Frozen-Kék szárnyak (Befejezett)

Tizenötödik rész ❄️

Luna szemszöge

Ha nehéz döntés előtt állsz, mindig az lesz a jó válasz, amitől rettegsz, tehát igen; vedd elő azt a thequilát, meg egy poharat és idd meg nyugodtan.
  Biztosan ti is tapasztaltátok már, hogy milyen egy átlagos délután, nem? Tudjátok, csiripelő madarak, susogó szél, hét ágra süt a nap, az ellenségeid, akik napokra eltűntek, megjelennek a hátsó udvarodon. Csak a szokásos. 
   - Vele mi legyen? - intettem a lány felé, akit meglepő módon elég könnyen sikerült lehámoznom Henryről.
   - El kell rejtenünk - mondta Henry, miután felállt. - Szerintem a labor melletti kis szoba megfelelő lesz.
   - Na, na, na álljunk meg egy szóra! Te be akarod vinni a palotába?! - kérdeztem tőle teljesen értetlenül. - Ezt még te sem gondoltad komolyan.
   - Igazság szerint de, komolyan gondoltam. Nagyon le vagy maradva Lu, kérlek csak bízz bennem. - kérlelt Henry boci szemekkel. Ahhj, most ki tudna ellenállni nekik.
  - Hát, ami azt illeti, nekem is van mesélni valóm - tűnődtem hangosan. - Fogadok, hogy az enyémnél nem tudsz érdekesebbet mondani! - mondtam, mire Henry azzal a tipikus ,,aha persze" tekintettel nézett vissza rám.
  - A felderítők, akikről azt hittük odavesztek, élnek. - kezdte el az ujján számolni. -  Ha jól sejtem, nem volt semmilyen mészárlás és az egész csetepaté csak arra volt jó, hogy odacsaljanak minket. Oh, és nem utolsó sorban, ez a lány az egyetlen akinek hasznát vehetjük, szerintem. - mutatott a lány felé, mire én nagyokat pislogva meredtem rá.
   - Oké, visszaszívom. - bólogattam nagyokat. - Mindent visszaszívok.
   - Helyes! Akkor most vigyük be.- indult meg Henry, de megragadtam a karját.
   - Most nem vihetjük be - ráztam a fejem. - Bent van apa, hiába van az ajtaja előtt Sasha, amíg idekint nem végeztünk, addig nem lehetünk vele. Nem vihetjük be a közvetlen közelébe felügyelet nélkül. - Henry felsóhajtott.
   - Jó, akkor mit csináljunk? Fogytán az időnk és még a bázisra is vissza kell küldenünk valakit a felderítőkért...
   - A többiek hol vannak? - kérdeztem, mire meghallottunk egy hosszú, hosszú szitok áradatot, nem messze tőlünk. 
   - Roumen valószínűleg a közelben, valahol.
   - Te, amúgy ti hogyan jöttetek át? - kérdeztem csak úgy mellékesen. 
   - Nem tudom - vonta meg a vállát tanácstalanul. - Mikor megtaláltuk a felderítőket, Roumen elment erősítésért és szólni az öccsének, addig még ott voltak a többiek. Ki akartuk nyitni az ajtót, ami nem sikerült... Erről jut eszembe, össze tört a kardod. - Mi? - Akkor jelent meg Darja és utána ide kerültünk. - Henry végzett, de én még mindig csak nyitott szájjal bámultam rá, mint valami idióta.
   - Akkor most felteszek pár kérdést, jó? - Néztem rá tettetett derűvel. - Egy: Hogyan sikerült eltörnöd a kardom? Kettő: Honnan tudod a csaj nevét? Három: Hogy sikerült ennyi mindent összehozni egy napra, mikor eddig semmi sem történt konkrétan?!
   - Hidd el, ha lenne időm egész nap mesélnék neked, de most nagyon nincs - sürgetett Henry.
   - Jó, össze kell szedni a többieket, van egy terv... - Már épp beadtam volna a derekamat, mikor oldalról nekem csapódott valami... vagyis valaki.
   - Késő bánat - nevetett a lány. - A veszekedésen kívül mást is csinálhattatok volna, mondjuk bezárhattatok volna, vagy akármi, de neeeem, ti csak szájalni tudtok.
   - De felvágták a nyelvedet, anyukám! - csattantam fel, miután felébredtem a csodálkozásból. A koncepció felcserélődött, most Henry segített fel engem a földről. A lány erre csak elnevette magát. Ó igen! El is felejtettem, mennyire idegesítő az állandó vigyorgása.
