Frozen-Kék szárnyak (Befejezett)

Tizenharmadik rész ❄️

Luna szemszöge

  Ha valamit nagyon szeretnél, megéri küzdeni érte.
Henryék négy napja mentek el. Azóta megállás nélkül küldi a jelentéseket, és naponta kétszer jelentkezik és beszélünk. Mielőtt elmentek megkértem, hogy figyeljen oda mindenkire, de legfőképpen Xavierre, ne hagyja, hogy hülyeséget csináljon, bármennyire is szeretné. Nagy nehezen belement, és a szavát adta, hogy figyelni fog rá. Most rá bíztam az egész csapatot, neki kell a főnöknek lennie, és az övé a felelősség egy része is. És tudom, hogy jól fog teljesíteni. Bízom benne, hogy minden rendben lesz.
  Xavierről tudom, hogy milyen makacs, elszánt, és rendíthetetlen, de mindeközben precíz, megfontolt és higgadtan cselekszik. Nem hiába választottam be a csapatomba őket Roumennel. Most viszont gyenge, hiába nem ismeri el magának, én tudom és ez elég. Amikor először rájuk leltem a maffia felszámolásánal, bevallom még nekem is fejtörést okozott lekapcsolni őket. Roumen a nyers erejét használta csupán, de Xavier saját technikával harcolt, az eszét is használta, és higgadt maradt. Szerencséje, hogy én mentem oda személyesen... vagy talán az én szerencsém. Rájuk találtam és felkértem őket, hogy csatlakozzanak... Jó megzsaroltam őket, hogy vagy a dutyi, vagy ez, dehát végül csak jól választottak. Azóta mindketten mellettem vannak, és mivel Xavierrel jobban hasonlítunk egymásra, mint hinné, így én vele ápolok szorosabb kapcsolatot. Roumen, Henryvel van így. Amióta együtt dolgoznak, szorosabb lett köztük a kapocs. Különös, nem? Az echwaldori parancsnok, aki csak az igazságnak él, egy ex maffiafőnökkel kötött, már majdnemhogy barátságot. Ha nem látnám a saját szememmel, el se hinném, de így van. Ha ők hárman ott vannak, egy helyen, az két dolgot jelenthet. Levernek mindenkit egytől egyig, vagy inkább egymással teszik meg ugyanezt. Jelen esetben az előbbi jobb lenne, mint az utóbbi lehetőség.
 
Sasha, a betegségét tűrve, lelkiismeretesen szobrozik minden nap apám ajtaja előtt. Nem enged be senkit, akinek nincs engedélye, és minden nap jelentést kapok tőle is, hogy az adott napon történt e valami. A válasz azonban mindig ugyanaz: a király állapota változatlan, javulás nem történt, kérdéses mi lesz a jövőben. Hector igyekszik minél többet kideríteni, hogyan gyógyíthatná meg, és mindennap beszámol arról, hogy mit tudott meg róla, de nem túl kecsegtetőek a diagnózisok. Most éppen valami újjal próbálkozik, ami talán majd segít az állapotán, meg nem gyógyítja, de segít rajta.
  Mikor beavattam anyát, hogy Sasha fog az ajtó előtt szobrozni, és őrizni a királyt, amíg mi mással leszünk elfoglalva, azt hittem, hogy talán megkönnyebbül, de úgy tűnik ez nehezebben megy neki, mint gondoltam. Ugyanúgy mellette van a nap minden percében, szinte alig hagyja el a szobát, már-már egészségtelen, hogy ilyen sokáig nem mozdul ki, ezért ismét a kezembe vettem az irányítást. Azóta mióta bent voltam nála először, napi rendszerességgel járok le én is hozzá, és legutóbb felhoztam anyának, hogy elmehetnénk egyet úszni, hogy kiragadjam a hétköznapok terhe alól. Rengeteget kellett győzködnöm, hogy igenis ki kell mozdulnia, és Sasha odakint lesz, nem lesz semmi baj, mire végül beadta a derekát.

