Frozen-Kék szárnyak (Befejezett)

Huszonegyedik rész❄️

✨XAVIER SZEMSZÖGE✨

Egyeseknek vágy, másoknak kísértés. Nekem, álom.
  Az éltetem már így is elég mozgalmas és fárasztó volt, mégis akkor fordult igazán a feje tetejére, amikor ő belépett rajta. Azon a napon, amikor lekapcsolt minket. Ő volt az egyetlen, aki képes volt az Ellis fivéreket elkapni. Azelőtt sosem éreztem, hogy bárki is az ellenségem lehetett volna, vagy felvehetné velem szemben a harcot. Voltak rivális bandák, akik annyira nagyra tartották magukat, hogy megpróbálkoztak átvenni a bandánk felett a hatalmat, de egyik sem ért fel hozzánk. Mind elbukott. 
  Aztán jött ő. Egyik nap, csak úgy belibbent a bázisra, ahol rögvest kitört a káosz. Az összes emberünk vagy menekülni kezdett, vagy megadta magát, mert a hercegnő maga jött el, felszámolni a bandát. Csak én és a bátyám maradtunk ott és felszegett állal kiálltunk ellene, mint bármelyik másik banda ellen. Azt hiszem, hiba volt. A hercegnő se perc alatt lenyomta a bátyámat, aki a nyers erejét kihasználva rontott rájuk elsőként. 
  Amikor szembe kerültem vele, azt éreztem, végre valaki méltó arra, hogy kiálljak vele harcolni. De tévedtem. Több volt, mint méltó ellenfél. Ő volt az egyetlen olyan ember, akinek sikerült legyőznie. Nem adtam meg magam, hanem minden erőmet és eszemet bevetve harcoltam ellene, valahogy mégis sikerült a földre szorítania. Azt hiszem, ott és akkor kattant bennem valami az irányába. Először tiszteletet éreztem iránta, aztán kezdtem egyre többet látni benne. A kiegyensúlyozott, magabiztos és fenséges külső mögött, megláttam a lányt, akinek annyit kellett küzdenie, hogy elfogadják, aki igen is ki akarja élni a vágyait, hogy szárnyalhasson. Már azon kaptam magam, hogy nem csak felnézek rá és nem csak tisztelem. 
  Ez annál már régen több volt. 
És amikor azt láttam, hogy a világ legerősebb embere, magatehetetlenül és gyengén fekszik az ágyában... Azt gondoltam, nincs tovább. Hogy ez ennyi volt.
  De az összes hitemet akkor veszítettem el, amikor felébredt. Ahogy az erkélyén álltam és végig néztem, ahogy megcsókolja Proctort. Nem vagyok kibékülve az érzelmekkel, ezért nem sűrűn mutatom meg őket, főleg nem akkor, ha valaki azt elvárja. Ezért pókerarccal néztem végig azt a jelenetet, még ha belül azt is gondoltam, ketté szakadok. 
  Amikor a bátyám megérkezett és elmondta, hogy a foglyokat megtámadták, Henry azonnal lelépett. A hercegnő csak pislogott az ágyában, majd fel akart kelni, mire beljebb mentem. Azt hiszem nem vett eddig észre, ugyanis elég meglepett fejet vágott, mikor meglátott. 
   - Nem kéne most felkelned - mondtam neki. Ő lesütötte a szemét és inkább rám sem nézett.
   - Mennyit láttál? - kérdezte. Vacilláltam aközött, hogy mit mondjak.
   - Pont eleget - feleltem végül. Felsóhajtott és megrázta a fejét.
   - Utána kell mennem - jelentette ki, majd fel is próbált kelni az ágyról, de túl gyenge volt. Szerencsére ott voltam és időben elkaptam, mielőtt össze esik. 
   - Nem mész sehová. Visszafekszel és kész - jelentettem ki határozottan.
   - Xavier - sóhajtott. - Kérlek! - nézett fel rám fáradt szemekkel. Nem értettem, miért akar ennyire odamenni, aztán rájöttem: Proctor támasza akart lenni, az apja miatt. Belenéztem a ragyogó barna szemeibe és színtiszta elszántságot láttam. Ráébresztett, hogy nem parancsolhatok neki, ha oda akar menni, akkor úgyis oda fog. 
   - Ha ez újra előfordulna - álltam félre az útjából -, nem leszek ott, hogy elkapjalak. - Úgy tűnt,  elégedett ezzel a verzióval. Felkelt az ágyról és kisétált az ajtón.
  Azt gondoltam, ez a lány őrült. Hogy megveszett, megártott neki az a meleg, amiben rátaláltak. De rá kellett jönnöm, hogy ez csupán az én meglátásom és túl vak vagyok. Ő mindig is ilyen volt, amióta ismerem. Sosem azzal törődött, hogy milyen állapotban van, hanem azzal, hogy teljesítse, amit elvárnak tőle. Hogy teljesítse a kötelességét és ott legyen, ahol lennie kell. És, hogy segítsen, de ezt nem azért mert mások várják el tőle, hanem mert ő várja el saját magától. Túl empatikus. 
  És talán ezért szerettem belé.