Vágyaink tánca

7.

Igen simán meg lett volna, ha a feladat az, hogy táncolja el azt, amit 12. osztályban. Akkor valóban ment volna neki, mint a karikacsapás. De a bécsi keringő nem csak annyiból állt, hogy keringünk és nem lépünk ki a komfortzónánkból. Azt akartam, hogy ez a keringő emlékezetes legyen, hogy tökéletes berobbanás legyen az első élő adásban. Azt akartam, hogy a zsűri már akkor úgy gondolja, hogy igen ez a páros esélyes arra, hogy a döntőbe kerüljön. Ehhez viszont rengeteget kellett gyakorolni és ahhoz, hogy minden tökéletes legyen kellett az, hogy Arti átérezze a dalt.

– Egy tánc akkor az igazi, ha van mondanivalója. Ha át tudod adni táncban a történetet, azt, amit érzel. A zsűri erre mindig figyelt a korábbi évadokban, hogy mi a történet.

– És mi a történet? – kérdezte a homlokát ráncolva.

– Egy iskolai bál, ahol én vagyok a menő csaj és elhitettem veled, hogy veled megyek a bálba, de igazából a focicsapat kapitányával érkezek. Neked ez fáj, hiszen szerelmes vagy belém, és valahol én is szeretlek téged, de fontosabb a barátaim véleménye, mint, hogy ezt bevalljam – vázoltam fel a történetet.

Arti elgondolkodva fürkészte az arcomat, majd bólintott egyet és ellökte magát a rúdtól.

– Tökéletesen menni fog az elérhetetlen lány utáni sóvárgás – jegyezte meg én pedig pár pillanatig csak bámultam rá, aztán elindítottam a zenét és mellette megállva a tükör felé fordultam.

– Kezdjük akkor az alaplépésekkel, csak a biztonság kedvéért – vettem oda kisé fagyosan.

– Semmi szükség rá ezt te is tudod – morogta és mielőtt tiltakozhattam volna megragadta a kezem magához húzott, keze a lapockámra simult és tökéletesen tartva magát rám nézett.

Igaza volt semmi szükség nem volt az ismétlésre, hisz az édesanyja gyakorlatilag kisgyerek kora óta táncolni tanította, tisztában volt mindennel ezt bizonyította az is, hogy pontosan tudta, hol kell tartani a kezét és, hogy nem lehet görnyedt a testtartása, hanem egyenes és kisé hátra kell dőlni, fejét pedig oldalra fordítani. Könnyek mardosták a szemem, hisz ezt bukásként éltem meg. Ugyan mit tudnék Artinak tanítani, amit nem tud? Minek pazarlom itt az időmet?

– Most miért sírsz? – kérdezte csendesen és a kezemet elengedve megsimogatta az arcomat.

– Miért vagyok én itt? Mégis mit tudnék én neked tanítani? Semmire sem vagyok jó, semmire – robbant ki belőlem és ellöktem magamtól, majd a terem másik végébe siettem.

Na, tessék, még el sem kezdünk igazán próbálni és máris eltört nálam a mécses, de olyan igazságtalannak éreztem ezt az egészet. Kihívást akartam, tanítani, de Artinak nem volt mit és ez bosszantott. Bosszantott, hogy ilyen kurvára tökéletes.

– Nagyon sokat tudsz nekem tanítani táncoslány. Vaktában tapogatódzok és te vagy az, aki vezet a sötétben. Nélküled nem áll össze a darab, te vagy az, aki irányít, aki útmutatást ad, én pedig követlek téged.

– Feleslegesnek érzem magam.

– Nem vagy felesleges. Gyere táncoslány – fogta meg a kezemet én pedig szipogva követtem őt a terem közepére.

–

Egy órával később jöttem rá, hogy Artinak igaza volt, én voltam az, aki a koreót összerakta, az én kezemben volt az irányítás és igazából csak könnyebbséget okozott, hogy Arti tisztában volt az alaplépéssekkel, mert már ezzel is jóval előrébb jártunk. Úgy döntöttünk, hogy ma csak a földi lépéseket gyakoroljuk, az emeléseket pedig meghagyjuk későbbre. Arti tökéletesen hozta a reményvesztett fiú karakterét a fájdalommal keveredett vágyódás, ahogy hozzám ért szinte kézzel tapintható volt. Amikor átölelt, hogy ne hagyjam magára és úgy forogtunk körbe, késztetést éreztem, hogy megnyugtassam, hogy sosem hagyom magára. Túlságosan is belevittem a saját érzelmeimet és túlságosan is közel engedtem magamhoz őt.