Frozen-Kék szárnyak (Befejezett)

Kilencedik rész ❄️

Henry szemszöge

  Az erdőben történtek óta kicsit felgyorsultak a dolgok. Miután Lu találkozott az anyjával, meglátogattuk Sophiet. A láncokkal kapcsolatban sok érdekességet tudtunk meg, amik azóta sem hagynak nyugodni, így utána jártam egy csöppet a dolognak.
  Azt ugye tudjuk, hogy a másik nyaklánc Izabella nővéréjé, Elizabethé, de róla szinte semmit nem tudunk. Én azt feltételezem - és emellett ki is tartok -, hogy ő volt kint az erdőben. Nem hiába gondolom így, volt valami furcsa bennük. Az egyikükről ténylegesen láttam, hogy Luna anyja, de a másik... Mikor fellibbent a csuklya az arcáról, egy pillanatra, mintha ugyan úgy néztek volna ki. Lehetetlennek tartottam, de ezek az információk birtokában már nem tartom annyira annak.
  Miután Sophietól kijöttünk, elmentem apámhoz, és megkérdeztem, hogy ő mit tud erről, elvégre neki is ismernie kellett Elizabethet. Akármennyire is faggattam, szinte semmi konkrétat nem tudtam meg, azt viszont nem akartam elmondani, hogy mit láttam az erdőben. Ha csak a képzeletem, és az adrenalin játszott velem ott, akkor nem akarom feleslegesen keverni a dolgokat, újabb és újabb hamis lehetőségeket felhozva.

  Ma reggel elmentem Lunáért az udvarba... Vagyis nem reggelnek mondanám, inkább késő délelőttnek, de előbb nem értem el. Éppen a díszítés közepén probáltam átvergődni az angyalseregen, amikor összefutottam Sophieval, ő mondta, hogy felkelt és kiment. Én mentem utána, útközben pedig találkoztam Izabellával, köszöntem neki de másra nem futotta tőlem. Még mindig szürreálisnak tartom az egész helyzetet. Ne értsetek félre, örülök, hogy Luna visszakapta az anyukáját, annyi év után megérdemli, de túl sok a homály körülötte.
  Az asztalhoz érve furcsa látvány fogadott, Lu és a király egyszerre néztek ki ugyan olyan nyúzottan. Láttam rajtuk, hogy fáradtak, és a viccelődésem sem segített a helyzeten. Aztán Izabella visszaért a kávéval, úgyhogy inkább megmondtam Lunának, hogy bent folytassuk a beszélgetést, ott meg is tudom mutatni az óriásokon végzett vizsgálatokat.
   - Csak te meg Nika voltatok itt amikor a vizsgálatot végeztétek? - kérdezte Luna miközben a terembe tartottunk ahol a leletek vannak.
   - Igen, másnak nem szóltam róla, miért? - néztem rá.
   - Csak kíváncsiságból, ma így is egész nap bolondok háza van, még itt is egy csomóan vannak, és fogalmam sincs, hogy egyáltalán ki engedte be őket.
   - Hát, én nem. De amint lezajlik a látogatás úgyis elmennek.
   - Jogos. Szóval, mire jutottatok? - kérdezte amint beléptünk az ajtón. Adtam neki egy pár gumikesztyűt, furán nézett de intettem neki, hogy húzza fel, nem hiányzik semmi felé kórokozó a kastélyba.
   - Tehát: a vizsgálatok alapján ártalmatlanok, de van valami furcsa bennük, nem? Te is harcoltál velük, láthattad.
   - Én csak az vettem észre, hogy rohadt erősek, és méghozzá gondolkodni is tudnak - grimaszolt.
   - Nos, ezekből a szőrcsomókból meg tudtuk állapitani, hogy tulajdonképpen nem szőrről beszélünk, hanem kis antennákról, amik a jelet veszik. Frekvenciálisan kapcsolódnak valamihez, ami irányítja őket, ezáltal képesek mozogni, és gondolkodni.
   - Tehát nem is maguktól csinálják.
