Reflektorfényben - Sztárszerelem

Tábortűz

Brúnóval természetesen kihasználtuk az egész napot. A délelőtti extrémebb programok után lazábbra vettük a figurát, elmentünk a plázába, beültünk egy filmre és azt játszottuk, mintha tök régóta együtt lennénk. Őszintén megvallva nagyon tetszett és a villába visszaérkezve bántam, hogy ilyen gyorsan véget is ért. Brúnót természetesen azonnal körbe vették a srácok, engem pedig Zalán hívott félre, hogy megbeszéljük a holnapi napot. Alig tudtam rá figyelni, figyelmem folyamatosan Brúnó felé kalandozott, majd amikor nem bírtam tovább kifakadtam.
– Szerinted fer Brúnóval szemben, hogy másokkal is jól érzem magam?
– Erről szól ez a játék – sóhajtott fel.
– Tudom, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megkedvelek bárkit is.
Zalán szánakozó mosollyal az arcán megvonta a vállát majd utamra bocsátott. Ahogy a villa felé lépkedtem hirtelen nagyon is hiányozni kezdett egy barát az életemből. Pontosabban fogalmazva egy legjobb barát, akit felhívhattam volna, hogy kivesézzük az egész napot, hogy kibeszéljük a férfiakat miközben fagyit eszünk a kanapén. Hosszú ideig Tomi töltött be ezt a szerepet az életemben, de mostanra nem maradt senkim. Oké, ott volt Olivér, de az nem volt ugyanaz, vele nem beszélhettem mindenről. A könnyeimet nyelve kerültem meg a házat, majd a teraszon leültem az egyik függőágyra és az ölembe vettem a hófehér cicát, akivel kezdtünk már összeszokni. Egy ideig csak bambultam ki a fejemből, a cicát simogatva és próbáltam nem teljesen szétcsúszni, amiért bizalmas nélkül maradtam.
– Csatlakozhatok? – kérdezte ekkor Gábor, mire felpillantottam és sután bólintottam.
Gábor leült a másik függőfotelbe és pár percig csendben néztük a nyugvó napot, ami rózsaszínesre festette az eget.
– Neked vannak barátaid? Olyan, akit bármikor felhívhatsz és segít? Akinek mindent elmondhatsz, mert tudod, sosem árulna el?
– Igen vannak – válaszolta hosszas hallgatás után.
– Becsüld meg őket – néztem rá majd elkaptam a tekintetem. – Mert nem tudhatod, mikor nem lesznek már ott neked – sírtam el magam.
– Na, hé – állt fel és leguggolva elém megfogta a kezemet.
– Sajnálom, csak tudod, annyira szeretnék beszélgetni valakivel. Egy lánnyal, valakivel, aki ugyanolyan, mint én. Szeretnélek kibeszélni titeket, minden pillanatot kielemezni, de nincs senki. Annyira egyedül vagyok Gábor – csuklott el a hangom.
– Tudom, hogy most az nem segítene, ha azt mondom nem vagy egyedül és vannak barátaid – mosolyodott el szomorúan. – De ismerek valakit, aki szívesen lenne a barátod.
– Nem hinném, hogy beérnéd, csak barátsággal még én se érném be – ráztam meg a fejemet.
Gábor az ajkába harapott majd felállt és engem is felhúzott, mire a cica leugrott az ölemből és elszaladt. Gábor a tópart felé kezdett húzni, majd megállt a partján és a vízre pillantott.
– A nagymamám mondogatta nekem mindig, hogy, ha egyedül érzem magam, akkor csak nézzek a tükörképemre és rájövök, hogy nem vagyok egyedül. Hülyeségnek gondoltam, ugyan hogy lehetnék saját magam barátja? Mostani fejjel rájöttem, hogy igaza volt és teljesen félreértettem, amit mondott.
– Nem értem – csóváltam meg a fejem és megszemléltem a tükörképemet.
– Lehet, hogy most fogom elszúrni – vallotta be. – De Isten mindig ott van veled – nézett a szemembe.
Rámeredtem majd a fejemet rázva elfordultam tőle. Nem tagadtam meg Isten létezését, keresztény voltam és olykor templomba is elmentem, de sokszor megkérdőjeleztem azt, hogy valóban mellettem van-e. Annyi bántás és veszteség ért engem, hogy nehezemre esett hinni benne. Ennyire nem utálhatott engem és nehezíthette meg az életemet.
– Betti…
– Ne – sóhajtottam fel. – Én… sose szerettem, ha próbáltak rávenni arra, hogy higgyek. Mert ő nem volt mellettem, amikor szükségem lett volna rá – suttogtam és a hangom elcsuklott. – Sajnálom Gábor – emeltem rá a tekintetem majd elfordultam és a villa felé indultam.

