• ᴍᴇᴇᴛ ᴍᴇ ɪɴ ᴛʜᴇ ᴘᴀʟᴇ ᴍᴏᴏɴʟɪɢʜᴛ • ʀ.ᴀ.ʙ

Prológus

Egy vérfagyasztó sikoly hangja zengte be az eget a kora esti órákban. A sikoly nem mástól hangzott el, mint Octavia Hackett-től, aki lefagyva állt a Fekete tó partján. A lány zokogva meredt a tőle pár méterre lebegő személyre. A sekély víznek köszönhetően az egész test kilátszott. A szőke tincsek lágyan ringatóztak a víz felszínén. Az illető vizes talárja a testére tapadt, egyedül annak alja lebegett körülötte néha-néha megmozdulva a fodrozó víz következtében. A lány kék szemei üvegesen meredtek az égre mintha a csillagokat figyelné. A testén nem látszódott semmi jele erőszaknak. Egy karcolás sem volt rajta, így hamar leszűkült a kör halálának okára. Egyetlen egy dolog végezhetett a lánnyal. Mágia.

Cressida Dawsey nem különösebben foglalkozott a nagy felfordulással, ami körülötte volt. Mindenki hallotta a sikolyt. Ó, hogyne hallották volna? Octavia Hackett közismert volt a kilóméterekkel arrébb is hallatszódó sikolyairól.
A diákok - az egészen kicsiktől a legidősebbekig - érdeklődve siettek az ablakhoz, egymást arrébb lökdösve, hogy lássák a tó felé igyekvő McGalagonyt és nagy meglepetésükre Albus Dumbledore-t.
A nagyteremben tartózkodó tanárok pisszegve próbálták fegyelmezni a diákokat, ám a gyerekek fittyet sem hánytak ráuk így ők egy pár perc elteltével feladták a próbálkozásukat és inkább visszatértek a vacsorájukhoz.
Cressida csöndesen fogyasztva az ételét pillantott fel percenként, hátha végre-valahára megpillantja a nagy sürgés-forgásban a nővérét Frances-t. A szóban forgó testvér soha nem késett, mindig mindenhová pontosan érkezett. Ezért is nézett fel oly' sokszor, a nővére pontosan tudta, hogy mennyire fontos számára ez a nap. Mindkettejük számára az volt. A kis Cressa aznap töltötte be a 13-at. November 13-án, pénteken. A szerencsenapjukon...

A szőke lány a helyén fészkelődve kapta fel a fejét, amikor a nagyterem óriási ajtaja ismét kinyílt. Minden tanuló elcsendesedve az ajtó felé fordult és lélegzet visszafojtva várta, hogy mi fog történni, ki fog belépni a helyiségbe. Cressida apró zöldes-szürkés szemei egy pillanatra felcsillantak, de azon nyomban el is tűnt belőlük a csillogás amint meglátta a férfit. Lumpsluck professzor az ajtóban megállva - a gyerekek nagy sajnálatára - nem mondott semmit, egyszerűen csak körbe nézett az aprónak közel sem mondható teremben. A szöszi meglepődve vonta fel a szemöldökét amint a férfi tekintete megállapodott rajta. Maga Lumpsluck professzor is meglepődött rajta, hogy milyen csekély idő alatt találta meg az illetőt - akit életében egyszer sem látott -, a több száz gyerek közt. Apró bólintással vette tudomásul, hogy megtalálta azt, akit keresett, majd sietősen megindult a kisebbik Dawsey felé.

A diákok egy emberként fordultak a lány felé, aki ettől kényelmetlenül kezdte érezni magát így lesütötte a szemét és inkább az ételével foglalkozott. Magában számolva a másodperceket várta, hogy a - mindössze látásból ismerős - férfi megálljon az asztala előtt. Nem telt el túl sok idő, mindössze 16,5 másodperc alatt megérkezett hozzá.
– Miss Dawsey – köhintett a férfi ezzel jelezve, hogy megérkezett, mintha a lánynak nem tűnt volna fel.
Cressida lassan ráemelte félelemmelteli tekintetét majd egy halk "igen"-t hallatva várta a folytatást.
– Dumbledore professzor hívatja magát – mondta az ujjait tördelve, ezzel jelezve, hogy neki is éppen annyira kínos ez a beszélgetés, mint amennyire a lánynak.
– Rendben – biccentett a kislány lassan felkászálódva a helyéről. 