   - Nem bizony. Ami még ennél is furcsább, hogy egy bizonyos idő után elporladnak. Amint érzékelik, hogy nincsenek használatban, szét porladnak. Ezek a minták, körül belül 8 napja lehetnek nálunk, ami azt jelenti, hogy a nagy része egy hét után elporlad.
   - Ez érdekes - gondolkodott. - Ez természetes, vagy így lett kifejlesztve? Nem minden esetben előnyös, de így legalább logikus, ha valamelyik elveszik, egy idő után nyoma sem marad.
   - Igaz. Gyere velem, mutatok valamit. - kinyitottam a szobában lévő másik ajtót, ami egy nagyobb terembe vezetett, ez volt Nika részlege.
   - Ugye most csak viccelsz?! - tágultak ki a szemei. - Ti képesek voltatok behozni ide egyet??
   - Shh, halkabban, erről senki nem tud - csitítottam gyorsan.
   - Ráadásul titokban, csodálatos! - fogta a fejét hitetlenül. - Na hajrá, magyarázatot. Mégis, hogyan sikerült ezt a behemótot becsempészni úgy, hogy senki ne lássa.
   - Jolvan - tartottam fel kezeimet védekezően. -  Szóval, kint voltunk az erdőben átvizsgálni a terepet, amikor észre vettük, hogy ez - mutattam az óriásra -, még ott feküdt. Nem tudtuk, hogy halott-e, vagy csak ki van ütve. Közelebb mentünk, megvizsgáltuk, és megállapitottuk, hogy bizony halott. És el sem hinnéd, mennyire ügyes ebben Sophie... - haraptam el a mondat végét.
   - Aztán úgy gondoltátok, hogy jól mutatna idebent, csodás.
   - Nemár Luna, csak halgass meg. - kérleltem. Először nem akarta beadni a derekát, de aztán megadóan bólintott egyet. - Megvizsgáltam, és elképesztő dolgot találtam. - előhúztam egy kisebb kést a fegyver tartómból, és ejtettem egy mélyebb vágást az oriáson. A seb pillanatokon belül begyógyult, alig telt el pár másodperc. - Hihetetlenül gyors a regenerációs képessége. Bár az izmai, és a húsa elég vékony, a csontjai puhábbak a szokásosnál, és bennük könnyebb kárt tenni, mivel sokkal érzékenyebbek. De ez még nem minden. - Luna csodálkozva, de csendben hallgatta a mondandómat. A lény egész karját fel tudtam emelni puszta kézzel. - A csontjai olyan puhák, és könnyűek, hogy még az izom, és hús réteg sem elég ahhoz, hogy elnehezítse a testét, ugyanakkor... - leejtettem a karját, ami alá oda készítettem korábban egy vasból készült ládát. A láda ripityára tört alatta, apró kis darabokra. - ... hatalmas erőkifejtésre képes, amit saját kézből tapasztaltam - néztem rá végül.
   - Nevet találtatok?
   - Nem, azt nem. Ez valami mesterséges izé lehet, sehol nem találtunk hozzá fogható regenerációs képességgel rendelkező alanyt, és olyat sem aminek ekkor ereje lenne.
   - Azt mondod, úgy tákolták össze?
   - Erre következtetek, igen.
   - Egy szuper katona - gondolkozott. - Mire kell azoknak egy ilyen?
   - Én inkább azt kérdezném, mennyi van belőle, hol, és hogyan csinálják.
   - Róluk tudunk valamit? Sikerült valami mintát begyűjteni tőlük?
   - Nem. Még mindig nem tudjuk kik ezek. Te harcoltál az egyikkel, nem láttál rajta semmi furcsát?
   - Nem csak az egyikkel - javított ki. Mindig ezt csinálja. - Volt egy lány, őrültnek tűnt. Mintha fejben valami nem lenne oké nála. A másikra viszont nem nagyon emlékszem - sütötte le szemeit -, csak arra, hogy erős volt, gyorsaságból meg hamar kifogyott. A lány viszont egész sokáig bírta, és harcképzettnek tűnt- nézett fel rám.
