Reflektorfényben - Sztárszerelem

Élek

Mikor reggel felébredtem Zalán a konyhában várt rám, teljes harci díszben és nagyon úgy tűnt, hogy indul valamerre. Ehhez képest én egy kinyúlt pólóban kócos hajjal vágtam le magam az egyik székre és töltöttem magamnak egy bögre kávét.
– Milyen volt a tegnap?
– Lássuk csak önhibámon kívül sikerült pont az egykori tornatanárom mellé jegyeket szereznem, ráadásul még az ölébe is zuhantam, amiről biztosan értesültél már, hisz velem van tele a címlap. Így arról is tudhatsz, hogy én annak idején szerelmes voltam belé és szerenádot adtam. Ennek fejében azzal a szándékkal mentem el a srácokkal, hogy élvezzék az estét, velem pedig ne törődjenek, de a valóságban ez úgy zajlott le, hogy Brúnóval még közelebb kerültünk egymáshoz csóri Berci pedig teljesen ki volt zárva. Ja és rohadtul másnapos vagyok, mert miután hazajöttünk Brúnóval iszogattunk egy sort a pavilon alatt – foglaltam össze a tegnapomat.
– Érdekes egy évad lesz – nyugtázta halvány mosollyal az arcán.
– Meglesz a nézettség – motyogtam a bögrémet bűvölve. – Nekem senki se mondta, hogy ez ilyen nehéz lesz – fakadtam ki.
– Miért mit gondoltál? Hogy lesz egyetlen egy srác és csakis rá fókuszálsz, a többi pedig csak nézi?
– Ez lenne a normális! Az ember nem vonzódhat egyszerre több emberhez! Kurvának fognak tartani. A drogos mellé majd hozzátársul, hogy ribanc.
– Tudtad mire vállalkozol nem? – vonta fel a szemöldökét kérdőn.
– Nem! Mert én egyszerre soha nem éreztem ennyi srác iránt valamit. Ehhez képest ott van Brúnó, aki egyszerűen tökéletes, mindig tudja, hogy mit mondjon, hogy jobb kedvem legyen. Gábor mellett erősnek érzem magam, ő az a férfi, akire a legféltettebb titkomat is rábíznám, mert tudom, hogy nem árulna el, a lelke egyszerűen gyönyörű. Akkor ott van Igor, akinek pusztán a közelsége lángra lobbant. Peti pedig igazi művészlélek pont, mint én – nyögtem fel elkeseredetten. – Melyik ujjamba harapjak? – bámultam Zalánra villámló szemekkel.
– Ezen most még kár gondolkodnod! Ők négyen szépen megkapják ma a lakatjukat és a többi között majd eldől, hogy kit küldesz haza. Ki tudja, lehet, a maradék 5 férfi közül valamelyik még meglepetést okoz.
– Ja, mint Dorián a mezítlábas rotálásával – morogtam és kiittam a bögre tartalmát. – Készülsz valahová?
– Készülünk. A döntés előtt mindig hagyom kikapcsolódni a főszereplőket. Gyöngyösön most van valamilyen fesztivál, vegyülj el a tömegben, élvezd ki a délelőttöt.
Az ötlettől azonnal felvidultam és a szobámba sietve gyorsan átöltöztem. Egy fehér haspóló mellett döntöttem és egy kantáros rövidnadrág mellett, a hajamat csak átfésültem párszor, tettem fel egy leheletnyi sminket és már készen is voltam.
– Mehetünk – libbentem ki a szobából.
– Elfelejtettem említeni, hogy hozhatsz magaddal valakit, de nem muszáj. Ez csak egy ajánlat.
– Úgyis Brúnót vinném, de ez a délelőtt csak az enyém – vontam meg a vállam mosolyogva és a kezét megragadva felrántottam a székről. – Viszlek téged – vigyorogtam rá.
– Tehát Brúnó eddig a legesélyesebb?
– Igen!