Másnap egész nap ki se jöttem a szobából, csak lustálkodtam és gitároztam. Alexander egyszer feljött hozzám, felvette, ahogy az ablakpárkányon ülve dolgoztam egy új dalon majd magamra hagyott. Őt felváltotta Brúnó, de mikor látta, hogy dolgozok inkább magamra hagyott, de előtte lopott egy csókot. Csak este merészkedtem le a tornyomból, miután Zalán felhívott, hogy feladat lesz, amin illene részt vennem. Mikor kiléptem a kertbe orromat azonnal megcsapta a füst illata, ami egy tábortűzből származott. A tűz körül kerti padok voltak elhelyezve, egy asztalon pedig temérdekmennyiségű sör, üdítő egy másikon pedig minden, ami a nyársaláshoz elengedhetetlen volt. A srácok az érkezésemkor hangos tapsban és füttyben törtek ki, mire megeresztettem egy halvány mosolyt.
– Bocs, hogy eltűntem – tartottam fel a kezem és Igor kérésének eleget téve leültem a kerti székbe.
– Semmi gond, nem unatkoztunk – mosolygott rám.
– Nem bizony, ugyanis míg te dolgoztál én a reggeli folyamán feladatot osztottam ki a férfiaknak. Az úriemberek azzal töltötték a napot, hogy a lehető legjobb dalt írják és zenésítsék meg a te szórakoztatásod végett. Nem szabtam határokat, kritériumokat csak egyet kértem, hogy tegyék bele minden érzelmüket. A játékot az fogja nyerni, akinek a dala leginkább elnyeri a tetszésedet kedves Betti.
– Oké – néztem végig a srácokon. – Valaki tud énekelni közületek?
– X faktorba a helyünk – vágta rá Brúnó a többiek pedig buzgón bólogattak.
– Peti te biztosan tudsz énekelni – mutattam Petire, aki mosolyogva bólintott.
– Fontos hozzátennem, hogy nem feltétlen a hang alapján fog dönteni Betti. Lehet, hogy a mondanivaló és a szöveg az, ami igazán megfogja – tette hozzá Zalán. – Na, de akkor a Tábortüzet ezennel megnyitom – jelentette be. – Aki elsőként fellép az Nagy Brúnó.
Brúnó rappesre vette a figurát, ami jó választás volt, mivel jó hang nélkül is simán végig lehetett úgy nyomni, hogy az élvezhető is legyen. A szöveg viszont teljesen meglepett, és nem azért, mert olyan rossz volt, épp ellenkezőleg. Csak pislogtam, hogy milyen jól bánt a szavakkal és milyen jó alapot tudott összerakni rá. Az utóbbiban segítségükre volt egy zenész, mint kiderült elszalasztottam a Valmar egyik énekesét Valkusz Milánt. Mikor ezt megtudtam kicsaptam a hisztit, de aztán gyorsan lenyugodtam.
Brúnó szereplése után fetrengtem a röhögéstől. A többségnek ugyanis brutálisan szar hangja volt, de a legrosszabbat Igor produkálta. Amivel nem lenne semmi baj, csakhogy ő elhitte, hogy jól énekelt. Gábor énekhangja viszont elég kellemes volt bár a dal, amit írt jobban hasonlított egy altatóhoz, mint szerelmes dalhoz. Utolsóként pedig Peti mutatta meg az énektudását és ő zenei alap helyett élőben gitározott. Kíváncsian fürkésztem, majd amikor elkezdett gitározni behunytam a szemem és úgy hallgattam a dalt.

Legyen ez a mi évadunk
Még, akkor is, ha tévedünk
Egyszer te egyszer én
Így kezdődött a mi mesénk

Otthonunk a csillogás
Szívünkben a dobbanás
A reflektorfény értünk kiált
Fogadjuk el hívó szavát.