   - Átlagos angyalok is lehetnek, de valami szuper erő is lehet hatalmukba, aminek segítségével felfokozódnak a fizikai képességeik.
   - Volt az a nő - emelte rám a tekintetét Luna. Úgy nézett ki, nem biztos abban amit mond. - Miután találkoztam anyával, beugrottak az emlék foszlányok - rázta mega fejét.
   - Elizabeth?
   - Nem tudhatjuk biztosan, hogy ő volt az, de láttam mielőtt kiütött... láttam a kezét, mintha füstölt volna, de inkább lángolt, csak sötéten.
   - Luna, biztos vagy ebben? - kérdeztem komolyan.
   - Azt hiszem igen, erre emlékszem, de minden olyan gyorsan történt, hogy akár máshogy is lehetett.
   - Ha ő ejtett csapdába a lángokkal, akkor tudjuk ki lehet.
   - Megtörtént volna újra?
   - Mondtam. Egyszer már volt rá példa, hogy erőt kapjon valaki. Miért ne történhetne meg újra?
   - Akkor szólnunk kell a királynak.
   - Igen, muszáj lesz. Akár ő volt ott, akár nem, tudta mi a gyenge pontod.
   - Lehet csak ráhibázott - forgatta meg sötét íriszeit.
   - Inkább légy óvatos, figyelnünk kell a védelmedre - mondtam komolyan, neki az egekbe szaladt a szemöldöke. - Xavier úgyis kegyesen vállaná, szóval majd ő segít. Szólok a királynak is, és...
   - Elég lesz, oké?! Nem kell sereget toboroznod nekem, meg tudom védeni magam. Xaviert meg hagyd ki ebből. Azt kell kiderítenünk most, hogy kik ezek. A szőre alapján nem tudjuk lekövetni, hogy hová csatlakozik a jel? - terelte a témát gyorsan. Ehhez mindig is értett. A beszélgetést más merre terelni, ha éppen olyan téma volt amiről nem beszélt szívesen. Azt értem, hogy rosszul érzi magát amiért kiütötték, de nem csak emiatt terelné a témát. Meg fogom védeni. Ha tetszik neki, ha nem.
   - Luna - szólitottam meg egy fokkal lágyabb hangon. - Fáradt vagy, alig állsz talpon, és látom, hogy nem tudsz koncentrálni. - ő csak hallgatott, de láttam, hogy már nem tetszik neki a mondandóm. - Ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz? Nem kell eltitkolnod, elmondhatod bátran, segítek. - közelebb mentem és bele néztem sötét szemeibe. - Én vagyok az Henry, a legjobb barátod emlékszel? - behunyta a szemeit, az arca ellágyult. Megpróbált lazítani, és összeszedni a gondolatait. Ismerem már ennyire.
   - Tudom. Tudom, hogy elmondhatom. Annyira szeretném, de nem tudom hogyan fogalmazzam meg - rázta meg a fejét lemondóan.
   - Hé, nézz rám! - Mutató ujjamat álla alá téve, magam felé fordítottam a fejét. - Előttem nem kell szabadkoznod, és nem kell megfogalmazni semmit. Csak öntsd ki a szíved, úgy ahogy van. Attól vagyok a barátod, hogy megértelek akár fél szavakból is. - láttam, hogy elért hozzá amit mondtam. Szoros ölelésbe vontam, ő hozzám bújt. Csak álltunk így pár percig. Nem akartam elhúzódni, de sajnos ideje volt már, mégis ő tette meg először. Össze szedtem magam, Luna pedig bele kezdett a mondandójába.
   - Olyan fura ez a pár nap mostanában. Mármint... Olyan csendes, de mégis pörgős, eseményekkel teli. Mint a vihar előtti csend. Pont olyan. - a szobában járkált, a kezét tördelve. Az ablakon néha-néha kinézett, de többnyire csak a padlón cikázott a tekintete. Azon gondolkodtam, hogyan tudnék segíteni, de most még előbb végig hallgatom, addig semmi mást nem tudok tenni. - Visszakaptam az anyámat, ami csodálatos, olyan mintha egy álmom vált volna valóra - mosolyodott el, de aztán gyorsan le is hervadt az a mosoly. - Most viszont, két, hozzám közel álló személy élete is kockán forog. Egyiküknek sem tudok segíteni, és ez a legrosszabb. Ráadásul Xavier miattam van ebben a helyzetben. Az én hiban, ami vele történt. - na várjunk egy percet, ez kezd érdekes lenni.