   - Már megint csak a duma - mondta unottan. - Játszunk inkább! - vigyorgott mint egy kisgyerek.
   - Rossz hírem van Szivi, nem játszani jöttem - mondtam, miközben a kezembe alkottam egy kardot.
   - Az nem számít, én azt akarok - feleselt és elindult felém.
  Én is megindultam, de mire a közelébe értem felrepült és a hátam mögé került. Hátra pördültem, még pont időben, hogy kivédjem az első csapást. Visszakézből én lendítettem a kardomat, amit most ő védett ki, de a drága képességem előnye, hogy bármit, bármikor meg tudok alkotni, most kapóra jött. Kinyújtottam hát a karomat a lány mögé, a földből pedig rögtön kiemelkedett egy kis jég púpocska. Mivel a fegyvereink csikorogva egymás csapdájába kerültek, erősen megtaszítottam a kardom, így a csaj kénytelen volt, hátrálni, aminek következtében felbukott a jégbuckán. Kihasználva az előnyömet, felé kerekedtem és a kardom tompa végével fejte csaptam, de a csaj nem akart egy könnyen elájulni. 
   - Szívós kis dög vagy, nem igaz? - mérgelődtem, miközben újra próbálkozni akartam, de a lány legördített magáról, így most ő volt felül, a kard kiesett a kezemből. 
   - Ne becsülj alá! - válaszolt vigyorogva, és felvette a kardomat, majd a  nyakamhoz szorította. - A saját erőddel foglak kinyírni.
   - Tudod, az az egyik jó oldala ennek a természet ereje dolognak - mosolyodtam el. - Hogy ha megalkotom, akkor el is pusztíthatom - mondtam, aztán megfogtam a kardot, ami rögtön el is tűnt, kis hópelyheket hagyva maga után. A kard eltűnésével, a lány rám rogyott, de rögtön kapcsolt, kezeit a torkomra tette, és elkezdte teli erőből szorítani. A következő pillanatban, azonban enyhült a szorítás, aztán már egyáltalán nem éreztem, a lány ugyanis eltűnt felőlem. Levegőért kapkodva felpattantam és megláttam Henryt, ahogy próbálja visszatartani. 
   - Elég volt! - szólt rá a lányra. - Ha lenyugszol, alkut ajánl...
   - Te ebbe ne szólj bele! - vágott közbe, mielőtt befejezhette volta, majd kezét a mellkasára tette, Henry pedig eltűnt. - Már rettentően idegesített - mondta, hűlt helyét nézve. Az arca rezzenéstelen volt, a szeme sem nevetett most. Nem úgy nézett ki, mint aki erre a pillanatra várt.
   - Mit csináltál? - kérdeztem, egyre félve a választól.
   - Ne érdekeljen - mondta, miközben újra felém fordult. 
  Újra össze csaptunk. Ahhoz képest, hogy hányszor kiütöttem, elég jól mozgott még mindig. Kitért a támadásaim elől, vagy, ha éppen betalált egy-egy, villámgyorsan felpattant. Tényleg szívós a dög! Csak tudnám, hogyan bír ki ennyi mindent. Egyik kardsuhintás jött a másik után, ökölcsapások és kés dobálások. Amíg neki véges volt a fegyver készlete, addig nekem végtelen lehetőségem volt arra, hogy mivel támadjak. A csaj állóképessége, mégis akkora volt, hogy hamar földre kerültem, amit (bár nehéz elismernem, de) ügyesen ki is használt. Úgy tűnt nem elégedett meg a fojtogatós módszerrel, így hát megfogta a lábamat és felröppent a levegőbe.
   - Meglátjuk mit kezdesz a levegőben, szárnyak nélkül - vihogott gonoszan odafent, míg én lent, fejjel lefelé lógva próbáltam kiküzdeni magamat a szorításából. De esélyem sem volt, vasmarokkal fogta a bokám, hallottam a csontom ropogását. Upsz, talán feldühítettem? Hát... szar ügy, így járt. Gondolatban megvontam a vállam, ott viszont próbáltam kitalálni, hogyan szabadulhatnék, miközben a lány egyre magasabbra repült.
