Reflektorfényben - Sztárszerelem

Fájdalmas elhatározás

– Edző bá kérem – hallottam Brúnó ideges hangját, mire kinyitottam a szemem és álmosan körbe fordultam.
A sátor üres volt, Brúnó pedig odakint járkált fel alá, telefont szorítva a füléhez. Minden fordulónál beletúrt a hajába, az arca hol falfehér volt, hol pedig vörös miközben a vonal másik végén lévő személyt hallgatta.
– Nem ez lett megbeszélve. Azt mondta, hogy elenged a négy hétre. Most pedig mégsem? Ja, hogy azt gondolta, hogy úgysem maradok bent végig?
Összevont szemöldökkel ültem fel és magam köré csavartam a takarót, miközben enyhe bűntudattal a szívemben kihallgattam Brúnó telefonbeszélgetését.
– Kérem! Már csak egy hét, nem mehetek haza! Biztos van valami megoldás, hogy nélkülözzön. A srácok nagyon ügyesek, minden meccset megnézek, kibírnak még egy hetet. Nem uram, nem akarom megmondani, hogy mit csináljon – morogta. – De ez nem igazságos. Szeretem és tudom, hogy ő is szerelmes belém! Nem! Maga ezt nem érti, itt kell maradnom!
A szívem hangosan dörömbölni kezdett a mellkasomban és az arcomon széles vigyor terült el Brúnó szavaitól. Szeret engem, szerelmes belém! Oké erről eddig sem voltak kétségeim, de az ő szájából hallani ezeket a szavakat csodálatos volt. Már éppen kimásztam volna hozzá, amikor Brúnó kezéből kiesett a telefon, majd gyorsan lehajolt érte és a füléhez tartotta.
– Ki akar rakni a csapatból? – kérdezte elhaló hangon, mire megdermedtem és a mosoly az arcomra fagyott. – Edző bá ezt nem teheti meg velem! De nem mehetek, el értse meg! Nem, a karrierem ugyanolyan fontos, mint Betti! Nem! Ő nem csak egy lány! – mordult fel idegesen. – Edző bá a legnagyobb tisztelettel kérem, hogy ne beszéljen így róla! Nem is ismeri! Rendben van, később visszahívom miután döntöttem – egyezett bele majd bontotta a hívást. – A picsába – csattant fel idegesen és belerúgott a kocsi kerekébe.
Zakatoló szívvel feküdtem vissza és az oldalamra fordulva átkaroltam saját magamat. A könnyeim eleredtek, a gondolataim ide-oda cikáztak, miközben azt hallgattam, hogy Brúnó odakint dühöngött és Istent szidta az élet igazságtalansága miatt. Mikor hallottam, hogy bemászott a sátorba behunytam a szemem és úgy tettem, mint, aki alszik.
– Jó reggelt kis Napidézőm – suttogta Brúnó az oldalamat cirógatva és egy csókot lehelt az arcomra. – Hasadra süt a nap szépségem!
Kinyitottam a szemem és lassan a hátamra fordultam, majd gombóccal a torkomban ráemeltem a tekintetem. Brúnó pillantása a könnyáztatta szememet látva azonnal elkomorodott.
– Mi a baj?
– Azt hiszem rosszat álmodtam – hazudtam és kutatva a szemébe néztem. – Minden rendben? – érintettem meg az arcát.
– Persze – válaszolta mosolyogva. – Minden a legnagyobb rendben, hisz itt vagy és itt leszel az elkövetkező 100 évben!
– Így lesz – suttogtam sírásra görbült szájjal és lehúzva magamhoz hosszasan megcsókoltam.