  Az úszás kiváltság nekünk. Az angyalok nem érintkezhetnek a vízzel a szárnyaik miatt. Ők nem csobbanhatnak bele, csak úgy a Velerian-tóba, vagy a Bross-vízesés alatt nyúló hosszú patakban, mi azonban igen. Én és anya. Mivel nekem nincsenek szárnyaim, nem tudnak elázni sem, anyának pedig a képessége teszi lehetővé, hogy csobbanhasson egyet. Ő birtokolja a víz elemet, így aztán a víz közelében érzi magát a legkomfortosabban, ezért nem kell félteni a szárnyait sem.
  Szerintem nem bánta meg, hogy eljött úszni. Jót tett neki egy kis kikapcsolódás. Már éppen pakoltunk össze, és készültünk vissza a kastélyba, mikor hirtelen megszólalt.
   - Még mindig hordod a nyakláncot? - nézett a nyakamban logó ékszerre. Én is lepillantottam rá.
   - Naná, hogy hordom, hiszen tőled kaptam.
   - Annyi évig a nyakadban volt, végig? - nevetett fel hitetlenkedve.
   - Egy percre sem vettem le - mosolyodtam el én is. - Minden áldott nap emlékeztem arra, hogy mit mondtál, mikor a nyakamba akasztottad.
   - Ha majd úgy érzed elvesztél, csak tedd rá a kezed, érzed a benne dúló szeretetet...
   - Az mindig a helyes útra fog terelni. - fejeztem be. - Nem tudtam levenni.
   - A helyes úton vagy kicsim. Úgy látszik a lánc varázsereje, tényleg a helyes útra sodort.  - Önkéntelenül is eszembe jutott a másik lánc, amit Henry talált az erdőben. Még mindig nem tudtam megkérdezni, amit akkor akartam. Hogy tényleg van-e egy testvére, és hogy milyen volt, és hogy mi történt. Ennek eljött az ideje. Most vagy soha!
   - Anya, kérdeznem kell valamit! - mondtam ki gyorsan, mielőtt ismét jönne valami égi jel, hogy felejtsem el ezt az egészet, még mielőtt eszembe jutna.
   - Hajrá kicsim, kérdezz bátran. - mondta érdeklődve, közben éppen a törülközőjét hajtotta össze.
   - Neked tényleg van egy testvéred? - tértem rá rögtön a lényegre. Ahogy ezt anya meghallotta lefagyott, megállt a mozdulatában, és a törülköző is kiesett a kezéből.
   - Hogy mondod? - nézett rám ijedten.
   - Tudom, hogy ez nem a legjobb pillanat erre, és hogy régen volt már, de azt kérdezem, hogy van-e testvéred. - Anya csak mozdulatlanul állt, és bámult rám  értetlenül, mintha nem tudná miről van szó, aztán nehezen, de megszólalt.
   - Honnan vetted ezt a butaságot?
   - Azt... Nem mondhatom el. - Eszembe jutott, hogy Sophie a lelkünkre kötötte, hogy nem mondhatjuk el, hogy tőle van az infó. - Ne haragudj, nem akartalak felzaklatni, de muszáj tudnom.
   - Nem ez... Semmi baj, csak váratlanul ért. - felelte zavartan, aztán vett egy nagy levegőt. - Igen, volt egy testvérem, de már meghalt.
   - El mondod, hogyan történt? - kérdeztem óvatosan. Anya pár percig hezitált, de aztán hátat fordított nekem, tovább pakolt, és megszólalt.
   - Elizabethnek hívták, a nővérem volt. Nagyon régen történt már, ez az egész... Minta testvérek voltunk, számíthattunk egymásra bármiben. Mindig mellettem állt, és mindig segített, támogatott, akármiben, de én... Nem becsültem meg eléggé, sőt... -  a hangja megremegett, de folytatta. - Amikor, az adományokat szétosztották, és kiderült, hogy valaki ellopta a Karmánok részét, rögtön mindenki rá gyanakodott, és én nem álltam ki mellette.