  Hegyes jégcsapokat lőttem ki a kezemből, bár fejjel lefelé ez nem volt túl könnyű. A célzással nem volt baj, de hála a drágának, az összes vér a fejembe szállt, azt hittem szét robban. Végül mire elég magasra értünk, enyhült a szorítása, sőt még kedvesen el is engedett. Hát nem cuki? Remélem lehetett érezni az iróniát. Szuper! A helyzet azonban nem oldódott meg ennyivel. Újra elkapta a lában és még feljebb repült, aztán újra elengedett, majd újra elkapott. Komolyan játszadozik velem?! - gondoltam magamban hitetlenül és dühösen. Ez a szuka komolyan szórakozik velem! Addig-addig játszott, míg végül végleg elengedett. 
  Utolsó alkalommal a karomat fogta meg, lehajolt hozzám, miközben szárnyaival vadul csapkodott és a fülembe súgta:
   - Ég veled! - majd elengedett.
  Zuhanni kezdtem a levegőben. Fonott hajam az arcom előtt lifegett, alig láttam tőle valamit, de azt tudtam, hogy elég magasan vagyunk ahhoz, hogy egy szép, lapos szőnyegként végezzem, ha földet érek. Nika nem volt a közelben, még ha ott is lett volna, időben akkor sem ért volna oda. Tudtam, hogy le fogok zuhanni. HISZEN ZUHANTAM! És különben is, ennyire magasan még soha nem voltam a levegőben. Forgott előttem a világ, ahogy közeledtem a földhöz. 
  Alapjáraton nem vagyok beszari, de most egy csöppet kezdett eluralkodni rajtam a pánik. Próbáltam kinyitni a szemem és visszatartani a kiáltásomat, több-kevesebb sikerrel. Le kellett nyugtatnom magam, nem hagyhattam, hogy eluralkodjon rajtam a félelem. Eszembe jutott, mit mondott egyszer a nagyi: ,,Ha  veszélyes helyzetben vagy, maradj higgadt, ha félsz semmi sem változik... Különben is, ha nem tudsz javítani a helyzeten, akkor minek aggódni?" Tök jogos, elvégre csak több ezer, vagy hány méter magasról tartok csúcsebességgel a föld felé, szerintem is feleslegesen parázok! Tényleg! 
  Nagy levegőket vettem: beszív, benntart, kifúj - ismételtem magamban. - Jól van, mindjárt más, menni fog ez. A fejem nagyjából kitisztult, ismét tudtam ép ésszel gondolkodni. A lánnyal nem tudom mi lett, én le néztem, hogy tudjam mennyire vagyok távol a talajtól. Hát messzebb volt, mint vártam, de sebaj. Ahhoz túl messzi volt, hogy oszlopot alkossak, amibe megkapaszkodhatnék, fa sem volt a közelben, aminek a hasznát vehettem volna az erőm segítségével. Maradt az a lehetőség, hogy tompítom az esést, de ekkora hó buckát túl kockázatos lett volna létrehozni a talajra, hiszen nem tudtam, ki jár arra éppen. A tompítás lehetőségét nem vetettem el, csak más valamit kellett, hogy kitaláljak. Vészesen közeledve a talajhoz, beugrott a megoldás. Csak sikerüljön!
  A kezemmel nagyobb jég lemezeket alkottam magam elé, amikre zuhanás közben rá tudtam mászni, így le tudtam lassítani magam. Közben felnéztem a levegőbe, ahol eddig a lány repült, de nem láttam sehol. Az baj!  - gondoltam magamban. - Ha nem látom, akkor bárhol lehet, ha pedig bárhol lehet, akkor... - Abban a pillanatban darabokra tört a lemez, amibe éppen akkor kapaszkodtam. Tágra nyílt szemekkel néztem a kezemben maradt szilánkokra, nem tűntek el, csak össze tört. De hogy a francba? Ennek nem szabadott volna megtörténnie! Lehetetlen... A lány! Tuti ő volt az! Valami nem stimmelt vele az elejétől fogva, tudhattam volna, hogy valami mágikus dolog van a háttérben! 
  Így viszont nem volt mibe kapaszkodnom, a talaj pedig vészesen közel volt, én viszont még mindig túl nagy sebességgel zuhantam. Hogy a francba tudott ilyen magasra felrepülni velem?! Gyorsan ki kellett találnom valamit. A hóbucka nem játszott, mivel túl sokan voltak lent. jobb ötlet híján pajzsot vontam magam elé, és készültem a becsapódásra.  De az utolsó pillanatban ez is össze tört. Mi a franc ez?! Eddig semmi probléma nem volt, mi a francot csinált az az őrült szuka?
