Frozen-Kék szárnyak (Befejezett)

Huszadik rész ❄️

Henry szemszöge

Amikor úgy érzed, a dolgok fejre álltak körülötted és már semmi sem működik, várj egy kicsit. Nem azért, mert jobb lesz, hanem mert még nem fejeződött be a folyamat.
  Két napja nem találkoztam Lunával, kezdtem aggódni érte. A kirohanása után elindultam megkeresni, mert nem voltam biztos benne, hogy nem csinál valami hülyeséget. De nem találtam meg. Átkutattam az egész palotát, az egész udvart érte, de sehol nem volt. Tudtam, hogy időre van szüksége, miután beavattam, de tartottam tőle, hogy rögtön ,,Izabellá"hoz megy, hogy megbizonyosodjon róla, hazudtam. Mikor másnap sem került elő, én kerestem meg Izabellát és nem túl szépen kérdeztem meg, hogy mikor látta utoljára. Azt mondta nem beszélt vele egy ideje és, hogy biztosan jól van. Egyáltalán nem nyugodtam meg. 
  Aznap este is a szobája előtt vártam, hátha megjelenik, de nem jött. Aztán eszembe jutott, hogy az erkélye felől is bemehet, úgyhogy fogtam magam és átrepültem a palota felett és leszálltam az erkélyére. Máskor ezért tuti megölt volna és máskor érdekelt is volna, de most nem. Akkor és ott, csak az lebegett a szemem előtt, hogy kilépjen az ajtón és láthassam. 
  De órák elteltével sem történt semmi. 
  Az ez utáni estét is itt töltöttem és most is itt ültem. Találtam az ágyán egy kis jégből készült  szárnyat, biztosan álmában csinálhatta. Nem jellemző rá, hogy csak úgy lelép, még akkor sem, ha dühében tette. Roumen és a drága öccse is őt keresték, de ők sem jártak sikerrel. Mindkettejük tiszta ideg volt, mégsem szóltunk senkinek. Ha elmondtuk volna, mire jöttünk rá, a legjobb esetben is csak pár napunk lett volna hátra. És Roumennek igaza volt, annak,a mit műveltünk, még a gondolata is felségárulás volt és míg én talán megúsztam volna apám miatt, addig ők ketten mindent, vagy semmit alapon játszottak. Nem volt kérdés, hogy továbbra is tartjuk a szánkat. 
  De az idegőrlő csend, Luna szobájában arról árulkodott, hogy elvesztettem az irányítást. Hogy nem tudtam megbirkózni ezzel a feladattal. Hagytam, hogy kicsússzon a kezem közül és, ha baja esik, azt sosem bocsátom meg magamnak. Soha. Minden egyes perccel jobban szorított a mellkasomban az érzés, az a fojtogató érzés, ami nem eresztett... hogy elveszíthetem. Körül pásztáztam a szobát, hátha eszembe jutna hova mehetett. Nehezen tudtam koncentrálni, az egész szobát körbe lengte az illata. Akárhová néztem emlékképek ugrottak fel: Luna, ahogy éppen bunkert készít. Luna, amikor először próbált meg Nikaval repülni, de  a fenekére esett, én, ahogy segítek neki, ahogy megtartom, hogy még egyszer ne történjen meg. Láttam magam előtt, amikor az ágyon ülve sírt, miután az anyukája holttestét megtalálták és én a hátát simogatva vigasztaltam. Boldog és szomorú emlékek keltek életre előttem. De a szoba, ami régen a nevetéstől, vagy éppen sírástól volt hangos, most méla csendbe burkolózott.
  Nem volt itt a fénysugár, ami betölti élettel. Az én fénysugaram, ami mindig bevilágítja az utamat. 

  Reggel elhagytam Luna szobáját. Senki nem látott és nem is tudott róla, hogy minden éjszakát itt töltöttem és ezt egyáltalán nem is bántam. Másnak legalább eszébe sem jutott idejönni. 
  Az északi szárnyból kiérve apámat kerestem. Ő volt a másik, akit alig láttam az elmúlt napokban. Talán valami kutatáson dolgozott, talán nem, fogalmam sincs. Az én kutatásaimat elhanyagoltam a napokban. Minden erőmmel Lu-t kerestem, csak az óriással foglaltam le magam egy időre. Sikerült átprogramoznom, ami még nem tudom pontosan mit jelent.

