Frozen-Kék szárnyak (Befejezett)

Hatodik rész ❄️

Luna szemszöge

  Ha egy áhított kincsre tettél szert, a boldogság elvakit, a valóságot pedig nem látod tisztán...
  Mindenhol füst vett körül. Csak köhögtem, de nem álltam meg. Egyenesen előre tartottam. Meg kell találnom Xaviert! A fák között kanyarogva, itt-ott nekiszédültem az egyiknek, alig láttam valamit.
  Aztán megláttam őt. Éppen óriási lények vették körül, oda akartam menni, segíteni, de térdre rogytam. Xavier egyedül maradt, de pár pillanat múlva megjelent melette Henry is. A tűz fellobbant körülöttük, az óriások pedig széttépték őket.
  Tehetetlenül néztem végig mindezt. Ordítottam, kapálóztam, oda akartam jutni ahogy csak tudtam, de nem bírtam megmozdulni.
  Oldalra néztem. Naomi és Tresh szintén a tűzben égtek. Hallottam a fájdalmas sikolyukat, de nem tudtam segíteni.  Az elmém rossz játékot űzött velem. Ezt gondoltam. Akármerre néztem csak a tüzet láttam. Fekete tüzet. A füstje égette a torkomat, fullasztó, fekete füstben fuldokoltam, és a haldokló barátaimat láttam. Aztán egyre több kép ugrott fel: Erdő, szárnyak, angyalok, fegyverek. Egyre több, más és más sorrendben. Kötél, szimbólum, kard, kaszabolások zaja.
  A földön feküdtem, körülöttem égett minden. Perzselt a forróság, nem bírtam ki. Kiáltás... Felnéztem, Marise és Kiara kardélre hányva zuhantak élettelenül a levegőből. Elveszitettem az eszméletem időnként, majd mindig visszatért, újra és újra. Mindig más kép ugrott fel előttem. Meron és Isax vérrel teli pocsolyában feküdt. Mindenki halott volt...  Ez nem lehet igaz! Nem lehet így vége!
  Aztán egy pillanatra minden elcsendesült. Szakadt ruhában állt előttem, szárnyai sérültek, haja koszos, de még mindig természetesen egyenes.
  Anya volt az... Mozgott a szája, de nem értettem mit mond. Minden olyan nyugodt volt, mintha az életben minden a legnagyobb rendben lenne. De aztán újra a mezőn találtam magam, fuldokolva. Anyám küzdött, de hátra kiáltott:
   - Tűnjetek el! - majd visszafordult, egyenes bele a pengébe...

