Reflektorfényben - Sztárszerelem

Meglógtam a randiról

Elaludtam, de nem is kicsit. Mikor felriadtam az óra éppen delet ütött én pedig halálra váltan kezdtem el öltözködni. Mégis hol van Zalán ilyenkor? – zsörtölődtem magamban a villa felé rohanva. Odabent gyorsan körbe néztem a nappaliban Doriánt keresve, de nem volt odabent, ahogy az udvaron se.
– Nem láttátok Doriánt?
– Mikor lejöttem Igor és Gábor elvitték a tóba hajítani, hogy kijózanodjon – jegyezte meg Brúnó és felpillantott rám. – Kikosaraztad?
– Elaludtam – túrtam a hajamba egy ideges mozdulattal. – Zalán hol van?
– A barátnőjével tölti a napot, Melisszával – vonta meg a vállát.
– És Alexander? Vagy bárki, akinek a feladata az lenne, hogy felébresszen? – toporogtam dühösen. – Nem ezt kell felvenni – förmedtem az operatőrre.
– Gyere, keressük meg őket – pattant fel Brúnó.
– Szegénynek nem bírja a szíve, ha megvárakoztatják – jegyezte meg Peti mosolyogva. – Olyan búval baszott volt, hogy nagyon hamar az üveg fenekére nézett.
Ingerületen sóhajtottam fel és a tó felé indultam, Brúnó könnyedén tartotta velem a lépést, de a vigyort nem tudta levakarni az arcáról. Nyilván örült annak, hogy nem keltem fel időben és az egész napos randi leszűkült egy délutánra.
– Eszetekbe se jutott megkeresni engem?
– Nem vagyunk a saját magunk ellensége – vágta rá Brúnó. – De nézd a dolog jó oldalát, kiderült, hogy iszákos.
A szemem sarkából Brúnóra pillantottam, majd amikor meghallottam Igor ingerült hangját, a hang irányába kaptam a fejem. A látványtól egy pillanatra földbe gyökerezett a lábam, de aztán elindultam a tóban álló három férfi felé. Pontosabban Igor és Gábor álltak, Dorián négykézláb próbált kimászni a tóból, de olyan részeg volt, hogy feszt a vízbe bukott a feje.
– Jézusom – dörzsöltem meg az orrnyergemet.
– Nahát, Beatrix, jelenléted olyan számunkra, mint a napsütés a téli hidegben – kiáltotta Igor vidáman. – Megfürdettük már ezt a szerencsétlent, mielőtt az óbégatásával idehívja a medvéket.
– Dugulj el – förmedt rá Dorián és nagy nehezen talpra küzdötte magát. – Vártam rád a megbeszélt időpontban – mutatott rám és felém indult, de felbotlott a saját lábában és nekem esett.
– Baszki – nyögtem fel, ahogy egyszerre próbáltam megtartani a súlyát és nem elesni.
– Hátrébb az agarakkal – rántotta el Gábor tőlem. – Senki sem szeretné, ha Bettiből palacsinta lenne.
– Hol voltál? – kérdezte Dorián vádlóan.
– Ne haragudj, elaludtam. Tényleg – erősködtem, amikor láttam rajta, hogy nem hisz nekem. – Sokáig fent voltam, mert a randinkat szerveztem, azt akartam, hogy a te terepeden ismerjük meg jobban egymást és időbe telt, míg mindent el tudtam intézni – vallottam be és az arcom vörösen égett, mert Brúnó, Igor és Gábor is végig hallgatták ezt a beszélgetést.
– Sokáig rád se lehet haragudni – sóhajtott fel és lerázta magáról Gábor kezét. – Rendbe szedem magam – túrt a hajába majd elindult a villa felé, de majdnem nekiment egy fának.
– Szerintem az lesz a legjobb, ha bekísérem – nézett utána Gábor, majd kikerekedett a szeme. – Vigy… - kezdte, de addigra hatalmas csobbanást hallottunk.