Miénk lehet a holnap, a jövő
Csak mond ki, hogy ez örök
Én kimondom mielőtt eltűnnél
Mielőtt búcsút intenél

Ajkad puhasága hívogat
Szívemben őrzöm titkodat
Hogy szerelem volt ez egykor
Csak nem figyeltem éppen ott.
Az üzenet még mindig ott van
Bár már megnyitottam a minap
Köszönöm neked az édes szavakat
Ígérem, meghálálom, ha akarod.
Ha akarod, csak add nekem a holnapod
És leszek én a képernyőről jött lovagod.

Nem bírtam megállni, felpattantam és hangosan tapsolni kezdtem. Talán nem volt fer a többiekkel szemben, hogy Peti is játszott, de ahogy múltkor Gábor is sütit sütött, úgy Peti is énekelhetett.
– Akkor ez el is dőlt – nyugtázta Csanád.
– Addig, nem míg hivatalosan ki nem mondtuk – válaszolta Zalán, mire minden szem rám szegődött.
– Nos. Szeretném megkérni, hogy többé ne énekeljen az, aki nem tud. Sajnálom, de volt, hogy bántotta a fülemet – sandítottam Igorra. – Viszont akadtak elég élvezhető előadások is – néztem Gáborra majd Brúnóra. – De egyértelmű, hogy Peti az első. Az összes dalszöveg közül az övé jellemezi a legjobban a kapcsolatunkat, hogy honnan indultunk és hová jutottunk, ráadásul a hangja mellett sem lehet elmenni szó nélkül – magyaráztam döntésem okát.
– Érthető, de ti ismertétek egymást? – érdeklődött Igor.
– Az túlzás – vigyorodott el szórakozottan Peti. – Pár éve műsoron volt egy történelmi sorozat, amiben én voltam a főszereplő. Akkor Betti olyan 20 éves lehetett, írt nekem egy rajongói levelet, amiben konkrétan közölte, hogy szerelmes belém. Aztán pár évvel később nekem is volt egy Betti korszakom, most pedig itt vagyunk – vágta zsebre a kezét, én pedig nem bírtam nem mosolyogni.
– Rendben. Betti vezetett egy rangsort, ahová felírta a neveteket. A rossz hírem az, hogy az utolsó helyen lévő férfi ebben a pillanatban távozik a versenytől – dobta be a bombát Zalán.
– Micsoda? – visítottam fel és a kezdeti boldogságom semmivé foszlott. – Ne csináld már – bámultam a papíromra majd Igorra tehetetlenül. – Zalán!
– Sajnálom – tárta szét a kezét sajnálkozva. – Uraim kellemes nyársalást, Igor kérlek – fordult Igor felé.
Döbbenten néztem, ahogy Igor lepacsizott a többiektől, majd felém pillantva szomorkásan elmosolyodott. Az volt a szabály, hogy a kiesés után már nem állhattam volna szóba azzal, aki kiesett. Most is tartottam magam hozzá, de szívem szerint utána rohantam volna. Szívem szerint az ágyhoz kötöztem volna és toporzékoltam volna, hogy nekem Igor kell. De csak tehetetlenül néztem, ahogy eltűnt a villában majd dühösen Zalánra meredtem.
– Miért nem szóltál?
– Mert ez nem szimpátiaszavazás!
– Az isten szerelmére azért haza küldeni, mert nem tudott énekelni? – csattantam fel. – Gyűlöllek – vágtam az arcába.
– Neked is szép estét – biccentett majd sarkon fordult és elsétált.
Dühösen a könnyeimet nyelve néztem utána majd felkaptam egy paradicsomot és utána hajítottam. A vizes lufis gyakorlásnak köszönhetően a paradicsom eltalálta Zalán tarkóját. Mikor megfordult láttam, hogy alig bírja türtőztetni a dühét, de csak legyintett felém és folytatta az útját.
– Napidéző – bökte meg az oldalamat Brúnó, mire ránéztem és összepréseltem a számat.
– Te is lehettél volna az – szorult ökölbe a kezem. – Ez igazságtalan.
– Tudom – suttogta és átkarolta a vállamat. – De lépj túl rajta, előttünk az este és még messze nem ért véget – mosolygott rám.
– Nem tudom, mivel javulhatna a hangulatom – ráztam meg a fejem, majd értetlenül ráncoltam a homlokomat, amikor Brúnó megragadta a vállamat és a többiek felé fordított.
Csupán egy bökkenő volt, valaki nem tartozott közéjük. És ez a valaki Valkusz Milán volt.