A maffia ölelésében

48.rész

Jason szemszöge:

Hazafele tartunk és eddig Margaret semmit sem tud, nem akarom addig elmondani amíg én nem látom. Egy pillanatot sem aludtam, ami miatt kissé ingerültebb vagyok, nem tudom elképzelni, hogy ez hogy történhetett, mindenre figyeltünk és mégis ismét visszaesünk oda, ahonnét elindultunk.

Reggel mikor Margaret felébredt, akkor mondtam el, hogy muszáj eljönnünk. Kérdezte miért, de inkább csak körítettem. Fontos dolgom van, ami nem várhat! De pontosan tudja, érzi, hogy valami nem oké és most itt ül mellettem és feszült csönd telepedett kettőnk közé, amit ő tör meg.

-Legalább mondanál valamit?! Reggel óta csak mondogatod, hogy fontos dolog, de megtudhatnám, hogy mi az!?- kérdi és értem miért ideges, de jelen pillanatban nem éppen vagyok abban a hangulatban, hogy megértő és törődő barátot mutassak. Egyszerűen nemtudok. Meg akarom védeni, de nem könnyít ezen az egészen. Nem akarok vele bunkó lenni, de fáradt, ideges és feszült vagyok.

-Majd elmondom!- próbálom röviden letudni, de nem engedi el ilyen könnyen.

-Esteleg nem lehetne, hogy most elmond?! Mi az amiért el kellett jönnünk, miért nem tudhatom most?! Valami baj van és te mégis képes vagy néma kussban itt ülni!- hangjában egyszerre cseng a düh és a félelem.

-Nem mondok még semmit és ezt most az egyszer értsd meg! Nem akarok veled vitatkozni!

Margaret szemszöge:

Nem akar vitatkozni. Remek! Hirtelen el kellett jönnünk és semmi magyarázat rá. Egész este fent volt és tudom hogy valami baj van, erre nem mond semmit.

-Jason...

-Ne! Nem válaszolok és örülnék neki, ha többet nem kérdeznél!

-Remek!- suttogom az orrom alatt és az ablak felé fordulok, mire egy mogorva választ kapok.

-Egyszer végre megérthetnéd, hogy nem minden tartotik rád!- a hangja durván cseng és egyszerre tudnék felrobbani és sírni.

-Talán érdekel mi történik éppen az életemben, mert képzeld ez nem csak téged érint. Tisztában vagyok vele, hogy nem kell mindent tudnom, de most éppen itt vagyok, része vagyok ennek az egésznek és nem akarom azt érezni, hogy egyedül vagyok, hogy kizársz.- mint amikor a vaksötétben tapogatózól, elengedték a kezed és nem találod a kapcsolót, amellyel minden végre világos lesz.

Néma csendben az utat figyeli és teljesen tanácstalan vagyok. A kezdeti félelem egyre jobban kezd elhatalmasodni és nemtudom mit kezdjek most vele. Nemtudom mire számítsak, de a pozitív gondolatok nem sokáig vertek gondolatot, helyette a legrosszabb lehetőségek ugranak be. Nem akarom még egyszer megkérdezni, mert felesleges, ezért az ablakon kibámúlva hagyom hogy elmnyomjon az álom.

Jason szemszöge:

Nem akartam ilyen lenni és bűntudat kezd egy apró lyukat égetni a mellkasomba.

...

Megérkeztünk. Margaretet és Luciat a házba vitték, mi pedig elindultunk Stefanohoz vagy legalábbis oda, ahol lennie kéne. Senki se tudja, hogy juthatott ki és azt sem, hogy hol lehet. A kamerákon nincs semmi, ami arra utalna, hogy segítettek neki. Két őr meghalt, az egyiket hátba szúrta, a másiknak elvágta a torkát, majd elsétált. Jelenleg pedig sehol nem találjuk. Átnézzük az egész pincét és a környéket, a legkevesebb eséllyel. Nem olyan hülye, hogy itt maradna, ahol a legnyílvánvalóbb, de a biztonság kedvéért mégis megnézzük.

...

Semmi, mintha felszívódott volna és hiába kerestük. Nem akarom bevallani, de félek, félek attól, hogy bosszút tervez, hogy ismét elvesz tőlem mindent.

...

Visszaértünk a házba, ahol már Lucia várja Gawrillt, viszont Margaretet sehol sem látom. Elindulok a szobánk felé és beérve az ágyra pillantva az én kincsemet látom, aki békésen alszik.

Margaret szemszöge:

Hallom Jason lépteit és tudom, hogy ideges. Mélyen sóhajtozik és fel alá járkál, persze ezt mind halkan teszi, mivel nem szeretne felkelteni.

Nem vártam meg ameddig hazaér, féltettem, de egyszerre mégis nagyobb volt a sértődöttségem. Nem akartam idegesítő lenni és a legfontosabb, nem akartam így beszélni vele. Bűntudatom van, mert nem voltam képes arra, hogy belegondoljak neki milyen lehet. Ha nem mondta el, arra biztos van indok és én úgy viselkedtem, mint egy.....nem is tudom mi. Legszívesebben bocsánatot kérnék, de mindenki tudja, hogy néha ez a legnehezebb, beismerni hogy hibáztál, hogy nem gondoltad végig amit mondtál és hogy bánod az egészet.

Elindul a fürdő felé és megengedi a vizet, én pedig néma csendben fekszem és nem tudok elaludni. Nem szeretnék így pihenni és holnap reggel ezzel az érzéssel együtt felkelni.

...

Egy kis idő múlva érzem ahogyan mellémfekszik, majd legnagyobb meglepetésemre szorosan magához húz és ekkor halkan megszólalok.

-Sajnálom!- megkönnyebülök miközben kimondom. Lehet hogy nem a legjobb bocsánatkérés és mondhatnék helyette ezernyi másik szót, de én mégis csak ezt az egyet tudom.

-Én is sajnálom! Nem akartam bunkó lenni!- megfordulok, majd hozzábújok és ez az a pillanat, mikor mind a ketten tudjuk, hogy megbeszéltük. Nem kell hozzá más, ez így tökéletes, majd hamarosan elalszunk.

...

Még este van, de felébredtem, össze vissza álmodtam és már nem is tudnám megmondani mi volt a lényeg. Leindulok a konyhába vízért és lassan egyik lépcsőfokról a másikra lépkedve le is érkezem. A pohrat megtöltöm és éppen megiszom, majd mikor a pultra tettem valaki hátra ránt.

-Mi a.....!- kezdeném, de...

-Egy hangot se! Megértetted?- kérdi és az a hang. Szinte átszúrja a dobhártyam, mikor realizálom kihez tartozik. Az nem lehet...

Sziasztok! Megérkeztem a folytatással, remélem tetszett.

Egy olyan ötlet merült fel, ami már korábban is része volt ennek a kis történetnek, de úgy gondoltam mivel több folytatáshoz kapcsolódó ötletem van, ezért ismét elkezdeném, ez pedig hogy pár rész végén felteszek egy két opciót és amire több érdeklődést látok, azzal folytatnám vagy úgy alakítanám.

Elsőnek pedig akkor az a kérdés, hogy szeretnétek e hogy legyen ilyen vagy inkább hanyagoljuk?

(A kép ismét utalás a folytatásra😁)
A következő részt pedig igyekszem hozni, addig is szokásosan puszilok mindenkit😘