   - Miért, mi történt vele?
   - Te még nem is tudod? - kapta rám a tekintetét - Valamikor kint, a szárnya megsebesült. Kiderült, hogy ugyan az a méreg terjeng benne, mint Shasaban. - Na ne már! Komolyan? Ezt nem hiszem el. - probáltam magamban elfolytani a nevetést, ha Luna meglátta volna azonnal letépte volna a fejem a helyéről. Nem viccelek, tényleg megtette volna.
   - Oh, hát ez szomorú - válaszoltam vegül, az ablakot nézve. - Úgyis rendbe jön, túl szívós - morogtam. Nem bírom a fejét, gondolom feltűnt.
   - Aha, hogyne. Akkor valami oltári nagy csoda kéne, mert nem ez az egyetlen problémánk. Ott vannak még azok az angyalok is, akikről szinte semmit nem tudunk. Hogyan küzdjünk meg velük? Hogyan védjük meg a királyságot, felkészületlenül? Semmink nincs ellenük, a csapatom fele kibukott, mert ÉN nem vigyáztam rájuk. - vett egy nagy levegőt és folytatta. - Valami rohadt nagy csodának kéne történnie, hogy mindezt rendbe hozza. Szóval, ha van ötleted akkor kérlek, vesd papírra a kedvemért, és valósítsuk meg, mert ha ez így folytatódik tovább, messze nem ez lesz a legszebb pár hónapunk.
   - Oké, most már jobban érzed magad? - kérdeztem először is.
   - Kicsit - fejét oldalra döntötte gondolkodóan. - Igen, kicsit jobb már, köszönöm.
   - Remek! Először is: nem vagy egyedül, ezt sose felejtsd el. Én itt vagyok neked. Mi mind itt vagyunk neked. A csapat is, senki nem hal bele semmibe, és egyáltalan nem a te hibád ez az egész. Én is rendesen benne vagyok - néztem rá bűnbánóan elmosolyodva. - Ha előbb szóltam volna a fülesről, többre jutottunk volna együtt. Másodszor pedig: akármennyire is rühellem Xavier képét - forgattam meg a szemeim egy sóhaj kíséretében. - Sasha a barátom, tartozok neki annyival, hogy megteszem amit tudok. Véletlenül pont eszembe jutott valami - tekintettem oldalra az óriásokra.
   - Várjunk - esett le neki is. - A regenerációs képesség!
   - Talán tudok vele kezdeni valamit.
   - Segítek! - mondta rögtön.
   - Oké, segítesz nekem abban, hogy elmész, és kialszod magad.
   - Jajj ne már! - nyafogott, kint valami kisgyerek.
   - De már! Holdkórosan nem sok hasznodat veszem.
   - Már elnézést - sértődöttséget színlelve kérte ki magának -, de egyáltalán nem vagyok holdkóros. - ó, és még mutogat is hozzá.
   - Nem baj, alvás. Utána majd beszélünk erről a dologról.
   - De nem tudok aludni. Az éjjel is próbáltam, de nem ment, ráadásul a fejem is hasogat még mindíg.
   - Semmi gond, majd segítek.
   - És mégis hogyan? Meg fogod behemót pajti kezét, és rádobod a fejemre? - kérdezte cinikusan.
   - Nem rossz ötlet - válaszoltam, miközben az államat simogattam, mintha valamin nagyon töprengenék. - De nekem ezerszer jobb ötletem van - számat végül gonosz mosolyra húztam.
   - Henry Proctor, te mégis miben sántikálsz? - mosolygott, ez már egy fokkal jobb.
   - Emlékszel mit csináltunk, mikor az akadémia elvégzése után Sophie partit adott, és következő nap olyan másnaposok voltunk, mintha három napig nem aludtunk volna? - kérdeztem szemöldökömet huzogatva.
