Frozen-Kék szárnyak (Befejezett)

Nyolcadik rész ❄️

Luna szemszöge

  Ha te vagy a felelős, a bűntudat belülről emészt fel...
A nap már lemenő félben volt. Erre felé hamarabb sötétedik. Gyönyörű arany sugarak festették be az eget. Ilyenkor minden angyal megáll, felszáll az égre, szivükre helyezik a kezüket, és széttárt szárnyakkal tisztelegnek. Tisztelik a napot, hogy ma ismét világosságot adott nekik, és várják a holdat, hogy sötétségben aludhassanak.
  A nap sugarai bevilágítottak a szobába. Én háttal álltam neki, Xavier pedig pont velem szemben volt, így őt beboritotta ez a fény. Barna haja hosszabbra nőtt, aranyként csillogott, ahogy rásütött a nap. Szemei barnából indultak, s fehérbe tértek át, furcsa csillogást láttam bennük. Karakteres arcát enyhe borosta fedte, íves állkapcsát megfeszítette ahogy rám nézett.
   - Kerestél - szólalt meg újra.
   - Öhmm... Igen, én kerestelek, csak nem találtalak a szobádban - ráztam meg a fejem.
   - Kint voltam, kiszellőztettem a fejem, mit akartál? - kérdezte hidegen.
   - Igazából érdeklődni, hogy érzed magad. Henry elmesélte mi volt az erdőben és kíváncsi voltam, jól vagy e.
   - Jól vagyok.
   - Hector azt mondta megsérült a szárnyad...
   - Már semmi baja.
   - Oké - és beállt a kínos csend. Szuper!
   - Nézd, én szeretnék köszönetet mondani.
   - Miért?
   - Amiért megvédtél, és segítettél Henrynek.
   - Ez természetes - mondta. - Te vagy a hercegnő, nem hagyhattalak ott. - tette hozzá ridegen.
   - Oh... Persze, a hercegnő - motyogtam magamban.
   - Figyelj, én tényleg nem akartam megzavarni a csevelyt anyukáddal, oké? - vakarta meg a tarkóját- Úgyhogy ha nincs más akkor mennék is - mutatott az ajtóra.
   - Aha, persze menj csak- bólogattam lassan.
  Néztem ahogy kimegy az ajtón. Nem értem miért ilyen távolságtartó velem. Semmi rosszat nem csináltam, vagyis nem tudok róla, hogy tettem volna. Talán csak természetéből adódóan ilyen. De akkor is, egy csapat vagyunk, barátok, én annak tartom őt, de ő meg úgy látszik csak azt látja a szeme előtt, hogy a hercegnő vagyok. Most már remélem érthető miért nem vagyok oda a társadalmi státuszomért. Más bármit megadna, hogy a helyembe léphessen, de nem tudja, hogy hercegnőnek, netalántán királynőnek lenni, nem egy leányálom. Amikor nem tudod megmutatni azt, hogy te nem egy elkényeztetett királykisasszony vagy, akit mindenáron meg kell védeni, vagy az életedet adni érte. Ha mások nem látják benned azt, hogy érző lény vagy, hogyan akarod elfogadtatni velük magad? Elnyerni a tiszteletüket, az őszinte tiszteletüket, és nem csak a szánalmukat, vagy a félelmüket, hogy tőled függenek.
  Visszamentem az erkélyre, a kezemet a szívem felé helyeztem, tisztelegtem a napnak. Állva. Talán furcsa de nem sajnáltam sűrűn, hogy szárnyak nélkül születtem. Lehet, hogy sokat kellett küzdenem azért, hogy elfogadjanak, de sikerült, megérte. Mégis rengetegszer elképzelem, milyen lehet szállni az égen. Hogy milyen lehet rá feküdni a szélre, és siklani a levegőben kitárt szárnyakkal. Hogy nem egy légdeszkán állva kell repülnöm. Olyan dolgok ezek amik evidensek egy angyal életében, így ők elképzelni sem tudják milyen az az érzés, amikor nem tudsz megtenni valamit, amit körülötted mindenki.