  Levegő után kapkodva ébredtem fel. Csak egy álom, egy rossz álom. - nyugtattam magam. Életben van, mindenki életben van, képtelenség, hogy nem.
  Körbe néztem a szobában, mellettem egyből kiszúrtam a két aggódó szempárt. Egyik az egyik oldalról, a másik pedig a másikról lesett. Az egyikben láttam érzelmet, a másikban csak egy pillanatra. Amint észrevette, hogy még élek úgy tűnt el minden a szeméből. Xavier mindig is ilyen volt, játszotta az érzéketlent, pedig tudtam, hogy mélyen önmagában vannak érzései. A másik oldalról Henry figyelt. Megkönnyebbülten sóhajtott fel miután konstatálta, hogy még élek.
   - Hála az égnek! Már azt hittem sosem ébredsz fel. Komolyan rám hoztad a frászt - mondta.
   - Hercegnő - biccentett Xavier. - Örülök, hogy még életben vagy. Én most léptem. Megnézem Roument hogyvan, később beszélünk - ezzel kirontott az ajtón.
   - Neki meg mibaja? - kérdeztem Henryt.
   - Fogalmam sincs, de most te jobban érdekelsz. Hogy érzed magad? - kérdezte lágyan.
   - Jól... jól vagyok, csak egy hülye álom volt, ennyi.
   - Lu, kiáltoztál, és forgolódtál álmodban. Csak azt hajtogattad, hogy nee. Már hívni akartuk apámat, hogy nézzen rád, de akkor keltél fel. Mit álmodtál? Mond el kérlek.
   - Hülyeség volt Henry! Az agyam képzeletbeli szüleményei. Az létezik, hogy nem emlékszem pontosan mindenre ami történt? - váltottam témát gyorsan.
   - Ügyes próbálkozás! - mosolyodott el halványan végre. - Ez a füst hatása, majd elmúlik és újra...
   - Füst?! - kaptam fel a fejem.
   - Igen, füst - nézett rám Henry furcsán. - Xavierrel a mezőn találtunk rád, körbe véve lángokkal, amik nem engedték a kijutásodat. Mivel tudtam, hogy nem maradszhatsz ott sokáig a meleg miatt, és így se tudtuk mióta lehetsz ott, így rögtön elhoztalak onnan, Xavier pedig fedezett minket. - a mondandója végére lehajtotta a fejét, nem nézett a szemembe. Éreztem, hogy valami nincs rendjén.
   - És a többiek? - kérdeztem. - Velük mi van? Jól vannak?
   - Mint azt láthattad Xavier él és virul - forgatta meg szemeit. - Roumen kicsit rosszabb állapotban van, de túléli, eltört a lába, a csuklója és pár bordája. Marise és Kiara megvannak. Marisenak megzúzódott a csuklója. Rájuk én és Roumen találtunk, kiküldtem őket Meronhoz és Isaxhez, ők pár karcolással megúszták a dolgokat. Naomi jól van, pár kisebb zúzódáson kívül nincs egyéb baja. Ámde Tresh... Vele egy kicsit meggyűlt a bajunk. Eltört a szárnya és fejsérülést szenvedett.
   - Amikor zuhant - emlékeztem vissza, - láttam hogy lifeg a szárnya, gondoltam hogy eltört. Gondolom mikor becsapódott,  szerezte a fejsérülest.
   - Nem igazán - nézett rám. - Már előtte, de nem tudjuk pontosan mi történt, a lényeg, hogy erős és felgyógyul.
   - Igen, igaz - fujtam ki magam megkönnyebbülve. - Henry, kérdezhetek valamit? - néztem rá félve.
   - Persze, mond csak.
   - A mezőn... Volt ott akkor más is?
   - Nem tudom mire gondolsz - nézett zavartan. - Sok minden volt abban az erdőben, ismeretlen lények, angyalok meg amit akarsz. Örültünk, hogy ki tudtunk juttatni Xavierrel, aztán át adtunk apámnak, hogy nézze meg mi lehet veled.
   - Hector is kint volt?
   - Igen, huuu sok mindenről kell beszélnünk - nézett rám kínosan. - Kijött Sashaval és az osztaggal...
   - Mi? Állj, várjunk. Sasha és az osztag, mégis miről felejtettél el beszámolni nekem?
   - Hosszú történet.
   - Hát én kíváncsi vagyok rá szóval hajrá, mesélj csak! - Henry rám nézett, majd lehajtotta a fejét, és  nagy nehezen bele kezdett.
   - Kihívtam az osztagomat az erdőhőz, mert attól tartottam kevesen leszünk. Miután az ülésen végeztünk, kaptam egy fülest, hogy nem a Kármánok rendezkednek odakint, hanem olyas valakik akiket nem ismerünk. Mivel csak megfigyelést terveztél, ezért azt mondtam várjanak egy kicsit és jöjjenek utánunk, és mint utólag kiderült, Sasha titkosított küldetése az volt, hogy kivezesse őket, az erdőhőz. Apám pedig velük jött ki. Sikerült mindenkit kijuttatni az erdőből, aztán vissza jöttünk. Ennyi - nézett rám.
   - Te kaptál egy fülest, és nem szóltál róla?
   - Nem volt túl megbízható a forrás, sajnálom. Azért nem mondtam el, mert attól tartottam blöfföl, de a biztonság kedvéért rendeltem ki az osztagot.
   - Hogy volt erre időd? Mégis mikor kaptad te azt a fülest?
   - Két nappal a küldetés előtt, az az egy hete..
   - Hogy mi?? Mégis mióta fekszek idebent?
   - Három napja eszméletlen vagy Lu. - mindig így becéz.
   - Ezt nem hiszem el - néztem magam elé. - Azóta ki vagyok ütve, mégis, hogy történhetett meg ez?
   - Ne hibáztasd magad nem tehetsz róla, ez a tűz és a füst hatása. Logikus hiszen nem bírod így megterhelő volt a szervezetednek, ki kellett pihennie ezt is, és a sok álmatlan éjszakát, amiket a határon történtek miatt, ébren töltöttél. - Felkaptam a fejem, ennyire látványos lett volna? - Ne nézz így, láttam rajtad, hogy alig aludtál. Ezért kellett a füles. Ami pedig ezt illeti...
   - Miért érzem úgy, hogy még nem végeztél? - néztem rá fejemet fogva, még mindig fájt.
   - Miután megkaptam a fülest, másnap elmentem megnézni a helyet és ezt találtam - vett elő egy medált. - A földön hevert, emlékeztetett valamire de nem jutott eszembe hol láthattam már. - meredten bámultam a medált. Ez meg hogy lehet? - Nem akartalak evvel felzaklatni mégjobban a küldetés előtt, és most sem ez a tervem, de nem hagyott nyugodni valami.
   - És pedig?
   - Miután kiszedtelek a tűzből, az elaludt. Mintha érzékelte volna, hogy már nem vagy ott, és ahogy felszálltunk a magasból kirajzolódott egy szimbólum... ez volt az.
  Kivettem a felsőm alól a medálomat, és leakasztottam a nyakamból. A jel egyezett: egy fa, annyi különbséggel, hogy egy vízcsepp volt a belsejében.
   - Hát persze, innen volt ismerős! Hogy felejthettem el? A te nyakadban láttam, de ez hogy lehet?
   - Még anyám adta régen... - néztem őket elgondolkodva.