Reflektorfényben - Sztárszerelem

Otthon

A legközelebbi kórházba mentünk, bízva abban, hogy gyorsan sorra fogunk kerülni. Hát egyáltalán nem. Rengetegen voltak előttünk a sürgősségin és a többségnek sokkal súlyosabb problémái voltak, mint nekem. Voltak, akiket nagylelkűen magam elé engedtem, mert láttam rajtuk, hogy komoly bajuk volt. Vagy három órát ott dekkoltunk a váróban egy 5 perces művelet miatt. Mert tényleg csak annyi volt. Behívtak, kiszedték a horgot és beoltottak, hogy elkerüljük a fertőzést. Aztán ennyi, már végeztem is.
Ezzel a kitérővel rendesen felborult az előre betervezett menetrend, ami miatt elképesztően ideges voltam. Vezetni sem voltam hajlandó, így Alexander kényszerült a volán mögé, míg én hátul duzzogtam Gábor mellett ülve.
– Sajnálom. Az én hibám – szólalt meg Gábor és finoman megérintette a térdem.
– Nem, nem a te hibád. A kórház hibája, amiért megvárattak minket!
– De nem kellett volna kórházba menni, ha nem szerencsétlenkedek.
Sóhajtva Gáborra pillantottam, majd a vállára hajtottam a fejem, ő pedig átkarolta a vállamat. Szótlanul autóztunk, egyszerűen nem tudtam, hogy mit mondjak. Jól esett egy kicsit csendben lenni.
– Betti – kezdte Gábor mire rápillantottam és vártam, hogy folytassa.
De nem mondott semmit. Megfogta a bekötözött kezemet, ujjait finoman végig futtatta a csuklómon, követve az erek vonalát. Láttam rajta, hogy küszködik a szavakkal, de végül nem mondott semmit. Ujjai továbbra is lágyan cirógatták a karom belső oldalát én pedig behunyt szemmel élveztem az érintését. Miközben utaztunk egyre csak azon agyaltam, hogyan tudnám ledönteni azt a falat, amit maga köré emelt. Mert éreztem, hogy volt egy akadály, ami mögé nem engedett be engemet. Milyen sebeket hordozhatott, amiről ilyen nehéz volt beszélni?

Fél óra múlva megérkeztünk Kellenföldre, a nagyszüleim otthonába, ahol a gimis éveimet töltöttem. Kertes házban laktak, a verandán muskátlik tündököltek folyton magára vonva az emberek figyelmét. Az egész udvar olyan volt, mint egy virágrengeteg, nem volt olyan évszak, hogy valamelyik ne tündökölt volna. Régen nem szerettem ezeket a virágokat, hiszen lerítt róla, hogy itt bizony idősek laknak én pedig menő akartam lenni. Az elhelyezkedést viszont imádtam. Itt volt a közelben a Bikás park, ahová rengeteget jártam ki reggelente futni, valamint teniszezni a papával. Pár éve felhúzták az Etele plázát is, de addigra átköltöztem Pestre. A metró és a villamos is közel volt, tehát a közlekedés is elsőosztályú volt. Ki merem jelenteni, hogy egész Budapestben ez volt a kedvenc városrészem. Alexandert megkértem, hogy ne nagyiék háza előtt tegyen ki, hanem a Bikás park közelében, mert szerettem volna Gábornak megmutatni a kedvenc helyeimet. A kocsiból kiszállva egyenesen a könyvárushoz vittem és hosszú percekig magyaráztam arról, hogy mamával órákat is eltöltöttem itt, annyi könyvet válogatott össze magának. Akkor utáltam most viszont boldogan gondoltam vissza erre az időszakra. Hihetetlen, hogy visszatekintve a múltra, azok a pillanatok, amiket akkor utáltál, mára kedves emlékekké váltak.
A könyvárus után a kis tóhoz mentünk és elmeséltem neki, hogy mennyit ittunk és ökörködtünk itt a haverokkal, majd büszkén megmutattam neki a teniszpályát, ahol sikeresen begyűjtöttem egy szalagszakadást. Folyamatosan beszéltem, Gábor pedig érdeklődve hallgatott látszott rajta, hogy nem csak hallgat, hanem tényleg magába fogadja azt, amit neki mondok és ettől egyre jobban imádtam. Odafigyelt a szavaimra, nem csak arra, amit mondtam, hanem arra is, ami mögötte volt.
Még akkor is meséltem, amikor bementünk a Sparba, mert nem szerettem volna üres kézzel beállítani. Ahogy Gábor fogta a kosarat, egyből arra gondoltam, hogy mennyire hétköznapi, amit most csináltunk.