  Néha csak elképzelem milyen, amikor a szembe szél az arcomba süvít, vagy csak melegen cirógatja az arcomat. Talán gyerekesnek tűnik, de élveznék a levegőben szárnyalni, játszani mintha nem lenne tétje, hogy mit teszek.
Mintha nem lenne holnap.
De nem hiányzik, csak elképzelem.

                            ❄️❄️

  Mire végeztem az elmélkedéssel már be is sötétedett, így hát elindultam le anyuékkal vacsorázni. Ez egy érdekes történet lesz, ugyanis most lesz csak alkalmam beszélni anyával erről a testvéres dologról. Bár az, hogy Xavier pont akkor ért oda, mikor ezt a kérdést fel akartam tenni, így megakadályozta, egyfajta utalásként is vehetném, hogy talán nem kéne megkérdeznem. Dehát mikor voltam én, Luna Bloom olyan típus aki az egyszerűbb, és ésszerű megoldásokat választja. Abban mi a móka? Semmi. Na ugye!
  Szóval ahogy ezt megvitattam magamban máris az asztalnál találtam magam. Nem volt étvágyam, a gyomrom görcsbe rándult, ha arra gondoltam, hogy mit fogok kérdezni, hát még ha választ is kapok rá. Tyűha, nem gondoltam én ezt végig...
   - Mi a baj kicsim, nem érzed jól magad? - kérdezte anyu.
   - Ha szeretnél kérhetsz mást is - mondta apa.
   - Nem... Nem köszönöm, jól vagyok csak... - rájuk néztem. Ha most kimondom úgy, hogy apa is itt van, tutira leesik neki, hogy kitől tudom ezt. De megígértem a nagyinak, hogy hallgatok mint a sír. - Kérdezni szeretnék valamit.
   - Akkor hajrá - mosolygott anya.
   - Tudod, régóta gondolkodom már ezen, és csak most van alkalmam ezt megkérdezni... - ebben a pillanatban kopogtak az ajtón. Most komolyan?
   - Igen? - mondta apa.
   - Sziasztok! Bocsánat amiért a családi vacsiba rondítok, de muszáj beszélnem Lunával - jött be Hector.
   - Velem?
   - Igen. Reggel voltam Xaviernél, és attól tartok nincsenek jó híreim.
   - Hallgatlak - álltam fel.
   - Melyikkel kezdjem a talán jó hírrel, a rossz hírrel, vagy a mégrosszabbal?
   - Ez ugye csak költői kérdés volt?
   - Hát persze. Oké, a jó hír hogy tudjuk mivel állunk szembe. A rossz hír, hogy ez egy mérgezés. A mégroszabb pedig, hogy Sashanal találkozhattunk már vele. - Micsoda?!
   - Ezt nem hiszem el - mondtam lassan, lesokkolódva. - De mikor történt ez? Mikor mérgezték meg?
   - Valószínűleg valamikor az erdőben. A szárnya nem kezdett el megfelelően gyógyulni így, megvizsgáltuk mégegyszer, akkor láttam meg a sebet. Először azt hittem el fertőződött, de megfelelően leápoltuk, így nem is értettem, hogyan történt volna ilyesmi.
   - A francba! - masszíroztam a fejem. - Ő tudja már?
   - Igen, később szóltam is neki, miután megbizonyosodtam róla, hogy mivel állunk szemben. Neked is akartam, de egész nap alig találtalak meg.
   - Szóval ő már tudta - mondtam ki halkan.
   - Igen.
   - Köszönöm, hogy szóltál.
   - Ez természetes, de ugye tudod, ez mivel jár? - nézett rám komolyan. - Mostantól fokozottat figyelni kell rá, és nem vehet részt minden akcióban, se pedig külön akciókban - nézett apámra jelentőség teljesen, ő állta a tekintetét. - Kap majd gyógyszert ami enyhíti a fájdalmait, ha jelentkeznek.
   - Igen, pont mint Sashanál - bólintottam.
