Reflektorfényben - Sztárszerelem

Kirigan nyomában

Engem vonzott a természetfeletti. Az a valami, ami megmagyarázhatatlan és hihetetlen. Legyen az sorozat, vagy egy könyv, magába szippantott és nem eresztett. Néha jó lett volna csak elmenekülni ezekbe a világokba és vissza sem nézni. Inkább harcoltam volna az Árnyzónában megbújó volkrákkal, vagy magával Adriellel, aki Istennek hitte magát, mint, hogy szembe nézzek a gyűlölködő emberekkel. Kicsit vicces, hogy az emberek elől akartam elmenekülni egy szörnyekkel teli világba. Az az igazság, hogy ott győztesként kerültem volna ki, ebben a rideg valóságban pedig nem biztos. De amikor elkaszálnak egy nagyon jó sorozatot, na, akkor bizony itt maradnék a földön és levadásznám a Netflix fejeseit. Az Árnyék és Csont kaszát kapott és a Warrior Nun-is. Minden sorozat, amibe bele szerelmesedek mehet a süllyesztőbe. Érti ezt bárki? Tegnap este Brúnóval megnéztük a második évadot is és mindketten kiakadtunk a függővég miatt. Most őszintén milyen vég az, hogy felragyog a divinium kard mikor Ava és a glória a túlvilágon volt?
– Még mindig ki vagy akadva? – kérdezte Brúnó nevetve, amikor a reggeli edzés során kicsit erősebben püföltem a zsákot.
– Én nem vagyok kiakadva. Csupán felbasz, hogy minden, ami jó tönkre tesznek! Nem hozott elég pénzt? Meglehet, de bassza meg értéket teremtett. Vagy az volt a baj, hogy megkérdőjelezték Isten mivoltát? Hogy lehet igazából egy nő? Vagy, hogy nem létezik? Vagy a Vatikánnak nem tetszett?
– Oké, szerintem túlpörgetted magad – szólt rám Brúnó. – Igen gáz a függővég, de ne láss mögötte összeesküvés elméletet.
– Ne haragudj – sóhajtottam fel és a zsáknak döntve a fejem vettem egy mély levegőt. – Van egy hatalmas hibám, amiről jó, ha tudsz. Hajlamos vagyok túlságosan megélni egyes sorozatokat. Amik megszólítanak, azok a részemmé válnak. Most bolondnak tartasz? – kérdeztem csendesen.
– Több kell ahhoz, hogy bolond legyél – simult hozzám hátulról. – Tetszik, hogy ennyire intenzív vagy, vibrálsz, akár a nap. Tele vagy elektromossággal, élettel, és amikor hozzád érek – suttogta és a karja végigsiklott a bőrömön.
– Mit érzel, amikor hozzám érsz?
– Bizsergést – csókolt bele a nyakamba. – Soha ne gondold magad bolondnak, csak mert önmagad vagy, akit hatalmas szívvel és energiával áldott meg az ég. Én imádom, hogy ilyen vagy és ilyennek is kell lenned. Fiatal vagy, élvezd ki.
Megfordultam és belesimultam Brúnó karjaiba, aki szorosan átölelt. Talán egy kicsit túlzásba estem, de csak egy kicsit.