   - Miért? Miért vádoltátok rögtön őt? - Anya megfordult, és a szemébe nézett.
   - Tudod, ha két ember szereti egymást, akkor mindent elkövetnek, hogy együtt lehessenek, és ezt ő is tudta...
   - Csak ő tett is érte, a saját javára. - Anya bólintott.
   - Nem tudta elfogadni, hogy apád nem őt szereti, és már-már betegesen, vágyott a figyelmére. Annyira, hogy bármire hajlandó lett volna, csak vegye őt észre, és a figyelmében fürdőzhessen... De Roland nem őt választotta. - Elbambult, úgy nézte a táskáját, mintha abból olvasna ki minden egyes szót. - Elizabeth bosszút esküdött emiatt. Azt mondta: még nagyon megbánja, hogy nem őt választotta. Ebből következtetünk arra, hogy ő volt a tolvaj, amit később be is ismert.
   - De akkor miért robbant ki a háború köztünk? - néztem rá értetlenül. Ha Elizabeth bevallotta, akkor miért nem hitték el a Karmánok, hogy ez az igazság.
   - Elizabeth ravasz volt, nekünk beismerte ugyan, hogy ő tette, de a Karmánoknak az ellenkezőjéről vallott. Azt mondta, hogy mi kértük fel rá, hogy ezt tegye, és megzsaroltuk.
   - Hűűű ez... durva. - néztem magam elé, szóhoz se jutottam. - De, hogyan halt meg?
   - Ha a tűzzel játszol, végül megégeted magad, ő pedig túl sokat játszott vele. Rengeteg hazugságot hordott össze, és túl sok rosszat tett, csak hogy igazolja magát, ezért apámék kitagadták a családunkból. Nem telt el egy hét sem, mire megkaptuk a hírt, hogy halott. Elkényeztetett hercegnőként könnyű volt élnie, de ha nincs ki adja alád a lovat, előbb utóbb utol ér a halál. Mi legalábbis erre következtettünk.
   - És biztosak vagytok benne, hogy tényleg halott? - kérdeztem halkan.
   - Miért? - kapta fel a fejét.
   - Ez még nem biztos, csak egy állítás, lehet, hogy van pár követője és ők szórakoznak velünk, nem tudhatjuk...
   - Luna, miről beszélsz? - kérdezte nyugtalanul.
   - A nyakláncról jutott eszembe, hogy mi lehet Elizabethtel, mert... Henry megtalálta az övét - mondtam ki végül. Felnéztem rá, úgy tűnt, mintha kissé megnyugodott volna. - Amikor megmutatta nem hittem a szememnek, azt hittem csak ez az egy van belőle - fogtam meg a nyakamban logó medált. - De aztán láttam azt, és a hasonlóság köztük olyan... Nagy volt. Aztán utána jártunk és megtudtuk hogy Elizabethé, ezért kérdeztem meg, hogy biztos lehessek benne. - lassan felnéztem rá, próbáltam kivenni a szeméből, hogy mire gondol, hogy mit érez. De nem láttam mást, csak nyugtalanságot, és ijedtséget, amit próbált leplezni egy ideges mosollyal.
   - Hát, most már megkaptad a választ kicsim. Elizabeth nem volt rossz ember, a maga sajátos módján képes volt jót is tenni, de már meghalt. A nyakláncát biztosan valamelyik régi ismerőse találta meg, és úgy gondolta, hogy újra kezdi amit ő évekkel ezelőtt abba hagyott. - Végül is jogos, én is erre tippeltem. Ha Elizabeth halott, akkor nem kell miatta aggódnunk.
   - Köszönöm, hogy ezt elmondtad - néztem rá. - Biztosan nagyon nehéz lehetett visszamerülni ezekre a gondolatokra.
   - Szerettem Elizabethet, hiszen a nővérem volt, de ami történt megtörtént, a múlton nem változtathatunk - mosolyodott el szomorúan. - De most már ideje lenne visszamennünk, talán Hector talált már valamit. - Anya bepakolta a maradék cuccát, lezártnak tekintette az ügyet, úgyhogy  elrepült. Én hívtam Nikat és követtem őt.