– Veled érzem magam a legkomfortosabbnak – szólaltam meg, amikor már két nagy táskával kiléptünk az üzletből.
– Gondolom ez jó? – sandított rám.
– Igen, mert nekem erre szükségem van. Az egész napom rohanás általában, stúdióból megyek stúdióba, színpadról színpadra és hazaérkezve nem vágyom a további pörgésre és figyelemre. Melletted minden olyan nyugodt és nekem kell ez a biztos nyugalom.
– Lehet, a korral jár. Már nem bírom a pörgést – bökött oldalba.
– A kor itt nem számít. Neked a lényedből sugárzik a nyugalom és a magabiztosság. Utoljára apa közelében éreztem ezt, mielőtt… szóval mielőtt elváltak útjaink – haraptam az ajkamba. – Mama biztos örülni fog neked. Konkrétan imád téged meg a műsort! Mindig neked szurkol és bottal fenyegeti azt, aki felbosszant téged – váltottam témát mosolyogva.
– Akkor nem lesz nyugtom – állapította meg, de mosolygott. – A nagymamák szeretnek hosszasan ecsetelni arról, hogy rosszul csinálom, amit csinálok, és majd ők megmutatják milyen az igazi parasztos káposzta.
– Na, igen. A nagymamák káposztája verhetetlen – nyugtáztam. – De nagyi ő nem ilyen!
Mikor a sarkon befordulva megpillantottam az rózsákkal befutott kerítést a szívembe azonnal honvágy költözött. Megszaporáztam a lépteimet, rátenyereltem a csengőre és boldogan leguggoltam, amikor a mozgást megneszelve mama francia bulldogja előre szaladt.
– Szia, te dagi büdös kutyuli, hát hiányoztam? – duruzsoltam a fekete kutyusnak és a kerítésen átnyújtva a kezem hagytam, hogy össze vissza nyalogassa. – Hoztam ám pár barátod. Mit gondolsz, beengedjük őket? A gazdi beleegyezik a szereplésbe?
– Édes csillagom, ha tudtam volna, hogy érkezel, akkor úgy készülők – panaszkodott mama és már amennyire tudott sietősen elindult kaput nyitni. – Hát ezek? – pillantott mögém.
– Tudod, mama szerepelek egy műsorban és elhoztam bemutatni valakit. Ő itt Tasi Gábor tudod, a mesterszakács.
– Ó Istenem – kapott a mellkasához kerekre nyílt szemekkel. – Miért nem szóltál? Felöltöztem volna normálisan. A hajam tiszta kócos, így nem állhatok kamera elé és nem fogadhatom a séfurat.
– Ne tessék ezen aggódni. Épp úgy gyönyörű, ahogy van – mosolygott rá Gábor. – Nagyon örülök a találkozásnak és most már tudom, hogy az unokája kitől örökölte a szépségét – bókolt tovább, én pedig mosolyogva megforgattam a szemem, felkaptam Totót és beengedtem a stábot.
– Vigyázzatok mindenre és cipőt levetni! – sziszegtem oda Alexandernek.
– Benne van?
– Imád szerepelni. Ezt is tőle örököltem – vigyorogtam.
Gábor és mama azonnal megtalálták a közös hangot, de ez nem lepett meg egyáltalán. Tudtam, hogy jól ki fognak jönni ezért is nem idegeskedtem rajta. Míg ők eltűntek a házban én Totóval a karomban a kertbe mentem a papa által faragott szökőkúthoz és végig húztam az ujjamat a belevésett rózsák mintázatán. Ezen a helyen éreztem magam a legközelebb hozzá, a temető nekem túlságosan kopár és szomorú volt. Itt legalább minden a szépre emlékeztetett engem.
– Szia, papa – köszöntem halvány mosollyal az arcomon, majd megfordultam és döbbenten meredtem Olivérre, aki a szemét behunyva napozott egy nyugágyon, fülessel a fülében.
– Ilyen nincs – röhögtem el magam és rázkódó vállal léptem oda hozzá. –Totó ideje szellenteni egyet – suttogtam a kutyának, de bárhogy könyörögtem nem akarta kiereszteni a fáradt gőzt. Beértem annyival, hogy Olivér arcába nyomtam a kutyát, aki erre elkezdte nyalogatni.
– Totó! Húzz a francba, megmondtam, ha még egyszer – rántotta ki a fülesét Olivér bosszúsan. – Betti? – kérdezte döbbenten.
– Mit keresel itt? – tártam szét a kezem röhögve.
– Napoztam – válaszolta ártatlanul. – Te mit csinálsz itt?
– Ez az én otthonom! Komolyan a távollétemben itt lopod a napot?