Döbbenten fordultam meg és Doriánra meredtem, aki a medencébe esett. Mikor kibukkant a felszínen megrázta a fejét és felénk intett, hogy minden oké.
– Biztos, hogy elmersz vele menni? – hajolt hozzám Igor miközben Gábor és Brúnó Dorián segítségére siettek.
– Sajnos van gyakorlatom a részeg férfiak kezelésében – sóhajtottam fel és Igorra néztem. – Édesapám alkoholista volt – buktak ki belőlem a szavak.
Igor arcán azonnal együttérzés suhant át és közelebb lépve óvatosan magához ölelt. A vállára hajtottam a fejem és egy pillanatra behunytam a szemem.
– Biztos nehéz lehet neked. Tudom, hogy ez a feladat, de nem kell elmenned. Simán megtagadhatod a randit és mondhatod azt, hogy inkább velem akarsz elmenni, kocsikázni.
– Csábító, de nem lehet – húzódtam el tőle.
– Őszintén látsz bármi esélyt arra, hogy belé tudnál szeretni? – kérdezte hitetlenkedve.
– Mindenkinek meg kell adni az esélyt. Senkit sem küldhetek úgy haza, hogy még csak kísérletet se tettem.
– Ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Oké jó teste van, de a test nem minden. A szerelmed mellett biztonságban kell érezned magad és, hogyan lehetnél teljesen nyugodt egy olyan mellett, aki italba folytja a bánatát?
Elakadó lélegzettel néztem Igor kék szemébe, aki szenvedélyesen nézett vissza rám. Pupillája kitágult, lélegzetvétele szaporább volt, ahogy engem fürkészett. Láttam rajta, hogy nem csak mondja ezeket a szavakat, annak érdekében, hogy szédítsen engem, hanem valóban így gondolta. Az arcára csúsztattam a kezem, majd lábujjhegyre álltam és egy apró csókot leheltem a szája sarkába.
– Köszönöm – suttogtam és elhúzódtam tőle.
– Brúnónál nem fogtad vissza magad – suttogta vissza és a tekintete megvillant.
– Nincs két ugyanolyan pillanat – vontam meg a vállam majd a szökőkút felé indultam.
Dorián meglepően gyorsan összeszedte magát. Mikor becsusszant mellém a hátsó ülésre már nyoma sem volt a részeg fickónak, tökéletesen józan volt és visszatért a vonzereje, ami az első pillanatban megfogott. A tanyára vezető utat végig beszélgettük és szívből örültem, hogy nem haragudott rám.
– Legközelebb, ha elalszol, csókkal ébresztelek – ígérte meg egy kacsintás kíséretében.
– Így legyen – mosolyogtam rá, majd amikor a sofőr leparkolt a tanya bejárata előtt kíváncsian kipillantottam az ablakon.
Bár a randit én szerveztem meg, de egyáltalán nem fűlött a fogam hozzá, hogy tyúkok és disznók között szaladgáljak. Dorián viszont valósággal ragyogott, ahogy kipattant a kocsiból és mélyen magába szívta a tanyasi levegőt. Próbáltam követni a példáját és mélyet lélegezni, de megérezve a trágya orrfacsaró szagát csak egy keserű fintorra voltam képes.
– Sziasztok – lépett hozzánk egy idős férfi és a kesztyűjét levéve kezet fogott Doriánnal majd megfogta a kezemet és egy csókot lehelt a kézfejemre. – Az én nevem Pusztai József, beszéltünk tegnap telefonon.
– Németh Beatrix. Nagyon szépen köszönöm, hogy fogadott minket – mosolyogtam rá hálásan.
– Kerüljetek beljebb. Az asszony Isteni finom ebéddel készült. Lemaradtatok a disznóvágásról, tegnap nagy buli volt – magyarázta.