   - Hogyne emlékeznék - nevetett fel az emlék hatására. - Apáink azt mondták, hogy nem ihatunk, mert másnap rögtön bevetés lesz. De ezt is csak azért mondták, mert tudták, hogy ha Sophieval leszünk úgyis iszunk. Kíváncsiak voltak mit találunk ki, hogy használhatóak legyünk.
   - De mi megoldottuk, nem igaz? - mosolyodtam el győztesen.
   - Jolvan, de ne legyél olyan nagyra magaddal. Én nyitottam ki az ajtót apád rendelőjébe.
   - Persze mert én el sem láttam addig, csoda, hogy megtaláltam a fájdalom csillapítót - nevettem én is, miközben kiértünk a szobából. A folyosó üres volt. Nem tudom Luna kit látott itt reggel, de mostanra az egész kiürült, egy lélek sem volt itt.
  Lunával az oldalamon kiosontunk a főépület hátsó, kétajtós kijáratán. Mondjuk nem tudom miért settenkedtünk, hiszen mindenki a látogatással van elfoglalva, de ez most mindegy. Úgy viselkedtünk, mintha visszamentünk volna az időben, és újra frissen végzett újoncok lennénk. Átmentünk apám rendelőjébe, ami természetesen zárva volt. Megpróbáltam feszegetni, hogy kinyiljon, de csak azért sem adta meg magát az a rohadt ajtó.
   - Szóval akkor most kinyitod, vagy nem? - nézett rám Luna önelégülten vigyorogva. Provokál, tudja, hogy nem tudom kinyitni. Megadóan arrébb mentem, ő pedig a helyemre állt. Addig forgatta az ujjait, míg az kezében egy vékony jég lemez alakult ki. Az ajtó nyílásához tette, majd lehúzta azt, evvel feltörve a zárat. A szájához emelte a lemezt majd elfújta, mint valami pisztolyt. - Evvel jár ha csempész a nagymamád, na induljunk.
   - Á-á, ácsi! - fogtam vissza. - Én megyek, te pedig őrködsz, mindjárt jövök.
  Bementem a rendelőbe, célirányosan a gyógyszeres szekrény felé. A fájdalomcsillapító lila, kis dobozban volt, tudtam már jól, én is rengetegszer jöttem érte. Altatót is akartam, de délután még részt kell vennie a fogadáson, az pedig tulságosan elnyomná. Azért ragadt rám valami apám tudásából.
  Hosszas keresgélés után, a gyógyszert megszerezve már indultam ki a rendelőből, mikor az asztalon észre vettem egy dobozt nyitva, és egy papírstócot melette. Különösebben nem érdekelt volna. Apám egyik kutatása, vagy páciensének adatai, esetleg valami újfajta gyógyszer is lehetett volna a dobozban. De láttam benne valamit, ami felkeltette az érdeklődésemet.
  Közelebb mentem, és jobban szemügyre vettem a doboz tartalmát. Egy tégely biomassza volt benne, és egy pár kesztyű, de ami a legjobban meglepett, az a papírok tartalma volt. A kezembe vettem egyet és átolvastam. A szemem kétszeresére nőtt, alig akartam hinni neki. A papíron az óriások szőrantennáiról készült leírásaim voltak. De azokat fent hagytam Luna szobája mellett a teremben, ahol... Az óriás fekszik.
  Amint ez tudatosult bennem, szemügyre vettem a masszát. A kezembe vettem és alaposan megforgattam. Elsőre semmi különös nem látszódott rajta, de minél tovább néztem, úgy rajzolódott ki a benne átfutó elektromos szikra. A kesztyűre nézve láttam, hogy fénylik. Megszagoltam. Azt is, és a masszát is. Ugyan olyan szaguk volt. Tehát a kesztyűt bekenték a maszával, nem igaz? - gondoltam magamban. De mit akar evvel apa? Mi haszna lesz belőle?