– Mit mondhatnék? A nagyid ajánlatát nem lehet elutasítani és azt mondtad vigyázzak rá. Azt teszem, és közben élvezem a megérdemelt szabadságomat. Te a Mátrában szerelembe esel, a srácok a tengernél túlélősdit játszanak, nekem meg, ha dolgom van, telefonon el tudom intézni.
– Te szegény, adjak munkát? – pislogtam szomorúan.
– Megvagyok nélküle, köszi – vágta rá, mire felnevettem és átöleltem.
– Hiányoztál – fúrtam a fejem a naptejtől illatozó mellkasába.
– Te is nekem tökmag – puszilta meg a homlokomat. – Mi járatban?
– Elhoztam Gábort bemutatni mamának, odáig van – vigyorogtam büszkén és a ház bejárata felé indultunk.
Odabent mindketten levettük a cipőnket és mindketten belebújtunk a saját papucsunkba, mert igen Olivérnek már olyanja is volt. Mama és Gábor a konyhában voltak – hol máshol – és komoly eszmecserét folytattak a tökéletes sült csirkecomb titkáról. Olivér az ajtófélfának támaszkodva figyelte a jelenetet majd a hűtőhöz ment és kivett egy sört.
– Nem szeretném, ha kiesnék nagyanyád kegyeiből – jegyezte meg.
– Attól ne félj – ráztam meg a fejem és a fényképes falra pillantottam.
Nem viccelek, valóban az előszoba egyik fala tele volt fényképekkel és Olivér is jó párszor szerepelt rajtuk. Mama annyira imádta Olivért az első pillanattól fogva, hogy mindenkinek büszkén bemutatta úgy, mint az én barátomat. A fényképeket nézve végig lehetett kísérni az életemet. Újszülött korom óta egészen mostanáig. Még a lázadó korszakom is meg lett örökítve, amikor a gimi második évben befestettem a hajam feketére és felnyírattam. Jó másnak talán ez nem olyan drasztikus lépés, de nekem az volt.
– Most ő a nyerő, hogy őt hoztad ide? – kérdezte, mire rápillantottam.
– Nem, csak… úgy éreztem egyedül ő értené meg ezt az egészet – mutattam körbe.
– Elmondod neki? – kerekedett el a szeme.
– Benne megbízok – néztem a szemébe.
– Jó, de…
– Tomiról nem fogok senkinek se beszélni – szögeztem le, mire megkönnyebbülten kifújta a levegőt.

2 órával később sikerült Gábor kimenekítenem mama lelkes karmai közül és hátra kalauzoltam őt a szobámba. Nem jutottunk messzire ugyanis leragadt a fényképes fal előtt, mama pedig rögtön felbukkant és minden fénykép mellé elmondott egy történetet. Újabb egy óra telt el, aminek, ha címet kellett volna adnom, akkor az a Méltóságom süllyedése címet kapta volna, pláne, amikor mama felhozta, hogy a kezdet kezdetén mennyire szerette volna, ha Olivér és én összejövünk.
– Oké ez itt az én szobám – nyitottam be a régi levendula lila színű szobámba és oldalra léptem, hogy Gábor is be tudjon jönni.
Mama azon kívül, hogy heti rendszerességgel kitakarít nem igazán nyúlt a cuccaimhoz. A két gitárom ugyanúgy a sarokban lévő állványon, a parafatáblámon rengeteg fénykép, a ruháim szépen behajtogatva a szekrénybe, a polcon pedig ott sorakozott a rengeteg füzet tele ki nem adott dalszövegekkel.
– Mielőtt bármit is mondanál, szeretném tisztázni, hogy Olivér nekem olyan, mint a bátyám és soha az életben meg nem fordult a fejemben, hogy valaha összejöjjek vele.
– Örülök, hogy elmondtad – mosolygott rám és kíváncsian körbefordult. – Szóval ez az egykori tinédzserlány szobája – jegyezte meg és az ablakhoz sétált. – Hányan lógtak be hozzád ezen az ablakon?
– Senki – sóhajtottam fel panaszosan. – Leginkább én lógtam ki – vallottam be. – Nem is tudom, a srácok féltek a nagyszüleim haragjától és nem igazán mertek ide jönni.
– Pedig minden kockázatot megér egy veled eltöltött pár lopott perc – vágta rá nekem pedig a szavaitól vajjá olvadt a szívem.