  Tehát tételezzük fel, hogy Elizabeth tényleg halott, elvégre, ha anyám így tudja, akkor így is kell lennie, nem? De. Szóval Elizabeth halott, a láncát valami beteges követője találta meg, bizonyára még annó, mikor elveszítette. Ez így teljesen logikus, minden szál a helyére került, és érthető. De akármennyire is akarom tagadni, nem hagy nyugodni amit Henry mondott. A nő a mezőn, akinek fekete lángok csaptak ki a kezéből. Ki lehetett ő, ha nem Elizabeth?
Ilyenkor annyira seggbe tudnám magam rúgni, amiért nem emlékszem mi történt, pedig már olyan rég volt, már régen visszatérhettek volna az emlékeim.  Bár anyáról is azt hittük, hogy halott, mégis az előbb csobbantam vele egy óriásit, szóval elképzelhető, hogy Elizabethtel is így van. Ha viszont nem ő volt, akkor megint ugyanott vagyunk, semmi kiinduló pontunk nincs, hogy ki a francok lehetnek ezek, és mit akarnak. Viszont! Ha Henryék sikerrel járnak odakint, és elfognak pár angyalt, talán sikerül kiszedni belőlük valamit. Talán. Nem biztos, deee reméljük a legjobbakat.
  Mikor legutóbb Henryvel beszéltem, azt mondta, hogy nincsenek zavargások, sőt inkább túl nagy a csend. Naomi és Kiara végzik a dolgukat, nemsokára ide kell érniük a menekültekkel és a sebesültekkel. Xavier meg él, Roumen pedig alig várja, hogy valakit jól seggbe rúghasson. Ha Roumen valakit seggbe rúg, akkor abból inkább lesz nyolc napon túl gyógyuló seggbe rúgás, mintsem belül. Pár törött szárny, néhány törött borda, felkarcsont, vagy ami éppen kéznél van neki. Tulajdonképpen ez nem akkora nagy gond... Tulajdonképpen. Na mindegy.
  Anyával visszaértünk a kastélyba. Ő szótlanul, rögtön felment apához, én meg tettem egy kis kitérőt. Nikaval felmentünk a légi állomásra, Meronhoz és Isaxhez kérdezni a fejleményekről. Az állomások körbe veszik a palotát, összesen öt van belőlük: kettő-kettő a palota két oldalán, és egy közepén, kicsivel a palota előtt. Marise a középső állomáson tevékenykedik főpalotaőrként, Maron és Isax pedig a másik négyen felváltva. Ezeket az állomásokat úgy kell elképzelni, hogy az öt közül a középső a legnagyobb. Ezek tulajdonképpen lebegő trambulinok, amiken nem lehet ugrálni, mert túl kemeny hozzá, és egy nagy fedővel le van fedve. Belülről a legkorszerűbb berendezések sorakoznak, a főallomás pedig rendelkezik egy biztonsági zárral. Ez a zár nem magára a helyre vonatkozik... vagyis nem csak magára, hanem az egész királyságra. Szerte a birodalmon belül, elszórtan helyezkednek el ilyen biztonsági zárak, ezeket mind a palotábol lehet aktiválni, és azt eredményezik, hogy a kiralyság egy részét védőbúra alá helyezik. Lényegében egy biztonsági óvintezkedés, amit muszáj volt behozni, hiszen bármikor kitörhet egy járvány. Ilyenkor ez karantént nyújt, a már megfertőzött angyaloknak, vagy a még meg nem fertőzötteknek.
   - Hercegnő - biccentett Isax mikor beléptem az ajtón. Fel se tűnt, hogy ilyen gyorsan ideértem. - Van valami fejlemény a királyról? - kérdezte óvatosan.
   - Nem. Még mindig változatlan az állapota, köszönöm az érdeklődésed. - válaszoltam neki halványan elmosolyodva.
