A maffia ölelésében

44.rész

Margaret szemszöge:

-Végre hazaértetek! Hívtalak, de nem vetted fel!- mondja Luci, miközben közelebb lép és szorosan megölel.

-Sajnálom, nem néztem a telefonom.- mondom apró mosoly kíséretében és az enyhe harag elszáll a tekintetéből.

-De mi volt? Mesélj, ne úgy kelljen kérdezgetnem.- neveti el magát és mindig rá kell döbbenjek, hogy nála jobb barátnőt sose kaphattam volna.

-Szóval.....beértem a bárba és keresni kezdtem Jasont, de elsőre sehol sem láttam...- kezdem és Jason addig a konyhába sétál, ahol meglepő módon, de mindenki itt van, Carlo, Gawrill és Marco is.

Beszámoló következett és a szemünk sarkából láttuk, hogy a fiúk ezen remekül szórakoznak. Mindent elmeséltem Lucinak. Jó, majdem mindent, a zuhanyzós részt meglehet, hogy kihagytam.

-Szóval most mindenre emlékszel?- kérdi Luci Jasont, aki rám pillant és hatalmas vigyor terül szét az arcán.

-Igen, ne aggódj, mindenre emlékszem.- és mosolya még szélesebb lesz, mire Luci kérdően rámnéz.

...

Éppen az orvossal beszélgetek, aki hála égnek eddig nem mondott semmi rosszat.

-Az állapota látszólagosan javult, úgy néz ki, hogy teljes mértékben emlékszik az eddigi életéből a kiesett részekre, de fontos, hogy pihennie kell. Ha lehet semmi olyan behatás ne érje még egy darabig, ami esetlegesen felkavaró lehet vagy hirtelen sok információ, de ha ezekre figyelnek nem lesz semmi gond.

-Rendben, nagyon szépen köszönjük.- mosolyogva bólint, majd az éppen beszaladó nővérhez fordul, aki sürgősen elhívja.

Jasonre pillantok, aki teljesen nyugodtan pihen az ágyon és már szinte, csak menni szeretne.

...

Másnap reggel:

Egészen korán felébredtem és egyszerűen nem tudtam visszaaludni, szóval a konyha felé vettem az irányt, ezzel is megvalósítva az elkövetkezendő tervemet. Reggelit csinálok mindenkinek, valahogy jól esik egy picit a konyhában tevékenykedi és mondhatni gondok nélkül csak és kizárólag a reggelire koncentrálni.

...

Lassan mindenki felébred és szépen lassan megtellik az étkezőasztal. Már csak egy ember hiányzik, akit úgy érzem ideje felkelteni. Felmegyek a lépcsőn és egyenesen a szoba felé veszem az irányt.

-Jó reggelt!

-Mhm....- megfordul és egyenesen a szemembe néz. - Jó reggelt!- hangja még rekedt és tekintete megállapodik rajtam, miközben feljebb tolja magát.

-Kész a reggeli!

-Mióta vagy fennt?- kérdi miközben egy pillanatra sem néz el és csak a válaszomra vár.

-Már egy ideje. Nem tudom pontosan mikor keltem, de nem tudtam visszaaludni, így csináltam reggelit.

-Gyere ide!- mondja és megütögeti maga mellett a takarót.

-Ki fog hűlni a reggelid!- mondom miközben melléfekszem. Szorosan átkarol és arcát a hajamba temeti.

-Mindjárt mehetünk, csak egy picit még maradjunk így.

-Valami baj van?

-Hát ami azt illeti... valaki itthagyott egyedül.- közli teátrálisan, amin még ő is elmosolyodik.

...

Pár nap múlva:

Eddig minden rendben van és bárcsak mindig ilyen lenne. Jason szokásosan dolgozik, én pedig éppen Marcoval beszélgetek. Amióta Jason bekerült az életembe vagy igazából gondoskodott róla, hogy én kerüljek az ő életébe, azóta Marco beszél a családommal, hogy amennyire lehet ne tűnjön fel, hogyha éppenséggel nem hívom vagy keresem őket.

Én is azóta tudok a családommal beszélni, amióta Marco és Jason megbeszélték a kezdeti problémáikat, de volt pár helyzet, amikor lehetetlen lett volna egy egy hívásra vagy éppen üzenetre válaszolni és ekkor jött Marco. A szüleim nem tudnak semmiről ami az elmúlt időszakban történt, ha nem vagyok éppenséggel elérhető, akkor legfőképpen a hatalmas elfoglaltságra hivatkozik vagy ha már ez sem vált be, akkor egyszer említette, hogy a telefonom tönkre ment és hamarosan visszakapom, de meglepően sok ötlete van ilyen helyzetre.

Amikor Stefano elvitt, azután mesélte Marco, hogy a legnehezebb a szüleimet, a boldog tudatlanság gondolatába ringatni, mert érezték, hogy valami nem oké. Azt pedig kimagyarázni, hogy miért nem tudok már több mint egy hónapja beszélni velük vagy hogy hol vagyok, mi van velem, az egy teljesen újfajta kihívás. Ezekre pedig akkor ő sem tudott választ, nem tudta hol vagyok vagy hogy egyáltalán élek e még. Azóta hallom anyám hangját, amikor ezek után felhívtam, kellett pár nap mire egyáltalán képes voltam sírás nélkül a kezembe venni a telefont és arra gondolni, hogy most tényleg beszélek vele, úgy hogy közben semmit sem mondok, csak hogy nyugodtak legyenek. Amikor beleszólt, minden magabiztosságom darabokra akart hullani, de mégis egyben összeszedetebbnek éreztem magam.

-Ideje lenne meglátogatni őket!- mondom Marconak, aki elmosolyodik ezen. A szüleim imádják, mintha még egy gyerekük lenne.

-Mond, hogy mikor és indulunk is, de előtte szóljunk nekik, mert anyud akkor mindig terült asztallal vár minket és hát azt nem lehet kihagyni.- gondolataim egy pillanatra elkalandoznak és ebből kiszakítva ismét megszólal.

-Biztos kedvelni fogják Jasont, ezen egy pillanatig se aggódj, akit te szeretsz, azt ők is szeretik.- egy pillanatig meglepődök, hogy tudja mire gondoltam, majd válaszolok.

-Igazad van, csak mégis, ő lesz az első akit bemutatok nekik. Még szólnom is kéne Jasonnek.

-Minden rendben lesz, ne gondold túl.

-Ha már bemutatkozás, akkor mindenki jön. Carlo, Gawrill és Luci is. Anyum ígyis imádja a nagy társaságot, így meg legalább egyszerre be tudok mutatni mindenkit.

-Valaki engem emleget?!- megérkezik Carlo és levágja magát a konyhapult melletti székre.

...
Jason szemszöge:

Éppen az irodában vagyok és a következő szállítmányozást intézem, mikor is lassan elkezd kinyílni az iroda ajtaja, majd belép az én egyetlenem.

-Nem zavarlak?- kérdi és hitetlenkedve nézek rá.

-Sosem zavarsz! Valami baj van?

Sziasztok, egy kis meglepi résszel jöttem, remélem, hogy tetszett. Várom a véleményeket és szeretném megköszönni hogy már ennyien vagyunk, nagyon szépen köszönöm, hogy időt szántok rá, hogy elolvassátok ezt a kis történetet.

Puszilok mindenkit😘