A maffia ölelésében

27.rész

Jason szemszöge:

Gawrillal megtaláltuk annak a semmirekellőnek az irodáját. Mindent felforgattunk, hogy megtudjuk ki is lehet az, aki Margaretet megölte. Az egyik fiókban a különböző üzletekről készített szerződéseket találtam.

-Ezt nézd!- szóltam Gawrillnak, aki szempillantás alatt odasietett és a papírt kezdte fűrkészni. Lesápadt, tekintete csakis azon a lapon volt.

-Mi az? Tudod ki ez?- egyre idegesebb vagyok. Látom Gawrill meggyötört tekintetét és csak azon jár a fejem mégis mi köze lehet ehhez az emberhez.

-Gawrill?- szólok hozzá mikor még mindig nem válaszolt.

-Ez az ember...! Ő Stefano...már több mint egy éve volt hogy utoljára láttam. Üzlettársak voltunk, de a módszerei a legkevésbé sem hasonlítanak a megszokotthoz. Ezért is szálltam ki. Csakhogy a megtorlás módja nála mást jelent. Nem pénzügyileg tesz tönkre, nem öl meg, csak élvezi ha hosszú ideig szenvedni láthat valakit. Ezért inkább azt veszi el, akit a legjobban szeretsz.

-Kit vett el tőled?- a kérdés közben pedig lépteket hallunk a nappali felé vezető folyosóról, ezért a kérdésre már nem válaszolva indulunk meg a hang irányába.

Három férfi áll a nappaliban és a felkavart helyzetet szemlélik. Gawrill bólint a bal oldali szürke öltönyös férfi irányába, hogy figyelmeztessen ki az akinek hosszas, fájdalmakkal teli halált kell okoznuk. Az én egyetlenem hosszú ideig szenvedett ettől az embertől és most mindent vissza fog kapni.

Az első lövést én adom le, egyenesen a jobb oldali férfi fejét célzom és ahogyan a golyó áthatol a koponyáján, úgy terül a hatalmas ember a földre. A második lövésre pedig már várni sem kell, mert Gawrill a középsőt is a földre küldi. Stefano hirtelen mozdulattal fordul hátra és fegyverét egyenesen rámcélozza, de mielőtt engem is a pokolba küldhetne az egyik emberem csavarja ki a kezéből a fegyvert, ami így elsűlve a vállamban talál helyet. Felszisszenek a hirtelen fájdalomtól, de ez a legkevésbé sem érdekel, odamegyek ahhoz az emberhez és ütni kezdem. Minden fájdalmamat meg akarom bosszúlni.

-TE! UTOLSÓ....!- ütöm, már egy ideje. A remegést, amely az elborult gondolatok akoznak egyre erősebb.

Margarer szemszöge:

Carlo serényen válaszol minden feltett kérdésemre, ami éppen eszembe jut. Látszólagosan kicsattan az örömtől. Marco pedig még mindig picit a sokk hatása alatt van. Elhiszem, hogy furcsa neki azt látni, akiről azt hitte meghalt itt sétál és teszi fel a rakatnyi kérdését. Valószínűleg én is így lennék.

-Jasonék éppen megkeresik ennek az egésznek az okozóját! Ha tudnád mennyire fog örülni.- jelenti ki. Félelem érzése jár át. Jason még nemtudja mire képes Stefano.

-Siessünk!- mondom aggódóan.

-Szerintem nem kell aggódnod! Jason tud magára vigyázni, másrészt pedig magadért aggódj, mert már megbocsáss a kifejezésért, de elég szarul nézel ki.- szemöldökeim az egekbe szöknek, de mosolygok. Carlo tipikus őszinte stílusa mindig feldob. Tudom, hogy nem bántásnak szánja a különböző kimondott gondolatait és természetesen ez utóbbit sem veszem sértésnek. Végülis mit ne mondjak igaza van. De a irónikus visszaszólás öröme nem maradhat el.

-Olyan kedves vagy Carlo, nem is tudom mi lenne velem nélküled.- mondom és látom hogy ő is örül nekem, hiába idegesítjük egymást.

Erről a helyről mást nem is lehetne elmondani hogy egyik folyosó után jön a másik. Minden apró részletet végignézek, pontosan tudom az irányt, csak már mindent láthatok.  Nem takarja a szememet semmi és ahogy tudom, hogy közeledünk ahhoz a helyhez, ahol minden este már csak a halálomat kívántam, elkap a sírhatnék. Szorítani kezd a torkom a levegőt mélyen szívom be, majd fújom ki. Egész testemben remegni kezdek.

-Minden rendben?- kérdi Marco mikor a remegésem egyre láthatóbbá válik és a tempón is lassítani kezdek.

-Persze, minden oké.- próbálom minden érzelem nélkül mondani, de nem igazán sikerül.

-Nem kell hazudnod Maggie! Zihálsz. Mi a gond?- tudja, hogy nem a hely miatt rémültem meg, hanem valamit tudok amit ő per pillanat nem. Mit mondjak neki, hogy itt kínoztak nem messze az egyik dohos szobában. Hogy esténként volt amikor már csak a halálra vártam. Hogy most is félek, de nem akarok gyengének tűnni.

-Cs csak... itt van....- remeg a  hangom, nemtudom hogy folytassam és a mellettem lépdelő Lucira pillantok, aki csak mosolyogva bólint, bíztatva hogy mondjam el. -Itt van... az a szoba.- és egyből világossá válik számukra a helyzet, így nem is kérdezősködnek tovább.

A nappalihoz érünk. Belépve pedig a látvány.... Jason éppén félholtra veri Stefanot és látszólagosan Gawrill ebben nem is akarja megakadályozni.

-Jason!- mondom halkan, mivel a torkom már teljesen elszorúlt a sírhatnéktól. Könnyeim folynak végig az arcomon mikor Jason felpillant. Csak bámul engem. Itt van velem szemben és én már csak egy öleléséért ölni tudnék, de mintha a földbe gyökerezett volna a lábam.

-J jason.- engedek utat az eddig visszatartott sírásnak.

Feláll és elkezd felém sétálni.

-Ez nem lehet!- rázza meg a fejét és kezeit finoman az arcomra simítja, majd gyengéden megcsókol. Hajába túrok és úgy csókolom egyre szenvedélyesebben. Mikor elválunk egymástól gyengéden megszólal.

-Azt hittem....- nem láttam még sírni, de a könnyek lassan gördültek le markáns arcán.

-Hazugság, az egész hazugság.- mondom, mire karjait a derekam köré fonja és úgy ölel szorosan magához.

Sziasztok! Remélem elnyertem ezzel a résszel a tetszéseteket🥰
Köszönöm a rengeteg visszajelzést. Még a részek számát én sem tudom, hogy fog alakulni, de egy biztos hamarosan hozom a következőt. Addig is puszi mindenkinek😘