  Hiába törtem a fejem, nem jutottam ésszerű magyarázatra. Az ajtó felől hangok szűrődtek be, hallgatóztam, és miután megbizonyosodtam arról, hogy nem apám az, sietve kinyitottam az asztala fiokját. Kivettem egy kis tasakot, meg egy eldobható pálcát, és a masszából tettem át bele. Elviszem kivizsgálni, itt nincs elég időm rá. Közben visszarendezgettem a papírokat, és az dobozt is eredeti helyére tettem. Az asztalt megkerültem, és a fájdalom csillapítót felkapva mentem volna kifelé, de mögöttem ajtó nyikorgást hallottam. Megdermedve álltam, majd lassan megfordultam.
   - Henry. Hát te mit keresel itt? - nézett hol rám, hol a kezemben tartott dobozra Izabella. Hatalmas kő esett le a szívemről, azt hittem apa van itt.
   - Csak fájdalomcsillapítóért jöttem, Lunának. Nagyon fájt a feje, úgyhogy úgy gondoltam viszek neki, hiszen még előtte áll az egész délután, talpon kell lennie, stb... tudod - össze vissza beszéltem, de próbáltam valami érthető kihozni belőle.
   - Óh, ez kedves tőled - mosolyodott el. Volt valami furcsa a mosolyában, nem olyan volt mint régen.
   - És te? Hogy hogy itt? - zárva volt az ajtó.
   - Ó, öhm, én is azért jöttem, csak nem tudtam hol van - bólogatott. - Tudod az apjának is hasogat a feje, akartam neki vinni.
   - Értem. Hát, második polc, bal-felső sarok. Ott találsz még, én most megyek. - mosolyogva intett  egyet, aztán a szekrényhez fordult. Kimentem a rendelőből, anélkül, hogy visszafordultam volna.
   - És láss csodát, megérkezett az úrfi is! - csapta össze kezeit Sophie. - Te is, hogy nézel ki, komolyan. Ahhj, mindegy - legyintett bosszúsan. - Mit kerestek ide kint? Megmondtam, hogy készüljetek össze! Flemhingék nem sokára megérkeznek.
   - Nagyi! Az még majdnem egy nap.
   - Igaza van Sophie néni, csak fájdalomcsillapítóért jöttem Lunának, hogy pihenni tudjon, mielőtt a királyék ide érnek.
   - Nem meg mondtam, hogy ne nénizz? - fejét kinjában kezei közé temette. - Ennyire ne öregítst, könyörgöm!
   - Bocsánat Sophie néni - vigyorogtam rá ártatlanul. Nem tehetek róla, imádom az öreglány vérét szívni. Tudja, hogy csak szórakozom. A szemei viszont már vérben forogtak, úgyhogy jobbnak láttam befogni.
   - Ne játszadozz velem Proctor! Most meg sipirc, aztán aludd ki magad rendesen, oké drágám? - ölelte meg Lunát. Ő a lelkére kötötte, hogy a legszebb ruhájában fog megjelenni a királyi pár előtt, így Sophie maximum csak a csodálattól ájul majd el, nem pedig az idegessétől. El indultunk be, vissza Luna szobájába.
   - Hogy lehet az, hogy téged ölelget, engem meg leszid? - tettem a sértődöttet.
   - Ne aggódj! Míg bent voltál én is kaptam az ívet, rendesen. - nevetett. - Ha már itt tartunk, mit csináltál odabent ennyi ideig? - ajajj.
   - Apa valami rejtett zugba keverte el a dobozt, alig találtam meg - hazudtam, a tarkómat vakargatva. Félre néztem, nem tudtam a szemébe hazudni, de nem is akartam meg mondani az igazat.
  A kesztyűs dobozról először azt feltételeztem, hogy apáé, de miután megjelent Izabella... Érdekesen festett a dolog, hiszen zárva volt az ajtó mikor oda értünk, akkor hogy jutott be? A válasz egyértelműen lebegett az orrom előtt, de túl abszurd volt. Ha ő is csak gyógyszerért ment, miért zárta magára az ajtót? Még akkor is, ha nem tudta hol van... Mindegy, ezzel ráérek foglalkozni miután Luna elaludt.
