Frozen-Kék szárnyak (Befejezett)

Tizenhatodik rész ❄️

Luna szemszöge

   Ha elbizonytalanodtál, gondolj egy biztos pontra az életedben, az majd visszránt a valóságba.
  Bizonytalanság, döntésképtelenség, önbizalomhiány. A három jelző, ami a világon egyszer sem volt rám jellemző. Ezidáig.
Egész életemben arra neveltek, hogy bármilyen rossz is legyen a helyzet, mindig a legjobb döntéseket hozzam.
 Sikerült.
Arra neveltek, hogy legyek magabiztos, még ha szárnyaim nincsenek is.
 Elintézve.
Azt tanították, hogy mindig legyek biztos a dolgaimban, hogy ne féljek semmitől.
 Pipa.
  De amióta Roumen előállt a gyönyörű elméletével, ez a rendszer csöppet megborulni látszik. A legutóbbi kapcsolatom nem alakult fényesen. Eddig életemben egyszer voltam szerelmes, de miután ez hatalmas csalódással végződött, inkább elzártam magam az ilyesmiktől. Nem szeretek az exemről beszélni, főleg nem arról ami történt, ezt Henry is tudja jól... Csak ő tudja. Éppen ezért is tűnik szürreálisnak a tény, miszerint többet érezne irántam, mint barátság. Legjobb barátság. 
  Szóval, miután Roumen elültette a bogarat a fülemben, látványosan kezdtem egyre furcsábban viselkedni. Onnan tudom, hogy Henry is megjegyezte már, mikor legutóbb észrevette, hogy titokban őt lesem. A folyosón voltunk... Vagyis Henry éppen arra sétált, mikor észrevettem és hátulról követni kezdtem. Útközben egyszer megállt beszélni Hectorral, én pedig elbújtam a fordulóban és próbáltam megfigyelni.
  Eszembe jutott, hogy még sosem néztem meg őt, mint férfit (mentségemre szóljon, hogy még nem volt rá okom), ezért végigfuttattam rajta szemem tetőtől talpig. Aranyszőke haj, acél kék szemek. Igen, ezzel eddig is tisztában voltam. Formás ajkak, karakteres állcsont. Az arca kicsit ovális formájú, de jól állt neki, kihangsúlyozta a szögletes állkapcsát. Ádámcsutkája fel-alá ugrált, ahogy beszélt. Széles vállak, aminek izmaira rátekintést engedett az egyszerű fehér póló, ami testére feszült. Eddig fel sem tűnt, mennyi izom van rajta. Nem az a bodybuilding típusú, hanem az a pont jó... Vagy mi. A lényeg, hogy a felsőteste rendben van. 
  És eddig jutottam, mikor rajta kapott, hogy őt szuggerálom, ezért abba hagytam, kihúztam magam és, mintha mi sem történt volna, oda sétáltam hozzá. 
   - Szeretnél valamit, Lu? - kérdezte mosolyogva, miután elköszönt Hectortól és odaértem.
   - Ja, nem! - Mondtam valamiért egy fokkal magasabb hangon, majd megköszörültem a torkomat. - Khmm, nem, csak meg akartam kérdezni, hogy minden rendben van-e? - rögtönöztem. 
   - Ahaa - Henry gyanúsan végig mért. - Hát, ha csak erre vagy kíváncsi, akkor megnyugtatlak, minden oké. És te jól érzed magad? - kérdezte sejtelmesen elmosolyodva.
   - Persze - vágtam rá túl gyorsan. - Persze, minden a legnagyobb rendben van - vihogtam. -  Miért? - kérdeztem tök ártatlanul.
   - Csak mert legalább öt perce bámultál szótlanul - mondta tök nyugodtan és a mappákat kezdte rendezgetni a kezében, én pedig észrevettem, hogy hirtelen milyen meleg lett. - Már azt hittem megnémultál. - Nem tudtam megszólalni, ezért csak kínosan elmosolyodva megráztam a fejemet. - Érdekes. Mindenesetre érdekes vagy. - Egy utolsó gyanús pillantást vetett rám, megrázta a fejét, aztán elindult. Én pedig ott maradtam a szokatlanul lángoló arcommal, és a kínos érzéssel a gyomromban.