   - Akkor én megyek is. Kitartást a továbbiakban. - majd kiment az ajtón.
  Tehát amikor beszéltünk Xavier pontosan tudta, hogy mi baja van. De miért nem mondta el? Akkor ezért volt olyan tavolság tartó. Ahhjj a francba, az egész az én hibám... Hát persze, hogy elzárkózott előlem, hiszen ő is biztosan így gondolja. Cserben hagytam őt, és neki kellett engem megvédenie, pedig én vagyok a felettese, nekem kellett volna biztosítani az épségét a csapat minden tagjának.
   - Ha nem harakszotok, én most elmegyek - álltam fel az asztaltól.
   - Semmi gond, mi is nyugovóra térünk, igaz? - nézett anya apára. - Fáradtnak tűnsz.
   - Igen, szerintem is - szóltam közbe.
   - Hosszú nap volt, ideje aludni - zárta le ennyivel az egészet apa.
   - Jó éjszakát! - köszöntem el, majd kimentem én is. Az irányt egyenesen Xavier szobája felé vettem. Ha azt hiszi annyiban hagyom ezt az egészet, akkor téved. Mardos a bűntudat belülről, az én felelősségem alatt állnak, ha bármi tröténik akár vele, akár mással, az az én lelkemen szárad, és ez szar érzés. Ezt pedig neki is tudnia kell.
  Oda értem, és bekopogtam, de nem jött ki senki. Újra probálkoztam, ezután pár másodperc múlva nyílt az ajtó. Xavier fáradt arcát pillantottam meg. Haját egy kis copfba felfogta, pár tincs az arcába szökött. Nem volt rajta felső, így betekintést nyerhettem izmos hasának világába, hat kocka sorakozott szépen egymás mellett. Csak egy nadrág volt rajta, biztosan lefekvéshez készülődött.
   - Minek köszönhetem a látogatást? - kérdezte unottan. - Azt hittem délután minden megbeszéltünk.
   - Csak, hogy valamiről elfelejtettél tájékoztatni - bújtam be melette. Nem tervezek innen elmenni addig, ameddig el nem mondja, hogy miért nem szólt a méregről. Így hát le is huppantam az egyik üres fotelbe.
   - Persze, érezd otthon magad - mondta meg mindig az ajtónak, majd lassan megfordult. Egy ideig méregetett aztán megadva magát megszólalt, én hülye persze azt hittem valami értelmesbe kezd bele.
   - Hozhatok esetleg valamit? Egy pohár vizet, párnát, talán egy pokrócot, hogy kényelmesebb legyen? - kérdezte cinikusan.
   - Hahaha, nagyon vicces. Most én teszek fel egy kérdést, újra. Hogy érzed magad? - mosolyogtam rá ártatlanul.
   - Én pedig elmondom újra, hogy teljesen jól - válaszolta ugyan így. Ebben a pillanatban az arcom elkomorodott.
   - Tudok mindent! - csak ennyit mondtam.
   - Valóban? Örülök neki.
   - Most komolyan ennyi rá a válaszod? Xavier, miért nem mondtad el?
   - Mert nem tartottam fontosnak? - úgy nézett rám mintha értelmileg visszamaradott lennék.
   - Hogy nem érezted fontosnak? Hallod te magad? Ez nem egyszerű kis betegség! A méreg ott terjeng a testedben, ki tudja mikor fordul rosszabbra az állapotod!
   - Akkor majd tanácsot kérek Sashatól, most legalább már nincs egyedül.
   - Jesszus, te hallod magad ilyenkor?
   - Hát a fülem még a helyén van, annak semmi baja.
   - De kis vicces kedvedben vagy. Csak szólok, hogy ez az egész felelősség az én vállalom ül. Te is tudod nagyon jól, hogy sosem bocsátanám meg magamnak, ha bárkinek is miattam esne baja!
   - De nem miattad történt, fogd már fel! - emelte feljebb a hangját. Ajajj, talán kihoztam a sodrából. - Balfasz voltam, elcsesztem, kész ennyi, vége. - Én mély levegőt vettem, és higgadtságot erőltettem magamra, majd úgy szólaltam meg.
