Frozen-Kék szárnyak (Befejezett)

Huszonkettedik rész ❄️

Luna szemszöge

Az égen szárnyaltam.
Én... Repültem a magasban. Körülöttem Henry, Roumen, Xavier és Sasha suhant a levegőben. Azt hiszem, éppen járőrözni voltunk. Az arcomat cirógatta a süvítő szél és kényelmesen ráfeküdve szálltam a magasban. A többiek mégsem vettek észre.
  A következő pillanatban egy mezőn voltunk, az erdő közelében. A kastély alig látszott a magas fáktól és az azokat körbe ölelő, buja növényzettől. Valamit kerestünk... Vagyis kerestek. Hiába sétáltam közöttük és beszéltem hozzájuk, mintha észre se vettek volna. Egészen idáig azt hittem, talán meghaltam. Emlékeztem rá, hogy valami történt abban a forró, átlátszó üvegkalitkában, rémlett, hogy Henry rám talált, de aztán, mintha elvágtak volna mindent a külvilággal kapcsolatban. Jogosan hittem, hogy halott vagyok. Egészen addig, míg egyszer a kastélyban találtam magam. Kívülről láttam az egész helyzetet. 
  Láttam, ahogy lefektetnek az ágyamra, a hűvös falak közé, amik mindig is biztonságot nyújtottak nekem. 
  Láttam, ahogy leáll a saját szívverésem és megáll a légzésem.
  Láttam, ahogy mindezeket újraindítják és ez megismétlődik vagy több tucatszor. Nem értettem, hogy lehetek még életben. 
  De láttam az is, hogy Henry végig ott ült mellettem. A szoba sarkából is képes voltam leolvasni az arcáról a rettegést, és képes voltam meglátni a szemében megcsillanó aggodalmat. Amíg rá nem jöttem, mi történik, nem tudtam elmozdulni a szoba sarkából. Aztán hosszú idő után leesett, megvilágosodtam. Ez az egész, csak egy álom volt. Sikerült közelebb mennem és hallottam, igaz csak foszlányokat, de hallottam, amit Henry mondott. Azt hiszem, akkor bizonyosodtam meg róla, hogy tényleg lehet hallani. 
  Ha valakihez beszélsz, miközben nincs magánál, azt tényleg hallják. Én hallottam. 
Hallottam és átéltem és rájöttem, ezért nem hallottak, vagy láttak a többiek, mikor beszéltem hozzájuk. Rájöttem, hogy ez az egész tényleg megtörtént és én hallottam és megéltem.
  Ekkor sikerült megmozdulnom. Rögtön odamentem Henryhez és bár nem értettem tisztán minden egyes szót, attól még tudtam, miről beszélt. Mindennap mesélt nekem valamit, többnyire ugyanazt, de mindig képes volt bele csempészni valami újat. És én ezeket minden nap átéltem. Ennél, még sosem éreztem magamat közelebb hozzá. 
  Az egyik alkalommal elmesélte, hogyan talált rám lent, a laborban. Elmesélte, hogy Sasha is oda volt bezárva és, hogy Xavier vitte ki onnan, majd odafent rögtön be is adták neki az ellenszert. Elmondta, hogy az volt élete legszörnyűbb pillanata, mikor megpillantott a földön fekve, az izzó dobozban. Akaratlanul is ott találtam magam és külső szemlélőként néztem végig a jelenetet, ahogy rám talál. Bár nem minden egyes szót hallottam, a fontosabbakat igen, így pontosan elég élénken láttam magam előtt mindent. És elmondhatom, hogy a szívem szakadt meg Henry arca láttán. 
  Ahogy ott térdelt felettem és láttam tükröződni a rettegést az arcán. Ahogy visszatartott lélegzettel figyelte, vajon az én mellkasom hányszor emelkedik még. Ahogy remegő kézzel a nyakamhoz nyúl és közben összeszorította a szemeit, mert annyira félt a valóságtól, hogy nem bírta nézni, ahogy vége szakad. De az i-re a pontot az tette fel, mikor a megkönnyebbüléstől könnyek szöktek a szemébe, ahogy elvette a kezét a nyakamról. 
  Az én szemebe is könnyek gyűltek annak láttán, ahogy elszántan és mindenképpen ki akart vinni abból az átkozott kalitkából. Emlékeztem, hogy azt éreztem akkor, bárcsak megérinthetném, de még arra is alig volt erőm, hogy ki nyissam a szemem. Ezért odamentem és a kezemet az arcára akartam simítani, de mikor az keresztül hatolt rajta, csak akkor jutott eszembe, hogy ez nem a valóság. Csak egy álom. 