Dorián a kezemet megfogva húzott maga után, miközben szóba elegyedett József bácsival, én pedig addig a környezetet szemléltem. A ház maga gyönyörű volt, egy egyszintes parasztház, aminek korlátjain muskátlik illatoztak, a lépcső előtt pedig cicák sorakoztak, várva a finom falatra. Éhségüket megértettem, amint megcsapta az orromat a mennyei illat, ami odabentről áradt. József bemutatott minket a feleségének Marika néninek, majd hátra mentünk az istállók felé. A ház mögött vette kezdetét a rémálmom. A tyúkok szabadon kószáltak körülöttünk, a disznók megállás nélkül röfögtek és fürdőztek a sárban, a tehenek pedig várták, hogy kiengedjék őket a mezőre. Az egyetlen, ami tetszett ebben a helyben az az istálló volt, tele gyönyörű lovakkal.
– Hé, szia – léptem oda egy barna kancához, aki kíváncsian fürkészett barna szemeivel. – Neked mi a neved?
– Ó ő Turbó, a leggyorsabb lovunk. Amilyen szelídnek néz ki, olyan veszélyes – magyarázta József bácsi.
– Hoppá – rántottam vissza gyorsan a kezemet, majd a zsebembe süllyesztettem és Doriánra néztem. – József bácsi megengedte, hogy a mai napon besegítsünk a tanya körül. Kezdetnek ki kéne terelni a teheneket a mezőre.
Dorián mosolya ragadósnak bizonyult és én magam is lelkesen vágtam neki ennek a feladatnak. József bácsi kerített nekünk két gumicsizmát és két kalapot, hogy ne kapjunk napszúrást, majd kinyitotta a kaput és pillanatok alatt a tehenek között találtam magam. Ha Dorián nincs biztos Isten, hogy agyon tapostak volna, de szorosan fogta a kezem, majd csillogó szemekkel rám nézett.
– Készen állsz?
– Erre készen lehet? – pislogtam rá bátortalanul.
– Nem lesz semmi gond, ha esetleg úgy látod, hogy valamelyik meg akarna támadni, csak emeld fel a kezed. A tehenek félnek a nagyszarvú állatoktól – magyarázta és módszeresen elkezdte kiterelni a legelő felé a teheneket.
A csorda megindult, a segítségünkre pedig két gyönyörűszép kutya volt, akik a tehenek között rohangálva ösztökélték őket a jó irányba. Én Dorián mögött lemaradva sétáltam és hátrapillantottam Alexander felé.
– Mire vállalkoztam? – tátogtam a kamera felé, majd hirtelen megbotlottam és egyenesen belezuhantam a tehén szarba.
– Jól vagy? – termett mellettem Dorián és felsegítettem.
– Szerinted? – löktem el magamtól és megpróbáltam nem elsírni magam. – Tiszta tehén szaros a képem – törölgettem az arcomat dühös mozdulatokkal.
– De a tehén szar nem büdös, még jót is tesz a bőrödnek – vigasztalt, mire rámeredtem.
– Még, hogy jót tesz a bőrnek? – akadtam ki. – A fényvédő krém igen az jót tesz, de ez a szar nem – küzdöttem magam talpra.
– Komolyan mondom. Én otthon mezítláb rotálom bele a szart a földbe és sokkal puhább utána a lábam – magyarázta.
Elborzadva meredtem Doriánra, majd szorosan behunytam a szemem és beletúrtam a hajamba.
– Megyek, rendbe szedem magam és kérek tiszta ruhát – vetettem oda és elindultam a ház felé.
– Ne menjek veled?
Semmit se válaszoltam, sietősen lépkedtem a ház felé, Alexandernek futnia kellett, ha tartani akarta velem a lépést. Abban a pillanatban, ahogy az istálló eltakart engem, rohanni kezdtem a stáb kisbusza felé. Úgy vetődtem be a hátsó ülésre, mintha az életem múlt volna rajta.
– Biztos, hogy – kezdte Alexander.
– Tűnjünk el innen – suttogtam. – Kérlek – tettem hozzá.