   - Ez nem így működik, Xavier. Nem titkolhatod el ezeket a dolgokat előlem. Megértem, ha nem szívesen mondod el, de értsd meg, hogy nekem erről tudnom kell!
   - Értettem - sóhajtott unottan.
   - És vedd komolyan, mostantól nem vehetszt rész különösen megterhelő küldetésen.
   - Ezt még te sem gondoltad komolyan.
   - Oh, dehogynem.
   - Akkor azt hiszem ezt a lehetőséget most passzolom.
   - Nincs ilyen opció. Ha úgy látom a küldetés megterhelő számodra akkor nem jössz és kész. Különben mindkettőtöket ágyhoz láncollak, a te szavaiddal élve - néztem rá gonoszan.
   - Jolvan, jolvan majd meglátjuk. Most már későre jár, mehetnél aludni.
   - Nem tudsz kibújni ez alól, Xavier! Hallod?! Ha rajta kaplak megjárod! - mutogattam rá mutató ujjammal, miközben tuszkolt kifelé az ajtón.
   - Jóéjt - majd rámcsukta. Ma mindenki ki akar dobni a szobájából, basszus?!
  Ha már így alakult, igaza van, ideje nyugovóra térni, úgyhogy inkább elindultam szépen lassan a szobámba. Amint oda értem becsuktam ajtót, és kimentem az erkélyre. Leültem a szokásos helyemre, és a csillagokat pásztáztam. A nap már lement, így bátran csilloghattak az égen. Tömérdek számban, megszámlálhatatlanul sorakoztak egymás mellett, alatt, és felett. Nem volt rendszerük. Miért is lett volna? Hisz ettől szépek, hogy csak úgy elszórtan tündökölnek az égen, és senki nem akarja megváltoztatni őket. Ez mindíg megnyugtat, hosszú ideje talán most vagyok itt először újra. Sűrű volt ez a pár nap, most végre újra kikapcsolhatom az agyam. Vagyis, csak ki kapcsolnám, ha tudnám. De persze nem tudom, hiszen minden össze vissza futkos a fejemben. Anya, Xavier, a többiek. Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy valaha elveszíthetem akármelyiküket.
  Még egy kicsit üldögéltem kint, magamba szívtam a friss levegőt. Innen tökéletesen rálátni a szüleim lakrészére, így mielőtt beindultam volna pont láttam ahogyan felkapcsolodik a villany. Furcsának találtam, azt hittem alszanak már, de úgytűnt mégsem. Aztán az erkély ajtó kivágodott és apa rontott ki rajta levegőért kapkodva, köhögve, anyával a sarkában. Azonnal felpattantam, Nika közben a másik szobából ott is termett mellettem, így bátran át is ugorhattam volna a korlátot, de akkor anya szembe fordította magával a fulladozó királyt, a szemébe nézve mondott neki valamit, de azt már nem hallottam, talán suttogta, vagy halkabban mondta, mint apa köhögése. Egy pillanatra alább hagyott a fulladozása, majd ivott a vízből amit anya adott neki. Fellélegzett. Én is. Anya körbe nézett, amint meglátott engem feszülten elmosolyodott, intett egyet megnyugtatásképpen, hogy apa már jobban van. Aztán a hátát simogatva bementek, vissza a szobába. A villanyt leoltották, az este folyamán nem történt több ilyen.
  Én a levegőt kifujva visszamásztam az erkélyre, közben Nika elmondta, hogy ma itt volt Henry és végeztek pár vizsgálatot. Nem hallottam az eredményt, túl fáradt voltam hozzá, inkább elmentem az ágyamhoz, és bele zuhantam. A mai nap túl hosszú volt, én pedig elfáradtam. De álom alig jött a szememre, hosszú ideig csak forgolódtam, párszor kimentem levegőzni, innen tudom, hogy az éjszaka a szüleimnél zavartalanul zajlott le. Aztán valamikor nagy nehezen bealudtam.