Szívvel és vérrel

20. Rész

-Hé! Tegyetek le! -kiáltottam fel miközben behurcoltak valahova

Nem láttam, de nagy valószínűséggel egy furgonba. Hátrakötötték a kezeimet, majd a kocsinak becsukták az ajtaját, és csak annyit éreztem, hogy elindultunk.

Nem is tudtam, hogy ennyire jó vagyok a manifesztációban! Előbb azt hajtogattam, hogy raboljanak el, és lám-lám meg is történt! Sőt, franciául is beszéltek, mégjobb! Remélem kivisznek ebből az országból!
Hmm...apám biztos szeretettel fogadna engem Franciaországban.
Hirtelen minden olyan jól összejött! Még valamit szúrtak a nyakamba is, de jó!

Könnyek folytak a szememből.
Majd szép lassan behunytam a szemeim, testem ellazult.

*Levi szemszöge*

Túl sokat ittam. Nem emlékszek, hogy mi történt az elmúlt 2 órába. Mindenki itt van, szórakozik, viszont én kezdek kijózanodni mert nem ittam egy kis ideje már. Várjunk! Hol van Ryu?
Biztos kiment mosdóba, gondolom ő nem ivott mondjuk. Nem őt ünnepeljük tulajdonképpen? Meg a búcsúja is..de mindenki elvan egymással.

Már egy 10 perce nem jött vissza, megnézem.

Elsétáltam picit bolyongva a mellékhelyiségbe. Az összes WC ajtó nyitva volt, nem láttam sehol. Csak egy kocsikulcsot találtam a földön.
Felvettem és zsebre dugtam, majd visszamentem.

-Szerintem én hazamegyeek! -közöltem

Mindenki rámnézett majd egy biccentéssel elköszöntek, amit viszonoztam. Kisétáltam, majd egy telefont láttam meg a járdán.
Szintén zsebre tettem.

Ez biztos mind Ryu-é.
Ahh biztos otthon van. Inkább hazamegyek.

Nem volt tiszta a gondolkodásom, így nem is nagyon mélyültem bele ebbe.

*Ryu szemszöge*

Lassan kinyitottam a szemeim, pislogva párat. Eleinte homályosan láttam, de utána kitisztult a látásom.
Egy széken ültem, de kényelmes volt. A kezeim hátra voltak még mindig kötve, de már nem volt a fejemen a zsák. Sötét volt, nem láttam semmit. Fogalmam sincs mennyit utaztunk.
Halk hangokat kezdtem hallani, de mind francia, így nem értettem belőle semmit.
De hirtelen egy ismerős hangot hallottam, amit viszont már értettem.

-Had lássam! -mondta, majd közelebb jött egy másik emberrel

A villanyt felkapcsolták. Végre láttam. Egy kisebb szobában voltam, néhány régies bútorokkal, többet nem láttam. Felnéztem, hogy mégis kikkel van dolgom.

-A..apa?!?! -lepődtem meg

Hasonlított rám, magas volt. Haja egy kisebb árnyalattal volt sötétebb az enyémnél. Rég láttam, de felismertem.

-Üdv újra, így kb. 12 év után! -köszöntött, majd mögém hessegette az emberét

-Mi a...

-Tudom, meg vagy lepődve...de csak látni akartalak.

-Látni akartál?! Érdekes, az eddigi 12 évbe egyszer sem akartál látni!

-Igen igen..de megvannak rá az okaim..

-Ez aztán nagyon jó fogadtatás volt így jó pár év után ám! Kedves vagy mint mindig, mit ne mondjak. Előszor is, oldozz el.

-Jó jó sajnálom! Mindent elmagyarázok majd! -majd intett a mögöttem álló emberének, hogy oldozzon el

Megvártam, míg szabadak lesznek a kezeim, majd miután ez megtörtént, egyből felkeltem a székből és a zsebemhez nyúltam. Se telefon, se pisztoly.

-Hol van a fegyverem?!

-Pont ezért vettem el. Majd visszakapod.

-Félsz, hogy megölnélek? -félmosolyra húztam a számam

-Lehet.

Hirtelen erős hányinger fogott el, a kezeimet a szám elé helyeztem.

-Mit adtál be nekem?!

-Csak morfium.

-Hát ez remek! Nagyon gondos apa vagy!

-Van jó gyógyszer is, vedd be. -majd egy vizzel teli poharat és egy kisebb gyógyszert adott

-És még ezekután bízzak benned?

-Most az egyszer higyj nekem!

-Haah..-lenyeltem

-Jobb lesz.

-Szóval. Először is, hol vagyok?

-Nem messze ahonnan elhozattalak. 1-2 órányira. Egy lakatlan telepen vagyunk.

-Oké. Most pedig, várom a magyarázkodásodat!! Tudom, hogy a munka miatt léptél le, de úgy vélem, hogy vannak dolgok, amiket meg kell beszélnünk.

-Kezdjük is ott, amikor 15 éves voltál, egy nappal azelőtt, amikor leléptem szó nélkül.

*kb. 12 évvel ezelőtt*

-Fejezzétek már be! Itt veszekedtek legalább egy fél órája már! -kiabáltam

-Te ezt nem értheted! -ordított rám apa

-Nem, tényleg nem! De már rohadtul idegesít, hogy folyton csak ezt hallom!

Figyelmen kívűl hagytak, folytatták tovább.

-ELÉG LEGYEN! -földhöz vágtam az asztalon lévő vázát, ami darabokra tört, felsértve a kezem

Így már mindketten engem figyeltek. Apa szemében mégjobban harag látszódott, anya picit nyugodtabb volt.

-Na te idefigyelj! Az egy nagyon drága váza volt ám!! -kiabált rám apa

-Tényleg? -néhány könnycsepp hullott le az arcomon keresztül -Hát jó, ha neked ez számít. -bementem a szomámba majd becsapva az ajtót magam után be is zártam

Másnapig ki se jöttem. Mikor úgy döntöttem, hogy kijövök, anyát láttam a kanapén ülve sírni. Anyukám sose akart bántani, szavakkal sem. Mindig is kedves volt hozzám, így ezt viszonozni tudtam, ellenben apámmal. A házban sehol se láttam és mintha üresebb lett volna a lakás.

-Na nee...-jöttem rá a dolgokra

-Annyit mondott, hogy kapott egy jó munkát Franciaországban. Ennyi. -mondta sírva anyukám

-Oh? Hmm. -bólogattam -Mindig is utáltam, de...ez már sok.

*Jelen*

-Erre énis tisztán emlékszek, ne aggódj -mosolyogtam

-Arra vagyok kíváncsi, hogy miért hoztál ide. Nem hiszem, hogy csak azért mert látni akartál.