A maffia ölelésében

39.rész

Margaret szemszöge:

Kint vagyunk az udvaron és esküszöm, ha nem ülök le valahova fél percen belül, akkor itt helyben összeesek. A lábaim már remegnek az edzéstől és már az sem érdekelne, ha így kéne vissza vonszolnom magam vagy megkérek valakit, hogy húzzon el a házig. Csak az ágyamig akarok elérni és aludni. Olyan nagy kérés ez?!

-Na hali, hogy megy az edzés?- szólal meg Luci a hátam mögül és mint mindig feldobja a kedvem. A legjobb barátnőmnek vagy inkább már a testvéremnek momdanám.

-Szenvedek, de amúgy egész jól. Még ez után kell mennem a lőtérre.- mondom fáradt mosolyt erőltetve magamra, mire Luci felnevet.

-Gondoltam csatlakozok, ne csak Daviddal legyél.- David segít az önvédelmemet fejleszteni, rendes, de a végén kinyír az edzésterveivel.

...

Már a lőtéren vagyunk, Luci mellettem éppen céloz, majd elsül a fegyver. Nem használunk hangtompítót, valahogy biztosabbnak érzem, hogy hallom hangosan elsülni a fegyvert, ad egyfajta biztonság érzetet. Az elején csak Stefano és Giuseppe volt a fejemben, azt akartam hogy ők legyenek a céltábla, hogy ugyan úgy tudjam bántani őket, ahogy ők engem. Most pedig a bosszúvágy ugyan úgy megmaradt, de nem ködösül el a látásom, nem vált át pánik szerű védelemmé. Átgondolok minden mozdulatot mielőtt azt végre hajtanám és így már minden az irányításom alatt van, ami eszméletlen felszabadító érzés. Megtudom védeni magam és ezt pontosan tudom, hogyan kell végrehajtani és kezelni. Most először érzem magam teljesnek, amióta elraboltak, mintha szépen lassan gyógyulnék. Darabjaimra hullottam és nem tudtam összeszedni az apró szilánkokat, nem tudtam megragasztani, mert ez nem volt ilyen egyszerű, de most először érzek esélyt arra, hogy minden rendbe jöhet.

Jason szemszöge:

Az egész ház körbe kerítve, én pedig Gawrillal és még két másik emberrel az iroda felé tartunk. A többiek közül mindenki átvizsgál egy egy szobát. Innét most senki sem lóghat meg. A ház eddig teljesen üres, a kamerákat már sikerült számunkra is hozzáférhetővé tennünk, de a nagyrésze csak a kinti udvart biztosítja, így pontosan nem tudjuk hány fővel állhatunk szembe.
...
Az irodába benyitva rátalálunk Pietrora, aki sietősen pakolászik, de mikor beljebb megyünk azonnal fegyvert ránt.

-TEDD LE A FEGYVERT! LÁTHATÓ HELYRE!- kiáltom, mire összerezzen, ez csak egy irányításmániás idióta, aki nem képes belegondolni a tettek következményébe. Nem mozdul és látszólag nem is fog engedelmeskedni, ezért ellövöm a csuklóját. A fegyver hangos csattanással ér földet, miközben fájdalmasan ordít. A velünk tartó emberek berohannak, majd hátrafogják a karját és az asztalra vágják, ekkor pedig egy gyerek hang üti meg a fülünket.

-KÉREM....VALAKI!- vékony, rémült hang és a szívem összeszorul. Gawrillra nézek, aki bólint, így biztosítva, hogy majd ők elintézik Pietrot. Ezt követően egyből kirohanok az irodából, majd a hang felé veszem az irányt.

Közeledek és így egyre tisztábban hallom a kislány sírását. Egy eldugotabb lépcsősoron igyekszem lefelé, majd egy szűk folyosó tele számozott ajtókkal, aminek a végén egy férfi áll, de mire fegyvert rántana, arra már egy golyóval gazdagodva esik össze. Átkutatom a zsebeit, így megtalálom a kulcsomót és végre az ajtóhoz léphetek. Lassan kinyitom és a kisírt szemű kislány elkerekedett tekintettel mered rám, körülbelül 8 éves lehet.

-Szia. Nem kell félned, kiviszlek innen.- mondom és óvatosan közeledek felé, miközben próbálom nyugtatni. -Hamarosan otthon leszel. Megígérem!- majd lassan közelebb lép, a kezében egy plüss nyuszit szorongat és bizonytalanul pillant fel rám.

-Megígéred, hogy hazaviszel?- kérdi megismételve engem és szipogva a nyuszira néz.

-Megígérem! Már senki nem bánthat!- guggolok le.- Hogy hívnak?

-Emma

-Emma, van itt még rajtad kívűl valaki?- nézek rá, majd egyből válaszol.

-A másik szobában van Lisa, de nem beszél velem. Meg voltak többen, de őket hazavitték. Mondták, hogy itt vannak értük anyáék.- valószínűleg akkor már nem találunk ott senkit, de mindent átnézek.

-Megnézzük gyorsan a szobákat, majd elmegyünk.- mondom apró mosolyt erőtetve magamra, de ekkor legnagyobb meglepetésemre Emma közelebb lép és a nyuszival együtt megölel.
...

A szobákat átnéztem. Emmát megkértem, hogy az ajtó előtt áljon, de forduljon meg és ne nézzen a szobába. Nem tudhattam mi van odabent, ezért jobb biztosra menni. Mindegyik üres, már egy lélek sem volt rajta kívűl, ebben a dohos alagsorban, így elindultunk visszafelé. Gawrill még Pietróval és a többi emberrel foglalatoskodik, de mihelyst odaérünk az apró teremtésre néz, aki mögöttem próbál elbújni.

-Szia- mosolyog a kislányra, aki bizonytalanul felpillant rám.

-Jó ember, segít hazavinni.- mondom, majd finoman visszapillant Gawrillra és apró mosoly terül szét az arcán.

...

Emmát Gawrillra bíztam, míg én átnézem a szomszéd szobákat. Mindegyik szinte egyforma és semmit nem találok, így lassacskán visszaindulok. A kelleténél nem terveztem több időt itt tölteni, de útközben hirtelen fájdalom hasít a fejembe, majd minden elsötétül.

...

-Jason! Jason! Kelj már fel!- a fejem iszonyatosan fáj és lüktet, miközben szépen lassan kinyitom a szemem. Gawrill az ágy mellett áll, miközben az orvossal beszélget.

Gawrill szemszöge:

-Jó napot! Hogy érzi magát?- teszi fel a doktor a szükséges kérdéseket, majd egyszercsak teljesen szokatlan válaszok érkeznek.

-Neve? Kor? Lakhely?- kérdezgeti tovább és a válszok egyre eltérőbbek. A neve még oké, de az életkort valamiért biztosan állítja, hogy két évvel fiatalabb, mint ami és a lakhely sem stimmel, mivel onnét már legalább egy éve elköltözött.

-Jason, tudod hogy kerültél ide?- teszem fel az egyszerű kérdést, de már látom a lehetséges válaszát.

-Csak arra emlékszem, hogy hirtelen fájdalmat éreztem a fejem hátulján. Most meg te kérdezősködsz és nem értem miért nézel rám furcsán!

Ez nem lesz jó! Végül felteszem neki a következőt:

-Jason, tudod ki Margaret?

Sziasztok. Megérkeztem, remélem tetszik. Várom a véleményeket. A következőig pedig szokás szerint puszilok mindenkit😘