Vágyaink tánca

10.

Talán butaság, de reggel mikor elindultam otthonról ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy elmenjek abba a kávézóba ahol megismerkedtem Benivel. Ma volt egy éve, hogy találkoztunk, a szívem pedig visszahúzott, ezért álltam most a bejárati ajtó előtt. Odabent rengetegen voltak, mint mindig, az ajtó folyamatosan nyílt és csukódott, az emberek vagy kikerültek, vagy nem, én pedig csak álltam ott és néztem befelé. Már rég a Comet-be kellett volna lennem, hogy Igor rám igazítsa a ruhát, amit az utolsó pillanatban variáltam át a táncunk miatt és ott volt még a főpróba, valamint, hogy felvegyük a nyitótáncot is. Én mégis itt voltam és elindultam a bejárat felé, ám aztán megtorpantam. Mégis miben reménykedtem? Hogy ha visszajövök ide, minden olyan lesz, mint régen? Hogy elég pár emlék és a kapcsolatom Benivel újra ugyanolyan lesz, mint azelőtt? Ugyan este együtt aludtunk el, ő valamilyen meccset nézett, én pedig csak bezuhantam az ágyba, de reggel mikor felkeltem már nem volt sehol. A fejemet csóválva fordultam el az ajtótól, tettem pár lépést, majd nagy lendülettel visszafordultam és egyenesen nekimentem a kávézóból kilépőnek.

– Lassan már szokást csinálunk ebből baba – nevetett fel Beni, én pedig felnéztem rá és látva a mosolyát egyszerűen csak átöleltem és elsírtam magam.

Beni a hátamat dörzsölgetve kérdezte, hogy mi a baj, majd bevezetett a kávézóba, rendelt nekem egy cappuccínót és leültünk egy felszabadult asztalhoz. Beni a kezemet cirógatta mindaddig, míg meg nem nyugodtam, tekintete aggódva fürkészte az arcomat.

– Mi lett velünk? – kérdeztem kétségbeesetten.

Beni az ajkába harapott, ujjai tovább cirógatták a kézfejemet, szemét lesütötte én pedig csak néztem őt és egyre zaklatottabban lélegeztem. Igen voltak szar napjaink, és igen megcsaltam őt az exemmel, de ettől függetlenül szerettem őt és az elvesztése pokolian fájt volna. Jól tettem, hogy visszajöttem ide, mert így rájöttem, hogy rohadtul szerettem, minden szar ellenére. Beni az ajkához emelte a kezemet, megcsókolta, szemét szorosan behunyta, aztán rémnézett.

– Sajnálom Vilu. Azt gondoltam, ha elhalmozlak mindennel, ha semmiben nem szenvedsz, hiányt boldog leszel. Közbe nem is gondoltam a lelkidre és arra, hogy tápláljam a szerelmünk tüzét.

– Nekem sosem a pénzed vagy az ajándékok kellettek.

– Tudom – suttogta és közelebb hajolt hozzám az asztal felett. – Pánikba estem Vilu, minél többet láttam a szemeidben a távolságtartást, annál jobban eltaszítottalak magamtól, hogy amikor oda kerül, a sor ne fájjon, hogy elmész.

Ömleni kezdtek a könnyeim, ő pedig át ült mellém, karját szorosan körém fonta, ujjaival beletúrt a hajamba. A nyakába fúrva a fejem zokogtam, karommal a nyakába kapaszkodtam, ő pedig egyre csak azt suttogta, hogy sajnálja. Én is sajnáltam, ahogy azt is, hogy az elkövetkező időkben nem leszek képes 100 %-ot hozni a kapcsolatunkban a rengeteg próba miatt.

– Kezdhetjük tiszta lappal Vilu? Adsz nekem egy újabb esélyt, hogy meghódítsam a szívedet? – kérdezte csendesen.

– Igen – suttogtam, ő pedig felém hajolva csókkal pecsételte meg az ígéretét, hogy megpróbálja.

Igor valami csodát alkotott. Csak álltam ott tátott szájjal és magamat bámultam a tükörben. Mikor hét közepén berontottam hozzá, hogy készítsen nekem egy mennyasszonyi ruhát azonnal kiakadt, mert ő már elkészítette a fellépőruhámat, egy almazöld darabot, amibe bár azonnal beleszerettem, de nem illett a történetünkbe. Igor magát nem meghazudtolva 3 nap alatt alkotott nekem egy csodát, amihez foghatót még sosem láttam. Maga a ruha két rétegből állt, volt a felső réteg, ami fehér volt, és a fehér anyag, mint egy palást úgy keresztezte a testemet, viszont ha kikapcsoltam a patentot, a ruha leomlott és láthatóvá vált az alsó réteg, ami piros színű volt és selyemből készült. A ruha felső része feszült a testemen, szív alakú dekoltázsa sejtelmesen villantotta meg a melleimet, hátul pedig fűzős volt, amit imádtam.