Azt imádtam a kisvárosokban, hogy hiába ismertek fel az utcán, nem jöttek oda. Vagy távolról figyeltek, vagy pedig mindent megtettek csak, hogy ne nézzenek rám, de senki sem jött oda. Imádtam a rajongóimat, de néha jól esett átlagos felnőttként róni az utcákat. Gyöngyös amúgy egész élhető kis városnak tűnt, a múzeumjuk, amit Zalánnal megnéztünk kifejezetten tetszett. A múzeumlátogatás után beültünk egy főtér közeli cukrászdába, ahol a kiszolgálás kiemelkedően jó volt és bent tartózkodásunk során kellemes zene szólt. A pult mögött álló lányok bátorkodtak közös képet kérni, én pedig boldogan tettem eleget a kérésüknek, majd megmutatták a büszkeségfalukat, amin a hírességekkel készült képeket helyezték el. A táblára firkantottam a nevemet, majd mosolyogva távoztam és lelkesen vetettem bele magam a forgatagba. Minden árusnál megálltam és úgy fejeztem ki támogatásomat, hogy mindenhol vettem egy kis apróságot. Zalán a homlokát ráncolva figyelte, ahogy újabb fejpántot vettem, majd sóhajtva az égre emelte a tekintetét.
– Te sose szerettél a búcsúba vásárolni?
– Nem – hangzott a tömör felelet. – Én inkább a DVD-ket gyűjtöm.
– De miért gyűjtöd, őket mikor már minden fent van az interneten? – kérdeztem a homlokomat ráncolva.
– Látszik, hogy más generáció vagyunk – horkantott fel majd megragadta a derekamat nehogy magával sodorjon egy gördeszkás.
Figyelmen kívül hagytam a megjegyzését ugyanis feltűnt, hogy a színpadon egy nagyon is ismerős személy lépett éppen fel. Utat törtem magamnak az egyre sűrűbb tömegen és vigyorogva figyeltem Király Domonkost, aki teljese beleéléssel énekelt. A kordonokhoz érve automatikusan, mentem volna hátra a színpad mögé, de egy biztonságiőr az utamat állta.
– Németh Beatrix vagyok, vendégfellépő – magyaráztam és felmutattam az igazolványomat. – Látja? – intettem magam mögé Zalánra és Alexanderre mutatva.
– A Sztárszerelem legújabb évadját forgatjuk – magyarázta Zalán, de ez se hatotta meg a biztonsági őrt.
– Ott van Adél. Majd Adél igazol minket. Hé, Adél – ordítottam Domonkos menedzserének, amikor a színpadon éppen dalváltás volt.
Adél a nevét hallva felénk kapta a fejét majd intett, hogy menjünk be, de a biztonságiőr továbbra sem engedett minket. Adél bosszús arccal felénk indult, majd ő maga engedett be minket.
– Hát ti? – kérdezte mosolyogva és finoman átölelt.
– Meglepetés – mosolyogtam rá. – Itt forgatunk a közelben és mikor hallottam, hogy a nagyfiú énekel, gondoltam csatlakozok. Még nem késtem le a közös dalunkat?
– Még éppen időben. Majd ezután következik – vigyorgott rám és kért egy mikrofont. – Szóljak Dominak?
– Majd rájön!
Domonkos még régebben egy díjátadón ismerkedtem meg és azóta is jó kapcsolatot ápoltunk. Nem beszéltünk napi szinten, de ott voltunk egymásnak. Mikor Domonkos elkezdte énekelni az Éjszaka című közös dalunkat, felsiettem a lépcsőn és elkezdtem énekelni a szövegemet. Domonkos egy pillanatra kizökkent és csodálkozva megpördült, majd elvigyorodott.
– Hölgyeim és Uraim a csodálatos és utánozhatatlan Németh Beatrix – ordította. – Gyere – karolta át a vállamat és együtt kezdtük el énekelni a dal következő részét.
– Régen azt mondták ne félj a sötétben/ De ők nem tudták, hogy én nem félek/ A sötétség az én otthonom/ Az éjszaka az én pajzsom./ Egy erőd, ami megóv a bajtól és mellettem van a rosszban/ Az emberek mindig sebet okoznak, okoznak/ De nézz, rám én nem félek, félek/ Mert a sötétség az én otthonom. /A hátam mögött mindig kinevetnek/ Nézd csak mi lett a vidéki senkiből/ A család szégyene, a család bánata/ De nem számít ez, mert az éjszaka, az éjszaka megóv a szavaktól.
A színpadon állva döbbenten rá arra, hogy mennyire hiányzott a színpad. Hogy mennyire hiányzott hallani, hogy a tömeg velem együtt énekelt. A testemet és a lelkemet átjárta a boldogság és végre úgy éreztem újra megteltem energiával. Domonkos átkarolta a derekamat és a karjába kapva megpörgetett, majd letett a földre és a tömegre vigyorgott.
– Németh Beatrix emberek – kurjantotta én pedig vigyorogva meghajoltam és már indultam volna, de Domonkos megállított. – Énekeld ki – nézett mélyen a szemembe és a zongora felé pillantott. – Énekelj ki magadból mindent!
– Köszönöm – szorítottam meg a kezét és a zongorához léptem.
– Tudjátok srácok, az életben mindenkinek eljön az a pont, amikor úgy érzi, nem bírja tovább. Hogy feladja. Én is voltam így. Számtalanszor. De sose adtam fel, mert ti visszaadtátok nekem a reményt. Ez a lány itt, a poklok poklát élte át, megvádolták olyannal, amit nem tett, bántották, mert hibázott. De kérdem én? Ki, az, aki nem szokott hibázni? Emberek vagyunk, ugyanolyan emberek, mint bárki más. Igen ilyenkor megkapjuk azt a választ, hogy ezt az életet választotta, viselje el, a híresség ezzel jár. Ez nincs így! Mert ez a lány nem akart mást csak énekelni!
Domonkos szavaitól könnyek gyűltek a szemembe és az ujjaim megremegtek a zongora klaviatúrája felett, de ha már itt voltam nem hátráltam meg. Zalán felé pillantottam, aki Adél mellett állva összefont kézzel állt, készen arra, hogy kimenekít.
Egy mély levegőt véve lehunytam a szemem majd énekelni kezdtem. Azt a dalt énekeltem el, ami elhozta nekem a sikert. Az első olyan dalt, ami igazán a szívemből szólt, a dalt, amit a küzdelmemről és arról írtam, hogy honnan jutottam el hová. A vidéki kislány, aki egymaga útnak indult, hogy otthonra leljen a fővárosban. Az ujjaim szárnyaltak a billentyűn és a zongora hangja egybefonódott az én hangommal és a lágy hegedűszóval, amit a zenekar egyik tagja csalogatott elő abból a gyönyörű hangszerből. Ott akkor egy pillanatra újra az a reményekkel teli kislány voltam, aki hitte azt, hogy őt nem érik majd bántalmak. De sajnos az a kislány már régen elveszett.