Széjjelb@szarintott szekszunyális kéjpáp sztoríz

átcsap reám a szikra

Van valami leírhatatlan abban, amikor ránézel társadra, ahogy óvatosan önti a tejet a lattéba, hogy szívecskét formáljon, és a mély koncentrációban elveszett drágakőszemeiben újra felfedezed azt a figyelmességet és odaadást, amivel ezer meg ezer évvel ezelőtt nézett rád és az újonnan szerzett sebeidre egy kozmikus háború alkonyán, ő maga is félig megsemmisülten, mégis diadalmasan.

Hogy magyarázod el ezt olyannak (egyébként meg nem magyarázhatod), aki hetven-nyolcvan évet tölt el ezen a síkon, bukdácsolva halandó életének apró-cseprő gondjaiban, tévelyegve érzelmi viharaiban?

Hao aznap kifejezetten mélázott és elmerült, így csak a másik többszöri szólítására reagált, zavarodottan felkapta a fejét, és úgy megrázta, hogy frissen igazított frizurája ide-oda pattogott.

- Hahó, kedvesem - kopogtatta meg finoman vállát Hanbin, és a kész kávéra mutatott. - Elkészült, Wony és Liz már várnak a rendelésükre!

Hao feleszmélt a merengésből, és kissé szokatlanul zavartan és szétszórtan felszolgálta a két barátnőnek a kávéjukat. Szerencsére senkit sem öntött le, de valahogy nem teljesen tudott aznap kényelmesen mozogni 21. századi emberi bőrében, és erre a párja is felfigyelt.

Hazaérve ezt szóvá is tette neki, ahogy a fürdőből kifordított pizsamában előkerülő Haót mosolyogva végigmérte. Hanbin félretette maga mellé a verseskötetet, amit épp az ágy széléről lelógó lábakkal heverve olvasgatott, és halk, puha hangján megkérdezte:

- Minden rendben? Ma távol jártál, igaz?

Hao nem válaszolt, csak egy pillanatra megállt a félhomályos hálószoba ajtajában, ahol csak az olvasólámpa és a két függöny között beszűrődő városi fények adták a világosságot, illetve az ő saját isteni szemlángja derengett kissé.

A másik mellé ledőlve azonnal megkereste a kezét és a szemét:

- A múlt köszönt vissza rám a jelenben, és hirtelen nehezebbé vált a lét, de ne aggódj, lelkem, senki és semmi nem ártott nekem.

- Biztosan? - az ágynemű sustorogni kezdett alattuk, ahogy Hanbin közelebb araszolt hozzá.

- Biztosan - nyugtatta meg félig Hanbin nyakhajlatába sóhajtva Hao. - Csak már régen láttuk egymást.

- Úgy érted, isteni alakunkban? - tolta el magától picit Hanbin kedvesét, hogy a rá tudjon nézni. Hao apró bólintással helyeselt, majd nyelt egy nagyot, egy idegeset. - És valóban... Szeretnéd? - húzta végig mutatóujját Hanbin Hao bal kulcscsontjának kikandikáló ívén.

- Igen, nagyon vágyom rá - lehelte szinte Hanbin ajkára kívánságát Hao, és erre Hanbinban a szíve olyan fellobbanó dobogással felelt, hogy már csak szótlanul engedte, hogy elnyelje őket saját fényük, és egymás immár igazi karjaiban merüljenek egy ősi álomba.

Öhm, hát ez egy hirtelen comeback volt tőlem, nem valami összeszedett, nagyrészt feelfic, de egy sokkal nagyobb univerzum része. Ha megírom az egészet, ez lesz majd talán a prológus. Illetve elnézést a nagy drámai nyálasságért, impulzív éjjeli írás eredménye ez a jószág.