  Nem tudtam mit tenni, csak összegömbölyödve vártam, hogy földet érjek. Amikor már elég közel voltam becsuktam a szemem, és összeszorítottam a szám. Túlságosan féltem ahhoz, hogy kiáltsak. Számoltam magamban a másodperceket: 3, 2, 1 és bumm... De nem éreztem semmit. Öhmm, itt valami nem stimmel. Mi ez... valaki elkapott?
   - Ki nyithatod a szemedet hercegnő, már biztonságban vagy. - Az ismerős hang hallatán azonnal kipattantak a szemeim. Kezeimmel automatikusan átkaroltam a a nyakát, és végre fellélegeztem. 
   - Te meg hogy kerülsz ide? - kérdeztem tőle csodálkozva. 
   - Egy köszönőmmel is beértem volna - mondta nevetve és megforgatta a szemeit. - Erre jártam, úgyhogy gondoltam a segítségedre sietek - vont vállat a kezében tartva. A csodás érvelésére elnevettem magam. 
   - Nos, akkor igazán hálás vagyok, amiért éppen emésztett az unalom - mondtam kuncogva. Xavier a szemembe nézett és elmosolyodott. Volt valami furcsa abban a mosolyban, valami különleges. Csak akkor vettem észre, kis gödröcskék jelennek meg az arca két oldalán, ha mosolyog. Talán csak azért nem vettem eddig észre, mert keveset látom nevetni, de most olyan feltűnően szép volt. Vagy a halálfélelem miatt az agyam egy kicsit megborult, ez is opció.
  Xavier erősen tartott a karjában. Furcsa érzés volt, eddig ugyanis senki mással nem repültem Nika kivételével, még Henryvel sem. De ahogy ott tartott, a derekamnál és a combjaimnál fogva, mintha attól tartana, hogy eltűnök a kezéből... Fura borzongás mászott végig rajtam, nem féltem már. Biztonságban éreztem magam. Tudtam, hogy nem engedne el.
  ÉBRESZTŐ!!!
  Végállomás közeledik, már majdnem leszálltunk. Na, ki találja ki, hogy mi történt? Csak a szokásos. Az utolsó pillanatban, beütött a gebasz. A csajszi végszóra felbukkant, letarolt minket, és mindketten egy jó nagyot huppantunk. Még szerencse, hogy eleve is leszállni terveztünk, így elég alacsonyan voltunk ahhoz, hogy ne essünk túl nagyot. Xavier szitkozódva gördült tovább, ezernyi arany színű tollat hagyva maga után. A szárnya alapból sem volt 100%-os a sérülés miatt, ahol a méreg a szervezetébe jutott. Én is hasonlóképp, nem túl szépen fogalmaztam meg tiszteletemet iránta, de teljes mértékben meg is érdemelte. Éles fájdalom nyílalt a gerincembe, ahogy ráestem egy fa kiálló gyökerére, és a bokámba, ahol megszorított. A csaj vigyorogva megindult felém, közben motyogott valamit, de nem értettem, a fájdalom a fejemre is átterjedt. Rohadt szuka, ezt még visszakapja! Nyöszörögve próbáltam felülni, de túl nehezen ment. Már majdnem ideért, mikor egyszer csak hátra bicsaklott a feje. Valaki elkapta a grabancát, a lány pedig hátra tántorodott. Henry lefogta a lány kezeit, Xavier pedig kötelet tett a szárnyaira, aztán Roumen megjelent és leütötte. A csaj, furcsa módon rögtön kidőlt, miután egy utolsó kétségbeesett pillantást vetett Henryre. 
  A fiúk Roumenre hagyták a lányt és oda siettek hozzám. Mire sikerült félig felülnöm, már mindketten ott álltak előttem, kezüket elém nyújtva, és egyszerre szólaltak meg:
   - Jól vagy? - kérdezte Henry aggódó pillantással.
   - Bocsáss meg hercegnő - mondta Xavier egy kínos mosoly kíséretében.
  Két kéz, kinyújtva előttem, és mindkettő arra várt, hogy bele karoljak, de én csak pislogtam, és felváltva nézegettem mindkettőre. Miért érzem azt, ha az egyiket elfogadom, a másikat megbántom? Hiszen mindketten megvédtek ma, és mindketten megmentettek, nem választhatok közöttük! De nem tudtam dönteni, tanácstalanul kapkodtam a fejemet a két arc között. Roumen persze nem maradhatott ki az eseményekből, miután gondoskodott a lányról, a fiúk mellé jött, végignézett a jelenten, majd elhúzta a száját.
