Frozen-Kék szárnyak (Befejezett)

Hetedik rész ❄️

Luna szemszöge

  Ha elvakít az álmod, néha a tudatlanság inkább áldás, mint átok...
  Megálltunk a tömör fából készült ajtó előtt, elgondolkodtam mielőtt kopogtam volna. Végig gondoltam mindent, eddig olyan lelkesen jöttem volna kérdezősködni, de vajon megéri? Mit keresek itt valójában? Hiszen visszakaptam az anyukámat, akiről azt hittem évek óta halott. Talán hagynom kéne az egészet, és nem bolygatni a láncok kérdését?
  Az egyik részem e felé a lehetőség felé hajlik, de a másik felem nem. A másik felem azt mondja, hogy járjak utána, tudjam meg a medálokról a lehető legtöbbet. Lehet, hogy a segitségükkel fényt derithetek arra, hogy anya hol volt az elmúlt években.
  Két szék közül nem szeretnék a pad alá esni.
  Ránéztem Henryre, ő bátorítóan tekintett vissza rám. Nem láttam több kérdést a fejemben. Minden világossá vált. Bemegyek és kiszedek mindent a bolondos nagyimból.
  Kopogtam az ajtón, de nem jött válasz, ezért Sophie utólagos engedelmével beljebb mentünk. Tudom, hogy úgyse szid le miatta, felőle bármikor jöhettünk mindig szívesen várt, vagy éppen kicsit bódultan.
Na igen, a nagyim egy érdekes személy.
   - Nagyiii! - kiabáltam. A teraszról tempós, kellemes ritmusú, latin zene hallatszott be, valószínűleg spanyol lehetett. Igen, Sophie tánctanár, zumba oktató a szabad idejében, ami azért valljuk be elég sok akad neki.
   - Gyerünk már Leonard, figyelj oda hova teszed a lábad! - mérgedlődött. Na igen, nem bírja ha valaki nem azt csinálja, és nem úgy, ahogy azt mutatta neki. - Gyorsabban, mint aki él! Mi vagy te valami holdkóros? - Henryvel összenéztünk, és elindultunk az üveg ajtó felé, ami a Velerian tóra nézett. Kint van egy nagyobb placc, ott szokta fogadni a tanulóit, ott tartja az óráit mindíg.
   - Nagyi? - léptem át a küszöböt. Még mindig nem hallott meg, a zene hangosan szólt, nem is csodálom.
  Sophie rengeteget járta a világot régen, ennek hála egy csomó kultúrát ismer, innen tud ilyen sok táncot, és ennyi féle zenei ízlésnek is innen tulajdonosa. Korábban, mikor kicsi voltam, sok időt töltöttem azzal, hogy a régi képeit nézegettem, amiken különböző helyeken pózol. Voltak olyan alkalmak amikor csak leültem egy tányér sütivel és hallgattam Sophiet, ahogy arról áradozik, miket élt át. Mikbe keveredett, milyen barátságok szövődtek egy-egy kalandjai során, esetleg mennyi szerelme volt éppen, egy adott bolygón, vagy városban.
  Öröm volt őt hallgatni, ezért is jöttünk el hozzá, ő biztosan sokkal többet tud mondani majd a nyakláncokról, és azok eredetéről, mint amennyit mi eddig tudunk.
  Mivel még mindig nem vett észre, ezért átmentünk a hangszórókhoz és átkapcsoltam a zenét.
   - Ez meg ki volt? - fordult hátra bosszúsan, szemével minket keresett, majd amint kiszúrt boldogan felkiáltott. - Luna drágám, hát ti vagytok! - gyors mozdulatokkal odajött hozzánk. - Szervusztok csibéim - puszilt végig minket. - Úgy örülök nektek, de el a mancsokkal a zene gépemtől, különben balhé lesz! - fejezte be megdorgálva minket.
   - Bocsi nagyi, csak nem hallottad mikor szóltam.
   - Hát persze, hogy nem hallottam édes szivem, táncolni csak akkor lehet jól, ha hangos a zene - jelentette ki. - Nem igaz fiam? - nézett Henryre.
   - Deee, igen. Sophie néninek mindíg igaza van - modnta Henry erősen túl játszva az egyetértő szerepét.
   - Na ugye! Mi járatban erre drágáim? Ahogy látjátok éppen órám van, de azonnal szétküldöm a tömeget és beszélhetünk.
   - Nem kell nagyi, tartsd meg az órát nyugodtan, addig megvárunk odabent - intettem az ajtó felé.
   - Rendben drágám, de ugye nincs baj? - nézett rám aggódva.
   - Neem nincs...
   - Szivem! Boszorkányok közt nevelkedtem. - nézett rám. - Nem tudsz nekem hazudni, ezt te is tudod.
   - Igen, tudom, tisztában vagyok vele nagyi - forgattam meg a szemem mosolyogva. - Bent beszélünk - bólintott, majd megindultunk Henryvel, de a nagyi utánunk szólt.
   - Oh, és ne nyitogassátok a fiókokat, ki tudja mit találnátok bennük - kacsintott, majd mintha mi se történt volna, visszatáncolt a tömeg elejére.