❄️❄️

  A nap végére égő szemekkel tértem vissza Nika vezérlőtermébe. Lu szobája mellett ez volt a másik törzshelyem. Mindennap átnéztem a kamera felvételeket, de Nika rendszerében nem találtam semmit. A palota kameráival nehezebb dolgom volt. Nekem nincs hozzáférésem, apával pedig nem találkoztam, hiába kerestem. Így aztán nem is tudtam megnézni a felvételeket. 
  A képkockákat nézve most sem került elém semmilyen értékes információ. Kezdett elterjedni a fejemben a félő feltételezés, hogy talán nem magától ment el. Egyre inkább csak ezen járt az agyam, rosszabbnál rosszabb képek jelentek meg előttem, én pedig nem győztem kitörölni őket a fejemből. A felvétel pörgött előttem, de szinte oda se figyeltem, míg meg nem akadt a szemem valamin. Nika  rendszerében eddig semmit nem találtam, de most, hogy újranéztem az elmúlt napok történéseit, feltűnt egy sötét alak Luna szüleinek erkélyén, csak egy gyors pillanatra, de láttam. Visszatekertem és megállítottam a felvételt annál a kockánál. Egy mozdulattal kinagyítottam a képernyőt és alaposan megvizsgáltam a képet. Kellett idő, mire rájöttem, hogy kit is látok ott. A felismerés villámként hasított belém... Apa.
  Azonnal üzentem Roumennek, hogy amint tudnak jöjjenek az vezérlőteremhez, minél előbb. Közben próbáltam elérni apát is, de nem sikerült. Képtelenség, ez az egész képtelenség, csak valami eget rengető félre értés lehet! - Ezt kántáltam magamban, amíg elindultam a szobája felé. Azonnal számon akartam kérni, hogy mégis mit láttam azon a felvételen. Meg egyáltalán, hogy nem vettem én ezt észre hamarabb?! Hogy kerülte el a figyelmemet, mikor annyiszor visszanéztem már az összes felvételt.
  Eszeveszett dörömbölésbe kezdtem apám ajtaján, de nem jelent meg. Tovább próbálkoztam, kétszer is. Felesleges volt, ugyanis semmi nem történt. A düh lassan kezdett elönteni, az adrenalin őrülten száguldott a testemben, ahogy otthagytam az ajtót és kirohantam, át egyenesen a rendelőbe. Azzal nyugtattam magam, hogy ez nem igaz. Izabella biztosan megzsarolta valamivel, önszántából sosem tenne ilyen, soha.
  A rendelő ajtaja nyitva volt, így nagy lendülettel berontottam rajta. Körbenéztem, de csak rumli fogadott, ami meglepő volt, apám ugyanis a rend nagy híve volt. Megakadt a szemem az asztalon heverő dobozon. Ugyanaz a doboz volt, mint amelyiket pár héttel ezelőtt is láttam. A fejemben összeállt a kép és a kutatásoknak köszönhetően már tudtam, hogy a benne lévő kesztyűk, mire valók. Ezzel már tudok kezdeni valamit - gondoltam. Felkaptam hát a dobozt, miután leellenőriztem, hogy biztosan benne van e minden, majd továbbmentem a rendelő mellékhelységének ajtajához. Zárva volt, akárhogyan feszegettem, nem nyílt ki az istenért sem.
  Úgy voltam vele, hogy már ez is elegendő ahhoz, hogy kimentsük magunkat a helyzetből, már csak azt kellett kiderítenem, hogy miért apa asztalán hevert. Visszaindultam a palotába tovább folytatni a keresés. Őrültek módjára szántottam fel a folyosókat, hihetetlen gyorsasággal száguldottam végig. Csak Luna arca lebegett előttem és kezdtem egyre jobban azt érezni, hogy tényleg nem önszántából van távolt. 
  A folyosókat szelve, elhaladtam a király szobája előtt, ahonnan hangzavar szűrődött ki. Megtorpantam és kíváncsian közelítettem az ajtó felé, ami résnyire nyitva volt. Tisztán kivehető volt Izabella hangja. Már éppen belöktem volna ajtót, mikor meghallottam egy ismerős hangot is. Apa?! Visszahúztam a kezem és közelebb léptem az ajtóhoz, hogy benézzek rajta. Túl hevesen veszekedtek ahhoz, hogy észrevegyenek.  Nem mentem be, csak hallgatóztam, de bár ne tettem volna.
   - Megmondtam, hogy nem lesz gond. Ne bomolj már ennyire! - mondta unottan Izabella.
   - Ha nem lenne okom rá, nem tartanék tőle! - kontrázott rá apám. De mitől tarthat?
   - Megoldom, nem lesz baj - felelte egy fokkal ingerültebben. - Amíg a király itt van és szépen alszik, addig úgysem tud beszélni.
   - Azzal tisztában vagyok - morogta. - Én fejlesztettem ki a cuccot, amit beadagolsz neki. Nem is miatta aggódok.
   - Akkor meg? Az ég szerelmére Hector! Senki sem tud semmiről. Tiszta vagy te is és én is. Nem gyanakszik senki!