  Felérve a szobájába gyorsan töltöttem egy pohár vizet, megvártam míg átöltözik, aztán bevittem neki a gyógyszert és a poharat. Megitta, és lefeküdt az ágyra, nem kellett sok idő, mire meghallottam édes szuszogását. Jól gondoltam. Máris kiütötte ez a kis adag is, nagyon fáradt lehetett. Még bent maradtam egy ideig miután elaludt. Néztem ahogyan mellkasa egyenletesen emelkedik fel és le. Édes mikor alszik. Akkor is. Megfogtam a saját takaróját és ráterítettem. Egy puszit lehelltem a halántékára, és kisétáltam a szobából.
Nem bírtam megállni, hogy ne tegyem, az ajtóból visszapillantottam rá. Édesen aludt továbbra is.
  Sosem fogja megtudni mennyit jelent nekem. Az életemet adnám érte, megvédeném akármitől. Nem hagyom, hogy baja essen.
  Tulságosan szeretem ahhoz, hogy tudja, de mindíg ő lesz a legfontosabb nekem. Úgyis tudja.
  A jéghideg kilincsre tettem a kezem, lenyomtam, és halkan kiléptem a szobából. Vissza indultam a nagyteremben, meg akartam vizsgálni a masszát, mikor Xavier jött velem szembe.
   - Luna? - kérdezte köszönés nélkül.
   - Alszik, miért?
   - Beszélni akartam vele, de hagyom, majd később visszajövök. - már megfordult, el is indult mikor utána szóltam.
   - Miről akartál beszélni vele?
   - Nem hiszem, hogy rád tartozna - húzta össze szemöldökét.
   - Hallottam a kis balesetedről, sajnálatos - hangomból áradt a gúny, de nem érdekelt. - Ajánlok neked valamit.
   - Várjunk egy pillanatot. Te akarsz nekem ajánlatot tenni? - arca rezzenéstelen maradt. Semmiféle érzelmet nem lehetett leolvasni róla.
   - Nem jó kedvemben teszem, elhiheted. Mennyire értesz a fizikához?
   - Ez poén, vagy ennyire hülyének nézel?
   - Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem az utóbbi, az pedig nem szokásom.
   - Vicces vagy. Miről van szó? - az arca még mindig üres.
   - Gyere velem.
  Gyanúsan méregetett, de beadta a derekát, és velem jött. Elvezettem a nagyterembe, a kezébe nyomtam egy pár kesztyűt, aztán kikészítettem a vizsgáló asztalra a masszát.
   - Az mi?
   - Ezt szeretném kideríteni - néztem hátra.
   - És ahhoz miért kellék én? - nagyot sóhajtva megfordultam.
   - Ennek a cuccnak köze van a drága óriás barátunkhoz - biccentettem a test felé. - Lent találtam apám rendelőjében egy dobozban, egy bőr kesztyű melett, ami be volt kenve vele. Az asztalon elszórtan ott hevertek a kutatásaim a lényekről, amik csak ebben a szobában elérhetőek, valahogyan mégis lekerürtek az ő rendelőjébe - visszafordultam az asztalhoz, úgy folytattam. - Kiváncsivá tett, mi lehet ez a cucc, úgyhogy hoztam belőle mintát.
   - Miért nem nézted meg ott, ahelyett, hogy végig cipeled a fel szárnyon? - nézett rám értetlenül.
   - Eredetileg nem ezért mentünk, nem volt elég időm, ráadásul váratlanul megjelent Luna anyja is. Ez még furcsább, mivel mikor oda értünk az ajtó zárva volt, Izabella pedig a hátsó vizsgálóból jött ki.
   - Luna tudja ezt?
   - Nem, nem szóltam neki. Nem akartam felzaklatni, még csak most kapta vissza.
   - Csodás - csapta össze kezeit. - De azt még mindig nem tudom, hogy rám miért van szükség.
   - Luna hajthatatlanul segíteni akar, de inkább elaltattam...
   - Belatatóztad? - szeme felvillant.
