Vágyaink tánca

1.

Fogalmam sincs, hogy mit gondoltam, amikor engedtem Dóri unszolásának és vele tartottam a Wasted Melodies szuperkoncertjére. Talán a régi emlékek hatására, talán a tudat miatt, hogy ott voltam mikor ez a formáció megalakult, végignéztem és támogattam őket az első botladozó lépések megtételénél. Lehet, hogy tényleg az emlékek miatt tolakodtam egyre csak előrébb, hogy minél közelebb legyünk a színpadhoz. Oké talán ez túlzás, Dóri a legjobb barátnőm tört előre akár egy buldózer és mivel vasmarokkal szorította a kezemet, kénytelen voltam követni őt, míg végül ott álltam a színpad közvetlen közelében. A háttérben már kivetítve ott volt a Wasted Melodies logója, a zenekar hangolta a hangszereket és már csak a srácokra vártunk. A tömeg tombolt, egyre csak Alex és Arti nevét kiabálták, teljesen eksztázisba esve üvöltöttek, a magasba tartva a saját kezük által készített plakátokat, mindezt úgy, hogy a srácok még a színpadon sem voltak. Mi lesz itt, ha már ők is itt lesznek? Repülni fog a fehérnemű és tömeges ájulás következik be, mert valamelyik srác rájuk mosolyog futólag?

– Igazán vicces látvány lesz ennyi visongó lány között egy olyan, aki úgy néz ki, mint aki éppen most tudta meg, hogy a Mikulás nem is létezik – kiabálta a fülembe Dóri.

– Nem, inkább úgy nézek ki, mint aki most fogja a színpadon látni az exbarátját – morogtam vissza és lesütöttem a szemem.

Hogy eltereljem a gondolataimat a múltról és Artiról a közönséget kezdtem el pásztázni, elolvastam a számtalan plakátot és próbáltam rájönni arra, hogy mi érteleme mindennek. Mi értelme kirakatba pakolni a rajongásukat és idétlen olykor helytelenül leírt szavakkal nevetségessé tenni magukat? Egy-egy ízléses plakát még teljesen oké, de túltolni, tele aggatni csillámokkal, vagy a srácokról készült képekkel az már a fanatizmus határát súrolta.

– Ne bámuld már őket ennyire ítélkezően – könyökölt oldalba Dóri. – Komolyan mondom néha olyan negatív vagy és előítéletes, hogy nem is értem, miért barátkozok veled – forgatta meg a szemét.

– Mert ellenállhatatlan személyiséggel rendelkezek – néztem rá a szempilláimat rebegtetve.

– Az már egyszer biztos – nevette el magát és a vállamat átkarolva megszorongatott. – Arra kérlek, hogy élvezd a bulit. A banda rohadt jó, te boldog vagy a párkapcsolatodban más pedig nem is számít. Ugyan mi szeghetné kedvedet?

– Hm... nem is tudom – mosolyogtam gunyorosan, majd vettem egy mély levegőt. – Igazad van, nem engedhetem meg neki, hogy elrontsa a hangulatomat.

Nem kellett felpillantanom ahhoz, hogy tudjam a Wasted Melodies két frontembere Szalai Kartal és Kovács Alexander berobbantak a színpadra. Érkezésüket hatalmas lángcsóva kísérte a színpadot elözönlötték a táncosok és mindenféle bevezetés nélkül belekezdtek az egyik legpörgésibb dalukba, a Nyári lányba. Körülöttem a közönség tombolt, egymás szavába ordítva szólongatták a srácokat, én pedig csak álltam ott a kordont markolva és le sem vettem a tekintetem Artiról. Önmagát nem meghazudtolva fekete nadrágban és bőrdzsekiben feszített, mutatóujján ott volt az elmaradhatatlan fekete gyűrű, aminek történetét csak a hozzá legközelebb álló személyek ismerték. Egykor én voltam az, aki a legközelebb állt hozzá. A kezdetek kezdetén, amikor a Wasted Melodies csak egyike volt a számtalan amatőr bandának, mielőtt egy hatalmas szakadék keletkezett kettőnk között, én voltam az a lány, aki a legfontosabb volt Artinak. Aztán bejött az élet, bejött a zene és a kezdeti mindennapos telefonálások ritkulni kezdtek, míg teljesen meg nem szűntek. A vicces az, hogy azóta se tudtam, hogy ki hibájából történt, vagy, hogy mi történt. Olyan gyorsan véget ért, hogy normális lezárásunk sem volt.

– Köszönjük srácok – kiáltotta a mikrofonba Alex. – Nagy öröm, hogy veletek ünnepelhetjük az első önálló koncertünket és még nagyobb öröm számunkra, hogy ilyen szép számban összegyűltetek.