   - Minek köszönhetjük a látogatás? Csak nincs valami baj? - kérdezte Meron mikor meglátott.
   - Neem. Nem, dehogy is, én is csak érdeklődni jöttem. - Közben Isax már visszament a vezérlőterembe, mi pedig Meronnal követtük őt.
   - Attól tartok nem szolgálhatunk sok infoval. Egyenlőre senki nincs a láthatáron, ami jó és rossz hír is egyben. - kezdte Meron - A mentő alakulat sehol, ami önmagában nem ad okot aggodalomra, pár nap múlva itt lehetnek. A bandita angyaloknak sincs semmi jele, hogy a környékre érkeztek volna. Jelenleg minden tiszta, és makulátlan, minta nem történt volna semmi.
   - Nem észleltetek semmilyen furcsaságot a közelben?
   - Mire gondolsz? - kérdezte gyanakvóan.
   - Amikor kint voltunk az erdőben, emlékszem, hogy az egyik pillanatban Xavierrel voltam, a másikban pedig nem volt sehol. Később kiderült, hogy ő is pont ugyanezt tapasztalta. Azert ez elég furcsa nem igaz?
   - Még nem talkoztam ilyennel, úgyhogy de, elég fura.
   - Talán van a közelben néhány angyal, aki rejtőzködik.
   - Az teljességgel lehetetlen - válaszolta kicsit sértődött hangon. - Régen kiszurtuk volna, ha bárki is lenne itt.
   - Azért nem árt nyitott szemmel járni - paskoltam meg a vállát, miközben elhaladtam melette. Isax az ablaknál állt, és a távolba nézett. - Henry nem mondott túl sok jót az ottani helyzetről.
   - Tényleg rengeteg az áldozat? - kérdezte Isax halkan.
   - Ők nem mentek el addig, ezt csak Kiara és Naomi tudják pontosan. Henry csak annyit mondott, hogy nincsenek zavargások, és a lakosok többnyire nyugodtak.
   - Hihetetlen, hogyan tudnak ilyen helyzetben nyugodtak lenni. Az életük a tét, és a gyerekeik élete, és a hozzátartozóik élete...
   - Ugyan tesó, hisznek Echwaldoriak, persze, hogy higgadtan kezelik a dolgot. - Meron rátette a kezét Isax vállára, és egy halvány, nyugtató mosolyt láttam az arcán. A következő pillanatban megszólalt egy riasztó, amire rögtön Felkaptam a fejem, és ráfogtam egy jégkardra.
   - Nincs gond hercegnő, ez csak a járőr riasztó. - mondta egyből Isax.
   - Beállitottuk, hogy bizonyos időnként megszólaljon, ezzel jelezve, hogy ideje körbe nézni a környéken. - magyarázta Meron.
   - Most rajtam a sor, úgyhogy megyek is. - Isax tisztelgett és elment.  Meronnal maradtunk kettesben, mivel a többi angyal másik terembe volt beosztva. Éppen kérdezni akartam, mikor kivágódott az ajtó,  és legnagyobb meglepetésünkre nem Isax jött vissza, hanem Sasha kapkodta a levegőt. Úgy tűnt sietett.
   - Sahsa! Mi történt?! Jól vagy? - bombáztam a kérdéseimmel, és odamentem segíteni megállni neki. A verejtékes homloka, és a sápadt arca arról árulkodott, hogy megerőltette magát. Azt hittem rosszul lett, és elfogott a félelem, hogy a méreg miatt valami rohama van, vagy akármi. Nagyon rosszul nézett ki.
   - A király... - nyögte ki végül. Amint ezt meghallottam, egy ütemet kihagyott a szívem. Mindent és mindenkit otthagyva siettem vissza a palotába. Mire többiek észre vettek, én már ott sem voltam. Sasha - amint felfogta - utánam iramodott, gyorsan utol is ért, és próbált megállítani,de alig értettem mit mond.
   - Nemár Luna! Nyugodj meg, nem történt baj. - próbált nyugtatni több-kevesebb sikerrel.
