A maffia ölelésében

38.rész

2 héttel később

Margaret szemszöge:

Itt vagyunk Lucival már két hete, semmit sem tudunk, nem mondanak semmit és nem is kommunikálhatunk velük. Emiatt pedig Marcoval vitatkozok, aki makacsul tartja magát a tervhez, hogy teljesen elszigetelve leszünk tőlük, se Jasonnel, se Gawrillal egy szót se beszélünk és ez mellé még a ház területét sem hagyhatjuk el, amivel nem lenne baj, ha más körülmények között lennénk itt. Meg kell hagyni csodás hely, de nem igazán tudom kiélvezni, mert a gondolatok állandóan belémhasítanak és mindig a legrosszabbnál vernek sátrat. Nem tudok pozitív lenni, valahogy nem megy. Nem tudom magamat abba a tudatba ringatni, hogy minden rendben, mikor nem ezt érzem.

-Legalább valamit mondhatnál! Nem akarok itt ülni és várni! Egyszerűen nem bírom...- emelem fel a hangom, a végén viszont reszketeg sóhaj hagyja el a számat és folytatnám, de Marco megszólal.

-Tudod hogy nem fogok semmit sem mondani, mert makacs vagy, mert a fejedbe vennéd a végén, hogy visszamész! Nem sodorhatod magad veszélybe, sem őket!- mondja, szinte már kiabálva.

-Nem csinálok semmit! Csak mondj végre valamit! Jól van? Ugye jól van? Marco?- könnyek gyűlnek a szememben és pánik fog el a hallgatásától.

-Margaret...- lép közelebb és az összeomlás szélén állok. Nem igazán aludtam és nincs étvágyam sem, ezért a kelleténél ingerültebb és érzékenyebb vagyok. Jelen pillanatban nemtudom melyik érzés fog eluralkodni rajtam, de Marco lágyabb hangjára felfigyelek. -Margaret, nézz rám! Minden rendben lesz! Kérlek, próbálj nyugodt maradni és ne gyötörd magad.- jól esik ahogyan mondja, ahogyan törődik velem, mégha a legelviselhetetlenebb is vagyok, ő akkor is itt van nekem. A végén pedig az érzékenységem győz, zokogni kezdek és Marco arcán egy apró törődő mosoly jelenik meg, miközben szorosan magához ölel.

-S...sajn...sajnálom.- szipogok és próbálom letörölni a könnyeimet.

-Nem kell bocsánatot kérned!- simogatni kezdi a fejem búbját, majd egy mély levegő borzolja fel a fejem tetején a hajszálakat- Nem haragszom, nem csináltál semmi rosszat. Tudom, hogy nehéz és ezért nem is hibáztatlak.- ekkor pedig valamiért megkönnyebbülök, egy pillanatra minden gondolatom megsemmisül és csak egy kellemes zsibbadást érzek, ami meg kell hagyni furcsa.

Jason szemszöge:

Az elmúlt két hétben az összes tagunkat próbáltuk elérni és minél előbb összehívni, hogy megoldjuk ezt az egészet, de volt nem egy próblémánk. Több embert nem lehetett elérni, bárhogy is próbálkoztunk. A végén pedig a legrégibb módszernél maradva elmentünk hozzájuk. Amire pedig nem számítottunk, hogy mindenki halott. Ezek nem példát akarnak statuálni, nem megfélemlíteni, mészárolni akarnak és ezt a legfeltűnőbb módon teszik.
...

Éppen Stefanoval foglalkozom, nem öltem meg, azt akarom, hogy Margaret tegye meg. Bár legszívesebbem itt és most kést szúrnék a szívébe, alaposan megforgatnám és várnám hogy a szeme kigúvadjon, majd lassan minden élet elszálljon belőle. Nekem sokkal könnyebb csak úgy ölni, velem ellentétben Margaret fél és ódzkodik ettől az embertől, éppen ezért Marcora bíztam egy kis kiképzést, így picit felkészültebb lesz. Utánna talán könnyebben túlteszi magát és nem érzi úgy, hogy kiszolgáltatott lenne bárkinek is. Mi lehet vele? Biztos makacs, mint mindig. Alig várom, hogy újra lássam, bízok Marcoban, de az embernek mindig az a legbiztosabb amit ő felügyel és csinál. De a gondolatokkal, most nincs időm foglalkozni.

-Ököllel orbavágom Stefanot, majd ömleni kezd a vér, így eláztatva ruháit és szeméből a színtiszta gyűlölet és bosszúvágy sugárzik. Még hisz benne, hogy egyszer majd ismét szabadon lesz.-

...

Akik maradtak azokkal éppen Pietrohoz tartunk, mindenki felfegyverezve, legtöbben bosszúszomjasan, amiért az esetleges vagy már meglévő partnereket, valakinek meg a barátját és annak szeretteit ölték meg. Az ilyen barmoktól, mint Pietro vagy Stefano már a türelmem végét járom, de igyekszem összpontosítani, semmi sem zavarhat meg, ennek itt és most véget kell vetni.

Margaret szemszöge:

Másnap reggel:

Végre aludtam, mint akit kiütöttek a tegnapi után és utólag visszagondolva borzasztóan kellemetlenül érzem magam. Marco nem tehet semmiről és mégis rajta vezettem le a dühöm, ő se tud pillanatnyilag semmi sem mondani amivel jobb lenne ez az egész. Annyira hülyén érzem magam. Legszívesebben csak visszaaludnék és egész nap egyedül lennék, de ez nem kivitelezhető, mert már hallom, hogy hangos léptekkel jön a szobám felé:

-Ideje felkelni!- löki be az ajtót Marco és én a takarót a fejemre húzva próbálok menekülni a külvilágtól. Végülis egy szerencsétlen próbát megért. Marco a takaró szélét megfogja és egy határozott mozdulattal leránja és a kellemes meleg helyét, a hirtelen börömhöz érő hűvösebb levegő csapja meg.

-Csak ma ne, kérlek.

-Nincs választásod! Öltözz! Majd irány reggelizni, aztán önvédelem és utána irány a lőtér.- mondja és itt már tudom, hogy nemleges választ nem fogad el. Szeretem meg minden, de kegyetlen. Mire kimászok az ágyból, arra az arcomba vágja a mai naphoz szükséges ruhákat, majd mint valami kiképzőtiszt elmasírozik. Igazi testvérhez méltó viselkedés.

Sziasztok. Hát mit ne mondjak ritkásabban hozok részeket. Nagyon hálás vagyok nektek, hogy itt vagytok és köszönök mindent. Az aranyos kommentekért, pedig külön köszönet, mindig feldobjátok a napom.

Szokás szerint puszilok mindenkit és a következő résznél találkozunk😘❤️