Az ágyamra telepedve magamhoz öleltem a mikrofon formájú párnámat és onnan figyeltem, ahogy Gábor megismerkedett a szobámmal. Végül megállt a parafatábla előtt és félrebillentett fejjel nézni kezdte a képeket, odébb tolva néhányat, hogy jobban lássa az alatta lévő képeket. Aztán a tekintete megakadt egyen én pedig erősen az ajkamba haraptam, amikor megláttam a kis öcsém Milán mosolyát. Bár anyu második házasságából született ugyanolyanok voltunk és sokan azt gondolták az én gyermekem. Nem édes testvérem volt mégis a ként szerettem és a mai napig figyelemmel kísértem a növekedését. A távolból ugyan, de ott voltam mellette és nem szalasztottam el egyetlen alkalmat sem, amikor ajándékot küldhettem neki.
– Nagyon édesek vagytok – szólalt meg és amikor letelepedett velem szemben láttam a kérdéseket a szemében. – Eddig nem mondtad, hogy van egy kis öcséd.
– Nem szeretek róla beszélni – sóhajtottam fel. – Pedig ő az egyetlen lény, aki nem tehet semmiről, mégis miatta kellett konkrétan elmenekülnöm otthonról – lábadt könnybe a szemem.
Gábor figyelmesen hallgatott én pedig a könnyeimet nyelve elmeséltem neki, hogy 9 évvel ezelőtt miért döntöttem úgy, hogy magam mögött hagyom a falut és felköltözök a nagyszüleimhez Budapestre. Meséltem arról, hogy mennyire rossz volt a kapcsolatom anyum új párjával és a helyzet csak rosszabb lett, miután Milán megszületett, mert azzal nyeregben érezte magát. Milán születése után rám hárult a feladat, hogy ha valami baj volt, akkor ugranom kellett, kimaradtam a suliból csak, hogy otthon legyek a beteg gyerekkel, mert anyáék nem akartak hiányozni a munkából, de nekem belefért pár hiányzás. A helyzetemről apa is tudomást szerzett és fellobbant benne a harag, hogy ezt nem tehetik meg velem és onnantól kezdve vele éltem. De csak pár hetet bírtam mellette, utána újra anyához költöztem, de a helyzet nem változott. Nem mehettem el a barátaimmal, nem zenélhettem, amikor jól esett és lassacskán elvesztettem önmagam. Úgy éreztem kihasználtak engem és azt, hogy rajongtam Milánért. Amikor kilencedik év végén megbuktattak a túl sok hiányzás miatt, betelt a pohár összecsomagoltam, felültem az első vonatra és többé feléjük se néztem. Senkiért nem fájt a szívem egyedül csak Milánért.
Az emlékeket újra élve megállás nélkül zokogtam, szerintem régen sírtam utoljára ennyire. Gábor szorosan magához ölelt, a karjaiban ringatott, de ettől csak még jobban zokogtam. Szemétnek éreztem magam, amiért magára hagytam a kisöcsémet, pedig megígértem neki, hogy soha nem teszem. Mostanra pedig már 10 éves lesz és talán azt se tudta, hogy van egy nővére. Nem lehettem benne biztos, hogy anyáék odaadják neki az ajándékokat, amiket küldök.
– Betti figyelj, rám kérlek – fogta két keze közé az arcomat. – Egy 14 éves lány voltál, nem a te felelősséged volt felnevelni az öcsédet! Neked a testvérének kellett volna lenned, akivel bohóckodhat és viháncolhat, nem pedig az egyik szülőjének. Kérlek, ne érezd magad rosszul, amiért a saját lelki békédet választottad, mert ez a te életed és a saját utadat kell járnod! Helyesen cselekedtél – nézett mélyen a szemembe.
– De ő ezt nem tudja és a szemükben én vagyok a hibás – töröltem meg az arcomat.
– De mi tudjuk, hogy nem vagy hibás – suttogta és megcsókolt.
Behunyt szemmel még mindig sírva viszonoztam a csókját miközben hátra dőltem a párnákra és magammal húztam őt is. A torkomból sóhaj tört elő, amikor megéreztem a rám nehezedő testét. Lábammal átkulcsoltam a derekát, ujjaimmal beletúrtam a hajába, majd hátra hajtottam a fejem, amikor az ajka a nyakamra siklott. A borostája minden mozdulat során karcolta a bőrömet, amitől a testem megremegett és csak fokozta a bennem tomboló vágyat. Ám aztán valahonnan felrémlett előttem Brúnó gödröcskés mosolya és a szívem egy pillanatra megállt, hogy aztán dörömbölve újra verni kezdjen. Ez így nagyon nem jó!
Újra sírni kezdtem, mire Gábor abba hagyta a nyakam csókolását és mellém dőlve szorosan átölelt. Pedig most nem azért sírtam, mint korábban. A könnyeim azért ömlöttek, mert rájöttem valami lényegesre. A szívem már régen ott landolt valakinél.