Brúnó nem mondott semmit, egy szóval sem említette az edzőjével történt telefonbeszélgetést, így én se mondtam el, hogy mindent hallottam. Tudat alatt már kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy a férfit, akibe beleszerettem, a vége előtt egy héttel haza kellett küldenem. De még vártam, vártam, hogy Brúnó felhozza a témát és megbeszéljük, hogy ő most haza megy, én pedig a legvégén senkit sem választok, hogy aztán együtt lehessünk hazugságok nélkül. Istenem mennyire szerettem volna, hogy megbeszéljük, de ahogy telt az idő, egyre nehezebb lett volna saját magamtól felhozni a témát. Ő nem akarta elmondani, én pedig tiszteletben tartottam a döntését még, ha pokolian fájt is. Nem kérhettem, hogy válasszon köztem és a munkája között. Egyértelmű volt, hogy haza kellett mennie, hiszen Brúnó nem egy hétköznapi munkát végző férfi volt. A Magyar válogatott, legjobb focistája volt, nem engedhette meg magának azt, hogy nem megy haza, hanem itt marad.
Így hát hazafelé végig rá voltam tapadva és mindent elkövettem annak érdekében, hogy érezze a szerelmemet, amit iránta tápláltam. Talán túlságosan is feltűnő voltam, de nem érdekelt. Ki akartam használni minden egyes pillanatot, mert hamarosan búcsút kellett vennem tőle.

A villába visszaérkezve időnk sem volt szusszanni, rögtön egy feladat kellős közepén találtuk magunkat. Zalán által feltett kérdésekre kellett válaszolnom, miközben hazugságvizsgálóra voltam rákötve, ami következtében kialakult a döntős mezőny. Brúnó, Peti és Gábor. Csanád az utolsó hajrá előtt távozott a villából majd miután elment Zalán megkért, hogy mondjak egy dalt, ami leginkább jellemezi a kapcsolatomat a három döntős férfivel. Életem legnehezebb feladata volt, megtalálni a tökéletes dalt, ami a legjobban leírja a kapcsolatunkat, de végül sikerült.
Brúnó: Marics Péter – Radics Gigi: Szép mosolyú lány.
Gábor: Marics Péter: Sohasem utolsó
Peti: Nagy Bogi: Szél
Mind a három dalban volt olyan részlet, ami tökéletesen leírta a kapcsolatunkat. Bár nem tudtam, hogy Zalánnak mi volt ezzel a célja, de hamarosan úgyis ki fog derülni.
– Milyen volt a randi? – érdeklődött Zalán.
– Nagyon jó – mosolyodtam el bár a mosolyom kicsit szomorú volt.
– Akkor miért vagy ennyire elkenődve?
– Mert a sors megint felülírt mindent – lábadt könnybe a szemem, de ennél többet nem mondtam.
Faképnél hagytam Zalánt és a hátsó konyhában kerestem menedékét, ahol Joci megértő karjaiban kisírtam magam és rázúdítottam minden fájdalmamat. Az exem volt igen, de tudtam, hogy igazat fog nekem mondani és segíteni fog abban, hogy tisztán lássak. Ő azt tanácsolta, hogy mondjam el Brúnónak, hogy hallottam a telefonbeszélgetést és beszéljük meg, hogy a műsor után találkozni fogunk. El is határoztam magam, hogy felkeresem és beszélek vele, de amikor a szobája előtt kopogásra emeltem a kezem, hallottam, hogy telefonál.
– Döntöttem edző bá és a döntésem végleges – hallottam a komor hangját. – Köszönöm! Viszonthallásra!
Hirtelen minden levegő kiszorult a tüdőmből, ahogy ott álltam és próbáltam értelmezni Brúnó szavait. Akkor most hazamegy vagy marad? Mit döntött? Idegesen toporogtam az ajtó előtt, a szívem üvöltött, hogy rontsak be és kérdezzek rá, de az eszem óva intett. Mi van, ha valóban elmegy? Persze én is ezt akartam, mert a munkája ezerszer fontosabb volt, de a tudat, hogy ilyen gyorsan lemondott és nem küzdött tovább rohadtul fájt. Ez a fájdalom pedig beitta magát a csontjaimba és a szívembe.
– Betti kérlek, gyere velem. Elmegyünk ebédelni – kiáltotta Zalán.
Zalán váratlan szavaitól ijedten rezzentem össze majd sarkon fordultam és leszaladtam a lépcsőn. Egy kis távolság talán még jót is fog tenni a repedező szívemnek.