Fel kellett ébrednem ebből, hogy személyesen is elmondhassam neki, hogy köszönöm és hogy mennyire szeretem. Fel kellett ébrednem, hogy le tudjam törölni a könnyeket az arcáról, vagy talán inkább csak hozzá érhessek.
  Ebben a percben újra a szobámban találtam magam. Odasétáltam az ágyamhoz, Henryvel szembe. Mintha megérezte volna, mire vágyom, a kezemre tette az övét. Fogta a kezemet és nem engedte el. Ne haragudj rám - gondoltam magamban. - Annyira szeretlek Henry, annyira örülök, hogy itt vagy. És annyira sajnálom, hogy nem tudlak magamhoz ölelni. - elnézve, ahogy ott szenvedett mellettem és mesélt, könnyek szántottak végig az arcomon. Foszlányokat hallottam abból, amit mondott és megborzongtam az érzéstől, ami körbelengett a hallatán: ...Mert lehet, hogy kifutunk az időből és többé nem lesz rá lehetőségem... Azt szeretném, hogy térj magadhoz. Azt szeretném, hogy újra köztünk legyél és a karjaimban tarthassalak... 
  Én is úgy éreztem, hogy kifutok az időből. Annyira rosszul éreztem magam, amiért nem tudok beszélni hozzá, amiért nem tudok hozzáérni. Annyira elszántan akartam, annyira nagyon... Összeszorítottam a szemem és csak arra gondoltam, hogy vele akarok lenni, hogy hozzá akarok érni és az ölelésébe akarok bújni. Csak őt akartam, ezért annyira erre összpontosítottam, hogy... végül sikerült.
  Magam is alig hittem el, de éreztem, hogy minden erőmet bevetve megszorítom a kezét. Már nem álltam, hanem az ágyamban feküdtem. A szemem csukva volt, de most már élénken hallottam a világom zajait. A másik kezem alatt éreztem az ágyam hűvös anyagát. Az orromban keveredett Henry ismerős illata és a nyitott ablakon beáradó friss, mámoros levegő. El sem tudom mondani, mennyire örültem, hogy végre érzek valamit. 
  Miután magamban sikerült feltérképeznem minden, megpróbáltam összeszedni magam és kinyitni a szemem. Meglepetésemre, ez a vártnál sokkal könnyebben ment. Nem tudom pontosan mennyi időt alhattam, de megtette a hatását. Ahogy kinyitottam a szemem, rögtön majdnem be is csuktam a világosság miatt. Furcsa volt a zavaró fényesség, ennyi alvás után, de képtelen voltam becsukni a szemem. A pillantásom rögtön összeakadt a fáradt, szomorú, akkor mégis meglepett, acél színű szemekkel. 
   - Henry - mondtam megkönnyebbülten, de a hangom nem volt több suttogásnál.
   - Édes istenem! - ámult halkan, miközben tágra nyílt szemeiben könnycseppek gyülekeztek. - Felébredtél! - kiáltott fel boldogan, mire éles fájdalom nyílalt a fejembe. Ehhez még nem szoktam hozzá. 
   - Sssh, ne ordibálj már - pirítottam rá halkan, de nem bírtam ki, halványan elmosolyodtam: - Jó reggelt!
   - Jó reggelt! - felelte, most már halkabban, miközben úgy vigyorgott, mint egy kisgyerek, aki a legmenőbb ajándékot kapta a szülinapjára. - El sem hiszem, hogy ébren vagy - simította arcomra a kezét. Élesen beszívtam a levegőt és valami olyan érzés lett úrrá rajtam, amitől egy percre megrémültem. Vágyat éreztem, ahogy felpillantottam rá és többet akartam egy ölelésnél. 
   - Tőlem nem szabadulsz meg olyan könnyen - nevettem fel halkan, leplezve a zavaromat. 
   - Eszemben sincs - mondta. Elveszítettem az irányítást a testem felett. A szemeim valamiért a szájára vándoroltak és csak arra tudtam gondolni, vajon milyen íze lehet. - El kell mondanom valamit - kezdte, de a hangját távolról hallottam. A kezeim maguktól mozdultak és simultak rá az arcára. - Luna én... - nem bírtam tovább. 
   - Ssh, mondtam, hogy ne kiabálj - suttogtam szinte az ajkaira ezt a pár szót.
  Valami olyan erős mágnesként vonzott a formás ajkaira, hogy kénytelen voltam közelebbről megvizsgálni. Addig a pillanatig fel sem fogtam, mit csinálok. Olyan hirtelen történt az egész, hogy alig bírtam lépést tartani saját magammal. Már csak arra eszméltem fel, hogy puha ajkai finoman érintik az enyémet. Addig a pillanatig bele sem gondoltam, hogy ő talán nem akarja. Egyszerűen olyan vágyat éreztem rá, hogy megtegyem, amilyet még soha semmi iránt. Éppen ezért ért csalódásként, hogy miközben megcsókoltam, elmúlt minden. Én... Tényleg megcsókoltam Henryt. A felismerés villámcsapásként hasított belém, aminek hatására kipattantak a szemeim.