  Ez kb. három-négy órája történt. Azóta nem találkoztunk, amit annyira nem is bántam. Rettenetesen kínosan éreztem magam, amit nem is értettem, hiszen csak... Csak megnéztem, ennyi. 

Miután az a sok angyal egyszerűen eltűnt a semmibe, össze szedtük a sebesülteket és elvittük őket az orvosi szárnyba. Amint beértem a palotába rengeteg dolgom akadt, ezért megkértem Hectort, hogy nézzen rá apámra, minden rendben van-e. Hála az égnek pozitív visszajelzést kaptam tőle, így egy dolog letudva.
  Következőnek kiküldtem egy csapatot a bezárt felderítőkért, egyet a kár felmérésére, egyet pedig elkérni a részletes jelentéseket az összes őrszemtől és azok bázisairól.
  Nagyon késő éjszaka volt, már szinte hajnal, mikor kiültem az erkélyemre. Lazítani akartam egy kicsit, és őszintén szólva a hátam meg a bokám még mindig sajgott, ezért pihenni is. Lenéztem a szüleim szobájának ablakára. Nem volt fény odabent, persze miért is lett volna, hiszen minden józan eszű angyal alszik már ilyenkor.
  Vagy mégsem?
  Talán nem én vagyok az egyetlen, aki még ilyenkor is fent van - gondoltam magamban, miközben Xaviert pillantottam meg, ahogy kilép a palota kapuján. Nem ment túl messzire, alig pár száz méterre. Úgy tűnt gyakorolni készült, pedig neki is pihenésre lenne szüksége. Ha jól emlékszem Hector őt is ágyba parancsolta még az eset után. Nem is értem miért lepődtem meg. Xavier nem az a fajta, akinek parancsolni lehet, még én sem voltam képes az ágyba dugni.
  Figyeltem, ahogy leveszi a pólóját, hosszú haját felköti félig lófarokba és elkezdi püfölni a bábut, ami ki van állítva az edző placc közepén. Ez egy eldugottabb hely, nem látszik túlságosan, ha bárki arra jár, inkább a levegőből lehet jobban látni, meg persze a szobámból. Ezért választottam ezt a részt a saját képességem kiterjesztésére, mert innen mindent belátni.
  Jobb egyenes, bal egyenes, felütés, rúgás, megint egy jobb egyenes, megint egy rúgás. Lehajolt a láthatatlan támadás elől, a földre vetődött és átgurult a másik oldalára, aztán villámgyorsan talpra állt és újra behúzott a bábunak. Fáradt. Látszott rajta, hogy nagyon fáradt. A hold fényében megcsillant a verejtékező homloka és a teste. Tisztán lehetett látni az izmait, ahogy kidudorodnak egy-egy ütés közben. Amíg mozgott, arany szárnyaival egyensúlyozta magát, volt, hogy időnként fel-fel röppent egy mozdulatsornál.
  Nem tudom mióta ülhettem ott és nézhettem, de kezdett világosodni. Az elmémből valahogy kikapcsolódott a késztetés, hogy megfogjam és bedugjam az ágyába, majd bele fagyasszam, mert amúgy nem maradna ott pihenni. Valahogy csak elvoltam a látvánnyal. A korlátra könyökölve bámészkodtam tovább, mikor egyszer csak felém fordult. Úgy festetett csak abban pillanatban vett észre. Nem csodálom, nagyon bele feledkezett az edzésbe és csak most, hogy a nap felkelőben volt már, indult el vissza. Rámosolyogtam és kurtán intettem egyet neki. Ő viszonozta a mosolyomat, felém biccentett egyet, amolyan ,, Mi újság?" stílusban, mire csak megráztam a fejemet. Xavier körbe pillantott, majd kitárta a szárnyait és felrepült az erkélyemre, pont velem szembe. A pólóját már visszahúzta odalent. - Őszintén szólva fogalmam sincs, hogyan sikerül nekik ez a művelet. Mármint az oké, hogy egy szuper rugalmas anyagból vannak a pólóik, de akkor is! Hiszen a szárnyaik akkorák, hogy a pólón lévő lyukak négyszerese kéne ahhoz, hogy legalább átférjenek rajtuk. Na mindegy, a sok közül kétlem, hogy ez lenne a legfurcsább dolog az életemben, amivel foglalkoznom kellene. - Xavier mély levegőt vett, majd halvány mosolyra húzta a száját. 
