Vágyaink tánca

13.

Nem tudtam miért törtem magam ennyire, de egész éjjel a próbateremben voltam és csak két órát dőltem le pihenni a szobánkba. Azt hiszem akartam egy kapaszkodót, ami ösztönzött arra, hogy ne adjam fel. Egy ütős koreográfia hajtott engem, hogy feladás helyett küzdjek tovább és rugdossam el Artit a döntőig. Nem akartam, hogy rajtam múljon, hogy az én hibámból ne sikerüljön. Tisztára mostam a kezeimet és rábíztam mindent Artira. Még a kocsiban felhívtam Bettit és kértem, ha még Pesten van, találkozzunk fél órával később pedig már egy elegáns kávézóban ültünk. Bettit mégsem hívhattam meg egy forgalmas Starbucksba így maradt a nem pénztárca barát, de istenien finom kávét készítő kávézó. Talán a remek minőség miatt, de ettől a kávétól az epém nem kergült meg, így olykor-olykor engedélyeztem magamnak, hogy beüljek. Bettivel órákon keresztül beszélgettünk, meghallgatta a kétségeimet és megígérte, hogy holnap reggel meglátogat minket és segít latin macsót faragni az ő csökönyös fiából. Saját kudarcaként könyvelte el, amiért annak idején nem noszogatta, hogy márpedig igenis meg kell tanulnia a latin táncokat is. Akkor most szerinte könnyebb dolgom lett volna. Igaza volt, de egy részem örült a kihívásnak, csak hát... volt, ami nekem sem ment. Nem tudtam helyette mozgatni a csípőjét, neki kellett akarnia.

„Legkésőbb 8-ra legyél bent! Tévedtél, ha azt gondoltad ennyiben hagyom. Ha kell, a fülednél fogva rángatlak el a döntőig! Ez nem csak a te versenyed, hanem az enyém is, attól, hogy te vagy a celeb, a nyeremény közös! Nem hagyom, hogy elszúrd nekem!"

Oké egy ilyen csípős üzenet után lehet, hogy Arti inkább el sem jön, hanem magasról szarik a fejemre, de azt akartam, hogy tisztában legyen az erőviszonyokkal. Itt én voltam a tanár, ő pedig a diák és kötelessége volt alkalmazkodni hozzám, megcsinálni azt, amire kérem. Éppen a reggelimet fogyasztottam el a kanapén fetrengve, amikor kinyílt az ajtó és Emília lépett be rajta. Ki volt öltözve, haját egy elegáns kontyba rendezte, a szürke magasnyakú ruha kiemelte tökéletes alakját. Emília maga volt a megtestesült szépség, mellé pedig egy olyan személyiség társult, amiért a pasik bomlottak.

– Szia. A portán mondták, hogy már bent vagy – szólalt meg.

– És bent vagyok? – vontam fel a szemöldököm, mire az ajkába harapott.

– Figyelj, nem vagyunk ellenségek – sóhajtott fel. – Arti arra kért, hogy ne szóljak semmit, de ha ezzel a színjátékkal a ti boldogságotok akadályozom meg, akkor inkább őszinte leszek!

– Te meg miről beszélsz? – ültem fel azonnal és rá szegeztem a tekintetem.

– Arti és én nem járunk, már jó ideje nem.

Döbbenten meredtem rá, majd elnevettem magam és megráztam a fejem. Kurvára ne akarja beadni nekem ezt a mesét. Nem járnak? Akkor mit keresett nála tegnap?

– Igazat mondok. Artival csak barátok vagyunk!

– Ugye tudod, hogy a csak barátokat mindig követi egy de? Mi csak barátok vagyunk, de...

– Ez nem az a felállás. Nézd nincs sok időm, mindjárt megy a gépem – pillantott a csuklóján lévő karórára. – Megértem, ha kételkedsz bennem, de én már nyugodt vagyok, mert elmondtam az igazat.

– Szerintem fordított helyzetben te is kételkednél bennem.

Emília elmosolyodott majd hozzám sétált és egyenes háttal leült mellém a kanapéra. Odébb csúsztam és a homlokomat ráncolva figyeltem őt, hazugság jeleit keresve az arcán.

– Ha ez igaz is miből gondolod, hogy érdekel, hogy nem jártok?

– A tegnapi reakciód alapján és azok alapján, amit Arti mesélt nyilvánvaló, hogy még mindig szerelmes vagy belé.