   - Kínoooos - tolta el az o betűt a hatás kedvéért. 
   - Csak fogd be - motyogtam, miközben elkaptam a karját és feltápászkodtam. Fölényes vigyorra húzta a száját, majd felszegett fejjel megszólalt.
   - Mindig is tudtam, hogy nem tudsz nekem ellenállni. Látjátok - mutatott rájuk felváltva. - Nincs esélyetek - tátogta direkt hangosan. Erre csak megforgattam a szemem. 
   - Csak vigyázz magadra haver, nehogy Kiara véletlen tudomást szerezzen rólatok - mondta Henry, durcásan keresztbe fonva a kezeit. Az egész csak poén volt, látszott, hogy nem gondolják komolyan, de Xavier nem szólalt meg. Az arca újra olyan volt, mint egy tökéletes márványszoboré. Nem tükrözött érzelmeket. Megfordult a fejemben, hogy talán az előbbiért, de képtelenségnek tartottam. Ez csak egy kínos szituáció volt, semmi több. Nem igaz?
   - Nyugodj meg Proctor, Luna olyan, mintha a húgom lenne... A húgom, aki a főnököm, hmm  lényegtelen. Szóval vigyázz öcskös, ha az én hugicám akkor a tiéd is, úgyhogy el a kezekkel. - Roumen önfeledt hahotázásba kezdett a fene nagy poénjától, Henry egy kicsit erőltetetten nevetett fel, Xavierrel összeért a tekintetünk, aztán elkapta fehér-barna szemeit és gyilkos pillantásokkal ajándékozta meg a bátyját. Ez rohadt szar poén volt! Gondoltam magamba, és úgy éreztem, mintha az egész arcom lángba borult volna. Nagyon, nagyon szar poén!
   - Roumen - néztem rá angyali mosollyal, miután rendeztem magamban a dolgokat. - Csak fogd be! Jó? - majd egy jó nagy tockost adtam neki.
   - Jól van, jól van, csak egy szaros vicc volt - nyöszörgött durcásan, fülét-farkát behúzva. 
   - Ha még egyszer ezzel támad kedved poénkodni, megfagyasztom a hangszálaidat és többet sosem olvasztom ki. Mit szólsz?
   - Oké, vettem! Nincs vicceskedés - mondta megadóan. - A fenébe! - motyogta, a tarkóját simogatva.
   - Ha végeztetek, ideje volna csinálni valamit, azokkal - mutatott a hátunk mögé Xavier. Most szólalt meg először azóta, hogy a kezét nyújtotta. Roumennel megfordultunk, de nem tetszett amit láttam. Egy seregnyi angyal tartott a palota felé, néhányuk már be is jutott. 
   - A francba! - tértem észhez rögvest. - Bejutottak! - Néztem a kastély kétszárnyú ajtajára kétségbe esetten. 
   - Intézem! - röppent fel Henry elsőként.
   - Megyek én is, te vigyázz addig rá! - követte Xavier, majd mindketten szupergyorsan a palota felé repültek. 
   - Ajajj hercegnő, nem irigyellek! - sóhajtott fel mellettem Roumen, a fejét rázva.
   - Fogalmam sincs miről beszélsz - néztem rá értetlenül. Jelenleg nagyobb problémáink is vannak.
   - Pont ezért - csapott a homlokára.
   - Tényleg nem vágom miről beszélsz. - nagy szemekkel meredtem rá.
   - Komolyan nem látod, hogy mi folyik körülötted? - kérdezte értetlenül. - Az a két farok meg van érted őrülve, anyukám.
   - Ne haragudj Roumen, de attól tartok, valamit nagyon félre értettél. Henry a legjobb barátom és ez az egész az előbb csak poén volt - nevettem fel erőltetetten.
   - Aha. Most már poén volt, mi? - húzta össze a szemeit, aztán legyintett. - Mindegy. Te lány vagy, megpróbálom a te nyelveden elmagyarázni. Vegyük mondjuk Naomit. Tudod mit érez Sasha iránt, nem?
   - Mindenki tudja - bólintottam. Már most nem tetszik ez az egész.
   - Remek! Azt tudod-e, hogy Sasha mit érez?
   - Naomi iránt? Fogalmam sincs. Arról viszont tudok, hogy fülig szerelmes Xavierbe.