  Most az egyszer oltári hálás voltam Roumennek, amiért megzavart minket. Ha nem ront be az ajtón, kénytelen lettem volna én magam megszakítani a csókot, ami azért valljuk be: úgy, hogy én kezdeményeztem, elég kínos lett volna. 
   - Henry - kezdte sietve, de a szava elakadt, ahogy észrevett engem is. - Hercegnő? - kérdezte egy hitetlen mosollyal, ami a szája sarkában bujkált. Egy nyugodt mosolyt erőltettem az arcomra és a kezemet felelve, intettem neki.
   - Igen, Roumen? - fordult vissza hozzá Henry, én pedig azt sem tudtam hova nézzek. Mit tettem?!
   - Attól tartok, rossz hírt hoztam - az arca egycsapásra megváltozott -, a foglyok...
   - Mi van velük? - állt fel rögtön Henry. Erre már én is odafigyeltem. 
   - Megtámadták őket. 
  Egy szusszanásnyi csend keletkezett, majd Henry kirontott a szobámból, Roumennel a nyomában. Pár pillanatig csak pislogtam magam elé. Több kérdés is felmerült bennem, a  probléma csak az volt, hogy a válaszokat nem nagyon találtam. Miféle foglyokról volt szó? Miért volt ennyire sürgős, hogy csak úgy itt hagyott, miután... ez történt. És a legfontosabb: Mi a francért csókoltam meg Henryt?! A kezeimre néztem és akaratlanul is beugrott a kép, ahogy az  ajkaink egymásén pihennek. NEM! Nem! Nem!  Nem lehet! Ki kell vernem a fejemből, gondoltam magamban. Ez hiba volt, óriási hiba. Nem szabadott volna megtennem. Mit gondoltam?! Ezek után, hogy nézek majd a szemébe?
  Megráztam a fejem. Ennek most nincs itt az ideje, ki kellett derítenem, hova mentek. Már éppen felkeltem volna az ágyamból, mikor a szemem sarkából észrevettem egy alakot közeledni az erkély felől. Rögtön odakaptam a fejem, de a meglepettségtől a szemem a kétszeresére tágult és még a számat is eltátottam. Xavier állt az erkélyem ajtajától kicsit beljebb. Aggódó és egyben rideg szemekkel nézett rám. 
   - Nem kéne most felkelned - mondta halkan, mégis elég hangosan ahhoz, hogy halljam a hangjában megbújó csalódottságot. Rögtön elkaptam a szememet róla és a csupasz lábaimat pásztáztam inkább. 
   - Mennyit láttál? - kérdeztem, bár tök felesleges volt, a válasz ugyanis az arcára volt írva. 
   - Pont eleget - felelte egy rövid hallgatás után. Azt hitte nem látszik rajta a csalódottság, de én láttam és ez bőven elég volt. Felsóhajtottam és megráztam a fejem. Ennek a beszélgetésnem nem most jött el ideje, fontosabb dolgom volt.
   - Utána kell mennem - jelentettem ki, a tőlem telhető leghatározottabban. Fel akartam kelni az ágyról, de ahogy a lábaimra álltam volna, elveszítettem az egyensúlyomat, de Xavier még időben elkapott, mielőtt a földre estem volna. Betett nekem ez a sok alvás.
   - Nem mész sehová. Visszafekszel és kész - akart visszatuszkolni az ágyamba, de megtanulhatta volna már, hogy elég makacs vagyok. Az ágy szélén ülve sóhajtottam egy nagyot. Összeszedtem minden erőmet, hogy fel tudjak nézni rá, akár csak pár másodpercig is. 
   - Xavier, kérlek! - Tudtam, hogy nehéz lesz bele néznem azokba szemekbe, de nem volt választásom. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy a lehető legelszántabbnak tűnjek, holott belül egyáltalán nem voltam az. Muszáj volt megkeresnem.
   - Ha ez újra előfordulna - kezdte és elállt az utamból -, nem leszek ott, hogy elkapjalak - mondta, mire valamiért kihagyott egy ütemet a szívem. Azt hiszem, ez volt életem első mondata, ami az ő szájából rosszul esett. Azt hiszem... Még sosem hallottam ennyire szomorúnak és ridegnek egyszerre. 
  De nem ülhettem ott tovább, az önsajnálatban. Megbántottam Xaviert - ezzel a tudattal hagytam el a szobám.