Letters [Hungarian Translation]

Chapter 10

- Oké, szóval, ha végül mégis itt töltöd az éjszakát, ez lesz a szobád – mondta Louis félénken körbemutatva a tágas hálószobán. Bólintottam és megköszöntem, majd a királyi méretű ágyra dobtam a táskám és leültem mellé, míg Louis kínosan álldogált az ajtóban. – Oké, hát, azt hiszem, magadra hagylak – mondta zavarában. – Csomagolj ki és gyere reggelizni, ha kész vagy. Nem hinném, hogy ma be akarnál menni az iskolába.

Egyetértettem. Ő valószínűleg lement, hogy reggelit készítsen. Gyorsan elpakoltam a ruháim a gardróbba és a fiókokba, meggyőződve arról, hogy egyik se gyűrődjön meg. Hamar kiürítettem a táskám, így hivatalosan is letelepedtem az elkövetkező-időre-ideiglenes-szobámba.

Átöltöztem egy szűk farmerbe és egy kapucnis felsőbe, mit sem törődve a sminkeléssel vagy a frizurámmal. Ellenőriztem az órám: 9:30. A lépcső felé sétálva nem tudtam nem ámulatba esni a ház stílusától. Egyszer ugyan jártam már ott azelőtt, de akkor csak a földszintet láttam.

A mahagóni korlátba kapaszkodva indultam lefelé a lépcsőn és a tipikus angol reggeli jellegzetes illata csapta meg az orrom. Gyomrom türelmetlenül mordult fel nem megelégedve azzal, hogy az illathoz nem párosul ízélmény is.

Lustán összefontam magam előtt a karjaim, majd beléptem a konyhába.

- Rohadt jó illat van – küldtem egy mosolyt Louis felé. Felnézett a tűzhelyről, ahol látszólag rántottát készített.

- Hogy szereted a tojást? – kérdezte érzéki hangon, játékosan felhúzva szemöldökét.

- Bárhogyan – válaszoltam nevetve. – Amíg kajáról van szó, jöhet bármi, meg fogom enni.

Elosztotta a tojást, hogy mindkét tányérra ugyanannyi jusson.

- Helyes, ugyanis így is, úgy is rántottát kapnál.

A gyomrom újra földrengésszerű hangot adott ki, amikor Louis elém rakta a három baconnel, két kolbásszal, grillezett paradicsommal és tojással megpakolt tányért; reakciómra elvigyorodott.

Amint letette elém mohón nekiláttam; akaratlanul felnyögtem, mikor az első falat a számba ért. Elpirultam, az arcom égett, mire Louis csak nevetett.

- Ennyire jó, ha? – kérdezte mosolyogva.

Bólintottam, miközben lenyeltem a falatot; kezemmel matattam, amíg erőt gyűjtöttem, hogy megkérdezzem azt, ami érkezésem óta fúrta az agyam. Basszus, mit veszíthetek? – gondoltam.

- Louis – böktem végre ki –, ki volt az a pasas a kocsival, maikor idejöttünk? – kérdésemre láthatóan megfeszültek az izmai, de elhatároztam, hogy befejezem a mondandóm. – Mármint, nem úgy tűnt, mintha kebelbarátok lennétek – Louis kezei ökölbe szorultak teste mellett és egy röpke másodpercre lehunyta a szemét, mintha nyugodt akart volna maradni.

- Trinity – szűrte a fogai között –, ez nem a te dolgod és a legnagyobb tisztelettel kérek, hogy ebbe ne üsd bele az orrod.

Szemem tágra nyílt hirtelen védekezővé vált viselkedésétől. Ujjam a tányér szélén futtattam körbe, mérlegelve magamban, hogy folytassam-e a vallatását. Rájöttem, hogy már elég mélyre ástam magam, szóval nem volt már mit vesztenem, miért hagytam volna abba pont akkor?

- Louis, nem vagyok ítélkező típus és megígérem, hogy senkinek nem beszélek róla – biztattam; kétségbeesetten akartam tudni, mit rejteget. Rám pillantott.

- Lehet, hogy nem ítélkezel, de kétség kívül kíváncsi típus vagy, ugye? – förmedt rám szemét összeszűkítve. Kicsit megtántorodtam a hangjában fellelhető haragtól, de nem hátráltam meg. – Ajánlom – folytatta –, hogy mostantól ne kérdezz erről, ha nem akarod magad egy nap két házból is kirúgatni. Ha tudtam volna, hogy ilyen idegesítő leszel, nem hagytam volna, hogy a hogy a szánnivaló segged itt szálljon meg napokra.

Éreztem, ahogy a könnycsatornáim megnyíltak.