   - Nem tudsz aludni? - kérdezte lágyan. 
   - Ahogy elnézem, ezzel nem vagyok egyedül - ráztam a fejemet mosolyogva.
   - Hector annyi fájdalomcsillapítót nyomott belém, hogy kíváncsi voltam, érzem-e még a végtagjaimat. - vonta meg a vállát. - Plusz, egy kis gyakorlás sosem árt. - mondta, mire én elkezdtem bólogatni azzal a tipikus ,,Aha, persze!" fejjel. Aztán percekig egyikünk sem szólt semmit, csak a felkelő nap fényeit néztük. Észre vettem, hogy arany fényként tükröződik vissza Xavier szárnyairól. Mesés volt. Elfelejtettem, hogy még mindig őt néztem, mikor a semmiből megszólalt. 
   - Szóval, akkor most a napkeltét nézzük, igaz? - Azon nyomban elkaptam a tekintetem és éreztem, ahogy az arcom kezd felforrósodni. Már megint! Eddig nem történt ilyen. Jó. Kész. Kinyírom Roument, ha újra látom. - Mi lenne - fordult felém -, ha kicsit feldobnánk ezt? - Ránéztem.
   - Mire gondolsz? - ráncoltam a homlokomat kíváncsian.
   - Emlékszel, mikor tegnap délután repültünk? - kérdezte.
   - Hogy is felejthetném el - motyogtam magam elé.
   - Megismételhetnénk - Meglepve néztem rá, aztán lehajtott fejjel feleltem.
   - Én még nem repültem senkivel. Az, akkor csak szükség helyzet volt. 
   - És nem is szeretnéd kipróbálni? - Még mindig lehajtott fejjel válaszoltam.
   - Én... - nyeltem egyet. - Azt hiszem... Tériszonyom van - mondtam kínosan. Xavier nem válaszolt rögtön, én pedig nem mertem ránézni. Aztán, egyszer csak megéreztem az ujjait az állam alatt, ahogy gyöngéden felemelte a fejemet, hogy a szemébe nézhessek, majd így felelt:
   - Vigyázni fogok rád. 
  A szemében őszinteség csillant, rövid ideje az egyetlen érzelem, amit képes voltam kiolvasni belőle. Azt hiszem igent mondhattam, mert a következő pillanatban felkapott és már a levegőben is voltunk. Olyan magasra mentünk, hogy összeszorított szemmel vártam, mikor lesz már vége. Azt hiszem betett nekem ez a kis kiruccanás a gyogyós csajjal. Aztán meghallottam a hangját és ki kellett nyitnom a szemem. 
   - Csak engem nézz. Nem lesz semmi baj. - Olyan megnyugtató pillantással nézett rám, hogy úgy éreztem tényleg nincs mitől félnem. Átkaroltam a nyakát és tényleg végig csak őt bámultam. A szögletes állkapcsát, a karakteres arcát, a barna szemeit amik fehérbe fakulnak át és a szárnyát, ami arany sugarakat vert vissza és szinte izzott a rá vetülő Nap fényétől. Furcsa látvány volt, mivel Xavier alapjába véve eléggé magába forduló típus, elég keveset látni ilyen felszabadultnak és... szikrázónak. Megálltunk a levegőben, Xavier egy helyben verdesett a szárnyaival és lenézett rám. - Most már felnézhetsz - biccentett előre. Vonakodva ugyan, de megtettem és azt kell mondjam, egyáltalán nem bántam meg. Bár tudtam, hogy rohadt magasan vagyunk, mégsem néztem le. Lekötött a csodálatos napfelkelte, amit ilyen magasról még sosem láttam. Lenyűgöző volt, egyszerűen lélegzet elállító. 