A tekintetek szinte lyukat égettek a hátába, de nem nézett az őt körülvevőkre. A háza színeiben pompázó talárját megigazítva ügyetlenkedve megkerülte az asztalát majd az ajtó felé indult. Lumpsluck a kislány mellett sétálva megköszörülte a torkát, majd amikor sikerült elkapni annak bágyadt tekintetét, egy halvány mosolyt küldött felé. Cressida bármennyire is próbálta, nem sikerült viszonoznia a mosolyt, helyette – teljesen véletlenül - egy apró fintort sikerült kicsikarnia magából. Ám a férfi ezt már nem láthatta, hiszen régóta a körülöttük lévő gyerekeket figyelte. A lány hálát adott az égnek, hogy a professzor nem vette észre azt, amit az imént produkált, mivel nem akart rossz benyomással lenni a férfira.

Lumpsluck óriási és meglehetősen lassú léptei mellett, Cressa léptei nevetségesen picinek és gyorsnak tűntek. Dawsey egy megkönnyebbült sóhajt hallatott, amikor megálltak a termetes ajtó előtt. Valósággal elfáradt a sietésben.
A szőke lány érdeklődve pillantott a férfira, aki ahelyett, hogy kinyitotta volna az ajtót, hátat fordított annak így szembenézve a rengeteg kíváncsi szempárral. Cressida nem fordult meg, nem akart a diákok szemébe nézni, mert tudta mit fedezne fel bennük, többek között sajnálatot és megvetést.
– Senki sem hagyhatja el az étkezőt, amíg arra engedélyt nem kapnak! – mondta a férfi szigorúan majd a visszajelzésre várva felvonta a szemöldökét.
A gyerekek egyöntetűen bólintottak ezzel a tudomására adva, hogy megértették, amit mondott és így is fognak tenni. 

Lumpsluck halkan sóhajtva fordított hátat a diákseregnek majd az ajtót kinyitva kiengedte a szőke lányt. Cressida arcát megcsapta a hűvös szellő amint kilépett a folyosóra, majd pár lépést megtéve  az ajtó felé fordult, s megvárta, amíg a férfi utoljára ránézett a gyerekekre majd kilépett a folyosóra. Az óriási ajtó lassan elkezdett becsukódni a professzor mögött, de a lánynak még volt annyi ideje, hogy belessen. Cressa tekintete a férfiról elvándorolva az egyik asztal felé vette az irányt. Nem kellett sokáig keresnie, szinte rögtön egy szürke, jeges tekintettel akadt össze a pillantása. Azonnal felismerte a fiút. Persze, hogy felismerte. Rémisztően nagy volt a hasonlóság közte és a bátyja között. A fiatal lány állva a fiú tekintetét, végigmérte őt. Koromfekete göndör haja tökéletesen keretezte sovány arcát, szürke szemei csak úgy ragyogtak. A zöld egyenruháján egyetlen egy gyűrődés sem volt, miért is lett volna? A fiú túl tökéletes volt ahhoz, hogy akár egyetlen aprócska gyűrődéssel tönkretegye a kisugárzását.

Cressida visszavezette a tekintetét a szürke szempárra, amik még mindig őt fürkészték. A lány próbált rájönni, hogy mit tükröz a rejtélyes pillantás. Kíváncsi tekintetét olyannyira belefúrta a fiúéba, hogy abba belefájdult a feje, de nem akarta abba hagyni. Tudni akarta mégis mit tükröz a szempár. Ám nem volt könnyű dolga, a ködös pillantásokból az égvilágon semmit nem lehetett leszűrni. S mielőtt bármi esélye lett volna rájönni az íriszek által sugallt érzelmekre, többé nem látta azokat. Az ajtó lassan becsukódott ezzel eltakarva Cressida Dawsey elől Regulus Black titokzatos tekintetét.