   - Tévedsz Eli, Henry nagyon is sejt valamit! - Visszatartott lélegzettel hallgattam a párbeszédet. Alig hittem a fülemnek. - Fogalmam sincs, mennyi ideig tudom még elrejteni mindezt előle. 
   - Ahhj! Az a kotnyeles, minden lében kanál gyerek. Miért nem tud maradni a popsiján és tovább ugrálni Luna kénye kedve szerint?! - forgatta a szemeit.
   - Hát pont ez az! - emelte fel a hangját apa. - Hogy Luna napok óta nincs is itt. Már nem tudok mit kitalálni, ezért inkább bujkálok előle! Henry nem hülye, rá fog jönni, hogy...
   - Akkor mond el! - csattant fel (mint megtudhattuk) Elizabeth. - Már épp itt van az ideje, hogy beavasd. Mond el neki, hogy mit tervezünk, állítsd az oldalunkra! - Mi van?! Apám a fejét rázta.
   - Hihetetlen vagy. 
   - Csak tégy egy próbát - mondta lágyabban, és - ha nem a saját szememmel látom, el se hittem volna, de - hozzábújt. A kezeit a tarkójára csúsztatta és halkabban beszélt hozzá. - Ő a fiad. Biztosan megérti. Te is megtetted. - Mi? Mit tett meg? - El fogja fogadni és segít nekünk. A végére nem érdekli majd, hogy Luna meghal. - A fülem sípolni kezdett, a levegő elakadt félúton a tüdőm és a szám közt. Úgy éreztem kicsúszik a talaj a lábam alól és egyenes bele zuhanok a tehetetlenségbe. 
   - Minden tőlem telhetőt megteszek - mondta apám megbabonázva. - Ha Luna meghalt, már semmi nem tarthatja vissza...
  Úgy tűnt, tényleg kicsúszott a lábam alól a talaj, ugyanis a hallottak után megtántorodtam és ahogy neki támaszkodtam a falnak, kiesett a kezemből a doboz. Apámék persze ezt rögtön meghallották és észrevettek. Így hát gyorsan felszedtem a földről a dobozt és futásnak eredtem. 
   - Henry! - kiáltott utánam és üldözőbe vett. - Henry... Várj, Állj meg! - A szobám már csak pár saroknyira volt. - Megmagyarázom, csak hallgass meg! - Apám hűen üldözött és kiabált utánam, de nem hallgattam rá. Nem akartam beszélni vele, nem akartam meghallgatni... látni sem akartam őt. 
  Az előnyömnek hála, gyorsabban oda értem a szobámba, mint ő. Gyorsan rázártam az ajtót, miközben azon agyaltam, hogy hova dugjam el a dobozt. Tudtam, hogy az ajtó nem fogja visszatartani sokáig, úgyhogy gyorsan kellett cselekednem. Ha engem meg is talál, a doboznak jól elrejtett helyen kell lennie. Még mindig hallottam apám fojtott üvöltéseit, ahogy engem keres, de nem maradt sok időm. Eszembe jutott, hogy Luna képességének hála, kifejlesztettem egy anyagot, ami tökéletes az álcázásra. Egy kis doboz, vagyis inkább széf, amibe bármit el lehet rejteni. Felröppentem a szekrény tetejére és kinyitottam ezt a széfet, betettem a dobozt és bezártam. Pont időben, ugyanis apám ebben a pillanatban törte rám az ajtót. Rögvest kardot rántottam és az ablakhoz hátráltam. 
   - Ne közelíts! - morogtam. 
   - Figyelj rám, meg tudom magyará... - kezdte, de félbe szakítottam.
   - Mit? Hogy mindvégig az ő oldalán álltál? Hogy az volt a tervetek, hogy kivégzitek Lunát? - szűrtem a szavakat a fogaim közt. - Vagy esetleg azt, hogy miért mérgezitek a királyt és mi ez az egész?
   - Igen! - vágta rá egyből. - Mindent el fogok mondani. De előbb nyugodj le.
   - Nyugodjak le?! - kérdeztem hitetlenül. - Azt mondod nekem, nyugodjak le, miután végighallgattam azt a beszélgetést?! Az ég szerelmére, apa! Mégis mit tett veled az a nő? Hogy vagy képes segíteni ennek a némbernek?
   - Vigyázz a szádra, Henry! - mondta dühösen. 
   - Nem izgat! - kontráztam rá. - Az a nő meg akarja ölni Lunát, fogva tartja Sashat és mérgezi a királyt, akik mindketten az utolsókat rúgják, ha nem találok megoldást! És te... - elakadt a szavam, de gyorsan összeszedtem magam. - Te pedig, akiről azt hittem megbízhatok benne, mindvégig hazudtál nekem! Egész idő alatt annak a kontrollmániás, figyelemhiányos, elmebajban szenvedő idiótának dolg...
   - NE MERÉSZELJ ÍGY BESZÉLNI AZ ANYÁDRÓL! - Éktelen düh harsant a hangjában. 
  Már nem tudtam megszólalni. Tágra nyílt szemekkel és szájjal néztem rá. Nem igaz! Hazugság! Ez hazugság! - kántáltam magamban, mielőtt észhez tértem és a tagjaim újra mozogni tudtak. Botladozva az ablak felé indultam, ki akartam ugrani, menekülni akartam a szavak elől... De nem jutottam messzire. Pár lépés után szúrást éreztem a nyakamon. Jól tudtam mi ez...