  A szám egyik pillanatról a másikra széles mosolyra húzódott. Valószínűleg úgy festhettem, mint egy kisgyerek, aki egy régóta áhított játékot kapott. Vigyorogva fordítottam a fejemet Xavier felé, úgy néztem rá.
   - Ez gyönyörű! - ámultam. 
   - Tudtam, hogy nem bánod meg - felelte, miközben halványan ő is elmosolyodott. 
  Hát igen! Nem mindennapi, hogy innen nézzem a napfelkeltét... Ó nem! Nem A magasságra gondoltam, meg a levegőre. Pfff, bárcsak arra gondoltam volna, de nem. Én arra értettem, hogy innen, Xavier karjaiból. Már nem is volt hányingerem.
  Aztán észrevettük, hogy ébredezik a nép, ezért úgy döntöttünk, leszállunk, vissza az erkélyemre. 
   - De most várjunk egy percet - kezdte Xavier. - Hogyan lehetsz tériszonyos? Úgy értem, Nikaval szoktál repülni, akkor ez hogyan működik. - Na igen!
   - Egy bizonyos magasságig képes vagyok felmenni, de úgy tűnik eddig nem nagyon értem el a határaimat. - mondtam, miután letett. - De miután tegnap a kattos csajnak köszönhetően sikerült feljutnom oda - mutattam a felhőkre, amik kezdtek gyülekezni -, ahonnan elkezdtem zuhanni oda - mutattam itt az alattunk elterülő zöld pázsitra -, szerintem végérvényesen is kijelenthetem, hogy elértem a határaimat. - Hitetlenül és cinikusan néztem rá, mivel még én is képtelen voltam elhinni, hogy kimondtam: Elértem a határaimat. Ráadásul fent az égben! Viszont úgy tűnt, Xavier ezt szórakoztatónak találta, mert - el sem hiszem, hogy kimondom, de - próbálta visszatartani a nevetését. A NEVETÉSÉT!
  Így már tényleg őszintén meglepődve néztem rá. Alig hittem el, hogy a mindig mogorva, alig mosolygó Xavier Ellis képes engem majdnem kiröhögni, és hangot is adtam a gondolataimnak. 
   - Te most kinevetsz engem? - néztem rá nagy szemekkel.
   - Nem - felelte komolyságot tettetve, de rá pár másodpercre kirobbant belőle a nevetés. 
  Én meg csak álltam ott és tágra nyílt szemekkel néztem rá, még a szám is majdnem eltátottam. Túl keveset láttam nevetni eddig. Annyira keveset, hogy olyan furcsának tűnt a helyzet... Furcsának, de szépnek. Végül én is elnevettem magam, így már együtt vihogtunk, mint valami bolondok. Kivillant hófehér fogsora, a szemei résnyire szűkültek, miközben halványan rázkódott a nevetéstől. Aztán lassan csillapodni kezdett, amíg már csak szelíden mosolygott és engem nézett. A szemeimet pásztázta. Csak akkor vettem észre, hogy bár már pár perce leszálltunk, de a kezei még mindig a derekamon voltak. Én csak álltam ott, még a nevetés görcseivel küszködve, de ő csak mosolyogva nézett rám és hosszú pillanatok után végül fejcsóválva megszólalt:
   - Ezt nem lenne szab... - de nem tudta végig mondani, mert abban a pillanatban nyitódott ki a szobám, erkélyre néző ajtaja. Először Henry lépett be rajta komoly fejet vágva, de amint meglátott minket kiüresedett az arca. Mögötte idegesen csörtetett be Naomi is, majd feldúlt  gyorsasággal vágtatott ki hozzánk.
   - Hol van Sasha?! 
  Mi?