   - Mi? Tényleg? - kérdezte kíváncsian. Úgy tűnt, kizökkent a gondolatmenetéből, de nem tartott sokáig. - Tök mindegy, ne terelj! Szóval, vegyük úgy, hogy te vagy Sasha, az a két idióta, pedig Naomi. - Csak pislogni tudtam Roumen felvázolásán. Úgy éreztem, most fontosabb dolgokat kellene megoldanunk, mint ez az egész, zavaros katyvasz.
   - Roumen! - szóltam rá. - Szerintem nem most van itt az ideje annak, hogy kibeszéljük a magánéletemet.
   - Jól mondod! - vágta rá. - Ennek már régen meg kellett volna történnie... - úgy tűnt, észre vette az arcomon a nem tetszés vonásait, ezért csak felsóhajtott és így folytatta: - Tudod mit? Csak gondolkodj el rajta. Te is tudod, hogy nem húzhatod örökké.
   - Kösz a tanácsot doki - biccentettem szarkasztikus mosollyal. 
  Roumen talán azt hiszi segít, de valójában egyáltalán nem. Születésem óta ismerem Henryt, az egész életemet vele töltöttem le. Az eddigiek során egyszer sem merült fel bennem olyan érzés. Sosem gondoltam rá többként, mint barát... És szerintem ő sem. Soha nem próbálkozott, soha nem adott bármi ilyen jelet, soha nem mondott semmi erre utalót, sosem kérdezett ilyesmit tőlem. Hogy valaha ereztem-e bármit is iránta, ami nem barátság? Mindig megvédett, mindig ott volt nekem bármi baj volt. Az ő vállán sírtam, mikor anya eltűnt, amikor kiderült, meghalt és többé nem jön vissza. Nem hagyta, hogy elnyeljen a keserűség, kirángatott belőle. Amikor először boldog voltam, aztán csalódtam, és amikor anya visszatért mellettem volt és velem örült, vagy szomorkodott. Ezeket teszi egy barát, egy legjobb barát... Ha  átgondolom, eddig még sosem néztem meg úgy, mint férfit...
   - Luna! Lunaaaa - lebegtette meg előttem a kezét Roumen. - Itt vagy?
   - Persze, igen. Miért? 
   - Csak mert percek óta tépem a pofám, de te még csak le sem szarod. Ott - mutatott a palota felé. - Szerintem sikerült csinálni valamit. - Az angyalok csak úgy özönlöttek fel a levegőbe. Vagy több százan is lehettek, mind felszálltak, aztán egy hangos kiáltás és az összes eltűnt.
   - Visszavonulnak? - néztem értetlenül. 
   - Nagyon valószínű - mondta Roumen, miközben felkapta és idehozta az eszméletlen lányt. - De őt itt hagyták, neked ez nem gyanús?
   - Gyanús, vagy sem, legalább van egy aduászunk. Ráadásul... - leguggoltam a lányhoz, hogy jobban szemügyre vegyem. - Ki kell derítenünk, micsoda ő. 
   - Hogy micsoda? - kérdezte meglepve.
   - Sikerült összetörnie a pajzsomat - fordultam felé. - Azt a pajzsot, amit a saját varázserőmből alkottam. Henry is ilyesmire panaszkodott, bár akkor még nem volt vele szemtől-szembe a lány. Valami nem stimmel vele, hiszen ezt nem tehetné meg csak úgy. 
   - Arra gondolsz, hogy esetleg ő is...
   - Nem, az kizárt. Tudnék róla - néztem a lányra újra. - Itt valami másnak kell lennie. - Mintha csak erre várt volna, végszóra a lány szemei kipattantak. Mérhetetlen düh gyúlt benne, aminek hamar hangot is adott.
   - Te kis... - Vagyis akart, de én nem hagytam. Egy gyors mozdulattal tarkón vágtam, és befagyasztottam a száját. Felálltam, és mint aki jól végezte dolgát, leporoltam a ruhámat, közben Roumen meg se mukkant, csak nagy szemekkel nézett rám. 
   - Most mi van? Ezzel még tartoztam neki - vontam vállat, mire Roumen elismerően bólintott egyet. 
  Csak, hogy tisztában legyen vele kivel packázik!

Ééés itt kezdődnek az igazi bonyodalmak.🤭
Újabb, majdnem másfél héttel később, de elkészült.🥹 Remélem tetszett és köszönöm, ha elolvastátok. Igyekszem időben hozni a következő részt.❤️Addig is jó olvasást!🥰 Sok puszi nektek!😘❄️