríteni mindegyik funkcióját.

Akaratlanul megugrottam, a szívem a bordáimat verdeste, amikor meghallottam egy hangot a kaputelefonból szólni, ami a panel mellett volt felszerelve.

 - Ejnye, ejnye, ejnye – azt a hangszínt parodizálta, amit reggel használtam – Ismerős?

-------------------------------------------------------

Dorina... egy életmentő vagy, hálám üldözzön <3 de ne ülj a babérokon, mert még foglak zaklatni :PP

És mindenkinek köszönöm, aki eddig szavazott, kommentelt vagy csak egyszerűen benézett a blogra <3