– Induljunk – ült be mellém Alexander és behúzta az ajtót, az egyikük pedig beindította a kisbuszt.
A sofőr, akivel jöttünk csodálkozva nézett utánunk, de aztán Alexander küldött neki egy sms-t, hogy várja meg Doriánt és hozza vissza a villába.
– Muszáj megmagyaráznod, hogy miért léptél le – szólalt meg Alexander.
– Oké – egyeztem bele, majd a kamera lencséjébe néztem, elnézést kértem minden vidéki nézőtől és elmagyaráztam, hogy számomra az ő világuk túl sok.
Nem a vidékiekkel volt bajom, hanem az élettel, amit ők nap, mint nap éltek. Persze tudtam, hogy nem minden vidéki mezőgazdász, amit ki is hangsúlyoztam abban a pár percben, ami majd műsorra fog kerülni.

A villába visszaérkezve először alaposan megfürödtem, megmostam a hajamat, majd rövidnadrágot és egy toppot húztam azzal a szándékkal, hogy edzéssel vezetem le a feszültséget. A villa alagsorába érve viszont a konditerem helyett, a résnyire nyitva hagyott moziszoba felé léptem. Odabent 10 piros kényelmes szék kapott helyet és egy hatalmas fehér vászon, amin éppen elkezdődött az Árnyék és Csont első része. A leghátsó sorban pedig ott terpeszkedett Brúnó ölében egy tál popcornal.
– Csatlakozhatok? – szólaltam meg, mire akkorát ugrott, hogy kukorica darabok repültek szerte szét.
– Neked nem randid van? – fordult hátra felém.
– Ilyen ijesztő vagyok? – léptem be a szobába, majd becsuktam az ajtót és egyet gondolva bezártam az ajtót.
– Csak nem számítottam rád – mondta és a kezembe tartott kulcsra nézett. – A rabod vagyok?
– Nem akarom, hogy megzavarjanak – ültem le mellé és a vászonra néztem, ahol Alina több másik térképkészítővel a Zóna felé utazott.
– Minden rendben?
Az ajkamba harapva rápillantottam, majd felhajtottam az üléseket elválasztó kartámaszt, közelebb csúsztam hozzá és a vállára hajtva a fejemet megfogtam a kezét. Brúnó nem kérdezett többet, megszorította a kezemet és kettőnk közé helyezte a tálat. Azt hittem zavarni fog a ropogtatása, a moziban is utáltam, ha a fülembe csámcsogtak, de most teljesen megnyugodtam tőle. Nekem itt volt helyem, hétköznapi dolgokat akartam csinálni, filmezni, táncolni, énekelni. A kétkezi munkát pedig meghagyom azoknak, akiknek bírja a gyomra.
Brúnó csak kétszer hagyott magamra, egyszer mosdóba ment, utána pedig vacsoráért. Még mindig nem kérdezett semmit, szerintem levágta, hogy a Doriánnal való randim, szarul sült el. Mikor másodjára visszajött akkor fejeztük be az első évadot így a két évad között megvacsoráztunk. Ekkor kérdezett rá arra, hogy mi történt.
– Rájöttem, hogy a vidéki élet nem nekem való – sóhajtottam fel és a majonézbe tunkoltam a virslit.
– Ne próbálj senki kedvéért az lenni, aki nem te vagy – nézett mélyen a szemembe. – Soha senki miatt ne változz meg, hülye az, aki azt mondja a szerelem változást követel.
– Ugye? – bólogattam a könnyeimet nyelve.
– Fogadjunk, hogy mindig te alkalmazkodtál – mosolygott rám szomorúan.
Válasz helyett előre dőltem és megcsókoltam. Brúnó keze az arcomra csúszott és lágyan viszonozta a csókomat, nyoma sem volt a korábbi mohóságnak, amikor a pályán nekem esett. Úgy csókolt, mintha a világ összes másodperce a rendelkezésünkre állt volna. Nem sietett sehova, nem akart többet, nekem pedig most pontosan erre volt szükségem.