  A dupla ajtót feltépve rohantam át a tróntermen. Annyira siettem, hogy a folyosón dísznek kiállított antik vázát is sikerült feldöntenem, ami szerencsésen ripityára is tört. Uhh, ha apa felébred nem nagyon fogja értékelni! De hát na, a cél szentesíti az eszközt, nem? Majd kidumálom.
  Sasha úgy loholt utánam, hogy hallottam szapora lélegzet vételét. Kicsit sajnáltam is, nem lehetett könnyű tartani a tempómat, de nem állhattam meg.   
   - Kérlek várj már, a fenébe! Csak hallgass meg, hadd mondjam végig... - Sasha viszont annyira kitartó volt, hogy végül  apám ajtaja előtt pár lépéssel megálltam, aminek következtében, szépen nekem jött. - Auccs! - fogta a fejét. - Legközelebb, ha végre megállsz, értékelném, ha nem csak a satu féket húznád be, hanem mondjuk szolnál is előtte! - mondta bosszúsan, mire én csak megforgattam a szemeimet. - Ne ijedj meg, apádnak semmi baja nincs, sőt! - Sasha mellém jött és rátette a kezét a kilincsre és hatalmas vigyorra az arcán, lenyomta azt. - A király fel... - kezdett bele, de amint benézett a szobába, a mosoly leolvadt az arcáról - ...kelt.
   - Mi az?! - kérdeztem kétségbe esetten, és odasétáltam mellé. Apa nem kelt fel.

                   
                          ❄️❄️

  Megvan az az érzés, mikor annyira szeretnél valamit, hogy a remény legkisebb szikrájából is képes vagy óriási, csapkodó lángokat csiholni? Nekem meg volt, többször is. Legutóbb például jól benéztem, mint az esetek nagy többségében. De ilyen az élet. Muszáj reménykednünk, különben mibe kapaszkodnánk az ilyen napokon? A nehéz napokon. Ez az, ami arra késztet, hogy érezzünk, még akkor is, ha nem akarunk. A remény. Mindenben ott van, ha akarod, ha nem. Szóval, reménykedni szar dolog, de kénytelenek vagyunk megtenni. Csak ennyi. 
  Kicsit ki akartam szellőztetni a fejemet, úgyhogy felkaptam egy üveg vizet, és elindultam vele az udvar irányába. Eszembe jutott, hogy Meront csak úgy ott hagytam, és Isax is biztosan visszaért már a járőrözésből, úgyhogy ki akartam menni hozzájuk újra, átbeszélni a dolgokat. A víz túl meleg volt, úgyhogy a képességemmel le akartam hűteni. Közben elgondolkodtam azon, hogy Henry ma még nem jelentkezett, ami miatt eléggé aggódom. Ő mindig pontos, sosem késik ok nélkül, úgyhogy igen, aggódom, hogy talán valami baj történt.
  A kezemben lévő üveg vízre néztem, mivel akárhogyan próbálkoztam, nem sikerült letekernem azt a nyavalyás tetőt... Oh, hát persze, befagyott. Sikerült az egész üveget megfagyasztanom. Szuper!
  Amíg a vízzel szórakoztam, kiértem az udvarra, de ami ott fogadott... Hát őszintén szólva nem számítottam. Ha azt mondom meglepett, még szépen fogalmaztam. Öhmm... Térjünk vissza arra a: ,,Megvan az az érzés?" dologra. Szóval, megvan az az érzés, mikor kilépsz az otthonod ajtaján, de az udvaron nem a szokásos környezet fogad, hanem az, ahogy a legjobb barátod előtted fekszik, felette pedig egy értelmileg instabil szuka, aki éppen sebesen azon dolgozik, hogy megölje őt? 
  Hát nekem megvolt...

Halihooooo! Megérkeztem! Tudom, tudom sokáig tartott, de itt vagyok, ez a lényeg. Hát remélem tetszeni fog, ha igen jelezzétek bátran! Köszönöm, hogy elolvastátok! Sok puszi nektek!😘❄️