   - Nem, te gyökér, csak fájdalomcsillapítót adtam neki. Nyugodj le. - az állkapcsa megfeszült, de nem szólt egy szót sem. - Szóval, elhatározta, hogy mindenáron segíteni akar, de inkább lefektettem aludni, úgy több hasznát veszem, és addig sem tud bajba keveredni. Te viszont - mutattam rá. - Úgy hallottam szereztél egy kis sebet, ami nem akar begyógyulni, és mivel Luna összezuhanna, ha bele halnál - elkezdtem járkálni a szobában -, ezért a pajtiból kéne csinálnunk valami orvosságot nektek.
   - Mit tud az az izé, amitől ilyen különleges? - ezt a kérdést én is feltettem párszor magamban, csak éppen rád értve, de nem mondtam ki.
   - A regenerációja különleges, abból kell kihoznunk valamit...
   - Kihoznunk? - meglepődött, csak ezt látom most rajta.
   - Az ajánlatom a következő: Luna elszántan meg akar menteni téged, Sasha pedig a barátom. Mindettőtöknek szüksége lenne ellenszere, ha sikerül kinyerni belőle. Bármennyire is kéne, egyáltalán nem érzek bűntudatot, amiért az én kezem is benne van abban, hogy te így pórul jártál, azáltal, hogy elhalgattam a fülest, magunkat evvel megvonva a segítség lehetőségétől, de ezt bizonyára te is tudod.
   - Mondasz valami értelmeset is, vagy csak próbálod porba tiporni az önbecsülésem? Ha az utóbbi, akkor tán tájékoztatnom kellene, hogy nem sikerült.
   - Segitesz kiállítani az ellenszert az óriásból. És nem szólsz senkinek, nem kell hamis reményt keltenünk, ha véletlen nem sikerül.
   - Miért pont én? Még a vak is látja, hogy ki nem állhatsz, sőt holtan tán még szívesebben is látnál, mint élve. Szerinted, így együtt tudsz velem működni?
   - Neked kell együtt működnöd velem. Ha ez megvan, akkor sima ügy. A te hasznod annyi, hogy megtarthatod az életedet, segíthetsz, és örömet szerezhetsz a lánynak, aki odáig van érted. - láttam, hogy lefagyott. A szeme felcsillant, az arca ugyan nem tükrözött semmit, de a szeme elárulta. Szegény, most nagyon rosszra gondol. De nem baj, leépítem én azokat a rossz gondolatokat a fejében. - Óh, nem egyáltalán nem Lunáról beszélek. - szinte láttam össze zuhanni a remény falát szemeiben.
   - Miről beszélsz?
   - Te pontosan jól tudod, miről beszélek. De ki kell ábránditsalak, egy ujjaal sem érhetsz hozzá. Sashan viszont segíthetsz. - tekintete áthatóan fürkészett. Azt hitte blöffölök. Azt hitte mellé beszélek. Kereste  mit tudna kiragadni, amit kifogásolhat. De belátta, hogy semmi esélye. - Szóval áll az alku, Ellis? - nem válaszolt, csak nézett. Azt hitte, a hatás szünet jó megoldás lesz igazolni magát, hogy tévedés amit mondtam. Rosszul hitte.
   - Egy feltétellel - közelebb jött -, nem ártod bele az orrodat olyan dolgokba, amiről sejtelmed sincs.
  Bámulatos. A kétségbe esett szárnyas utolsó, szánalmas probálkozásai. Mosolyogva bólintottam, ő meg kiviharzott a teremből.
  A közös munka nemsokára indul, Ellis...

Itt volna a következő rész.🥰 Henry szemszögéből nem terveztem túl gyakran írni, de mivel ő is vastagon részt vesz a történésekben, ezért pár részt hozok az ő szemével nézve. Az ez után következő rész rendhagyóan, szintén az ő szemszögéből lesz... Valószínű.😂
Köszönöm, hogy velem tartotok ebben a stroyban, remélem tetszik. Jönnek már az izgalmasabb részek, és ne felejtsétek, hogy senki nem az akinek látszik. Jó olvasást!❤️
Sok puszi nektek😘❄️