Miután összeszedtük magunkat bepattantunk a villa előtt várakozó kocsiba. Józsi bá vezetett, mi pedig hátul ültünk és beszélgettünk. Brúnó nem mondta el, hogy hova megyünk, én pedig nem kérdeztem, elég volt csak belenéznem az izgatottan csillogó szemeibe, hogy tudjam valami nagy dobásra készült. Azt se néztem, hogy merre megyünk, tekintetemmel folyamatosan elkerültem a táblákat.
– Kapcsold be magad – szólt rám Józsi bá, amikor kényelmesre vettem a figurát, kikapcsoltam magam és az ülésen elnyúlva Brúnó ölébe hajtottam a fejemet. – Nem akarom, hogy miattad megbírságoljanak.
– Senki sem lát – tiltakoztam, de felültem és becsatoltam magam.
– Ez nem Amerika!
– Pedig most jól jönne egy elválasztó – morogtam, mire Brúnó felnevetett.
– Megállunk a benzinkúton. Végezzétek el a dolgotokat – szólt Józsi bá figyelmen kívül hagyva a megjegyzésemet.
A benzinkút hallatán felcsillant a tekintetem. Alig vártam, hogy elmenjek a mosdóba és megmozgassam az elgémberedett csontjaimat. Mikor lekanyarodtunk az autópályáról és Józsi bá beállt egy üres parkolóhelyre, Brúnóval mindketten kiszálltunk és a bejárat felé indultunk. A mosdók előtt elváltak útjaink, gyorsan elvégeztem a dolgomat és a mosdó tükrében felfrissítettem a sminkemet. Utána felvásároltam mindent, ami megtetszett a szememnek, majd kértem három kávét elvitelre. Brúnó már odakint várt rám és a kezében lévő két kávé láttán kirobbant belőlem a nevetés.
– Akkor ezt szétosztom a srácok között – biccentettem a stábbusz felé.
– Olyan sokáig elvoltál – vonta meg a vállát, mire nevetve megpusziltam az arcát.
Az általam vásárolt kávék új gazdákra leltek, majd elvettem Brúnótól az egyik poharat és nekidőltem a kocsi csomagtartójának.
Brúnó ugyanígy tett és csendben kortyolgattuk a kávénkat miközben az autópályán elhaladó autókat figyeltük.
– Szeretném, ha végre jövőhét lenne – szólalt meg. – Kezdek elfáradni.
– Pedig ez nem a Dzsungelhajsza – sandítottam rá, mire elnevette magát.
– A szívedért való küzdelem néha felér egy hajszával – húzott magához a vállamnál fogva és megpuszilta a homlokomat.
A megjegyzése fájhatott volna, de csak mosolyogtam és a vállára hajtottam a fejemet.
– Tudod én is szeretném, ha véget érne a műsor – suttogtam. – Egyre biztosabb vagyok az érzéseimmel és attól félek, hogy a többiek érzésével játszadozok. A nézők is egy ribancnak fognak gondolni.
– Szerintem meg kedvelni fognak – jelentette ki. – Biztos vagyok benne, hogy jobban megismernek a műsor által. Az én véleményemet úgysem fogja megváltoztatni semmi, hiába mondanak majd ők bármit.
– Igazán? – emeltem rá a tekintetem.
– Nagyon nehezen tudnak befolyásolni – nézett mélyen a szemembe. – Pláne, ha rólad van szó – simította az arcomra a tenyerét és megcsókolt.
Mosolyogva viszonoztam a csókját és azt hiszem soha sem voltam még ilyen boldog.
Nos, tévedtem. Brúnó tudta fokozni a boldogságomat, amikor megérkeztünk Póstelekre. Póstelek Békéscsaba Városnegyede volt és itt található a Wenckheim-Széchenyi Kastélyrom. A birtok közel 3000 holdnyi volt és 15 hektáros park tartozott hozzá. A családnak volt egy másik kastélya is Szabadkígyóson, ami fel volt újítva, míg a Pósteleki megmaradt szellemkastélynak. De nem ezektől jöttem teljesen izgalomba, hanem azért, mert Brúnó elhozott engem a Zóna szívéhez. Az Árnyék és Csontban Kirigan itt használta fel a sötét energiát, hogy megvédje szerelmét és szakította ketté Ravkát hosszú évszázadokra. Alina a kastélyrom előtt vetett véget a Zónának és ölte meg a Sötét Eretneket, vagyis Kirigant.
A kocsival nem mentünk el a kastélyromig, hanem a park bejáratánál leparkoltunk ahol egy fehér sátor fogadott minket.
– Gyere – mosolygott rám Brúnó és a kezemet megfogva maga után húzott.
A sátorba belépve az a stylist fogadott minket, aki a ruhákat szokta hozni a medálceremóniákra és a lelkes mosolyától nekem is mosolyognom kellett.
– Mi ez az egész? – kérdeztem a rengeteg ismerős jelmez láttán.
– Gondoltam szeretnél a kedvenc sorozatot főszereplője lenni pár fénykép erejéig. A legprofibb fotósokat kértem Zalántól, az egyikük együtt dolgozott azzal a stábbal, akik forgatták a sorozatot – árulta el.
– Hogy? – esett le az állam és végig húztam a kezem a fekete, arany mintákkal díszített keftán. – Brúnó, mindezt miattam? – emeltem rá a tekintetem a sírás szélén állva.
– Tudom az lett volna a feladat, hogy a randi által engem ismerj meg, de muszáj volt megvalósítanom. Majd megismersz később, ez nem rólam szól, ez a műsor rólad szól, és azt akarom, hogy boldog legyél. Hogy velem éld meg ezeket a pillanatokat és, ha ránézel ezekre a képekre, vagy ellátogatsz ezekre a helyekre, akkor én jussak eszedbe. Elvihettelek volna vacsorázni, vagy Vegasba egy spontán esküvőre, de arra ott van a jövőhét – vonta meg a vállát és kisöpörte a szemébe lógó hajtincseket.
– Én nem tudom, mit mondjak – szipogtam és odalépve hozzá szorosan átöleltem. – Még senki se tett értem ilyet. Tovább táplálni a sorozat imádatom tüzét.
– Most, mint mondjak? Szexi vagy, amikor szerepet játszol – vigyorodott el. – Na, öltözzünk át, aztán irány a Zóna szíve. 

A jelmezek, a látvány teljesen magukba szippantottak és görcsbe rándult a gyomrom, amikor arra gondoltam, hogy Ben Barnes ugyanezen az ösvényen sétált végig. Amikor a fák mögül felbukkant a kastélyrom, a nap fénye pedig áttört a romok között, a szívem hatalmasat dobbant. Mintha megszentelt területre léptem volna, olyan óvatosan sétáltam majd megálltam a rom előtt és az arcomat a nap felé fordítva behunytam a szememet. Mások talán hülyének sőt egyenesen őrültnek gondolhattak, amiért ennyire magamévá tettem egy sorozatot. De ennyi erővel az is őrült, aki egy csapat srácnak drukkolt, akik nem csináltak mást csak labdát kergettek. Oké talán egy kicsit erős volt, tekintve, hogy mellettem Brúnó a Magyar válogatott legjobb focistája.
– Gyönyörű vagy – suttogta Brúnó és kesztyűbe bújtatott kezét végig húzta az arcomon.
Belesimultam a tenyerébe, ujjaimmal megmarkoltam a keftáját és közelebb húztam magamhoz. Az ajkunk először csak futólag találkozott, majd a csókunk elmélyült és rengeteg önuralomra volt szükségem ahhoz, hogy ne feledkezzek el a külvilágról és teperjem le a földre Brúnót itt a romok előtt. Azt hiszem ugyanilyen érzés lehetett tavaly Krisztiánnak, amikor Adrienn megtanulta azt a táncot, hogy a kedvére tegyen. Úgy tűnik, hogy a versenyzők által szervezett randikat egyfajta varázs lengi körbe. Egy olyan varázs, ami megadja a végső löketet a felszín alatt lappangó szerelemnek.
– Készen állsz? – súgtam a szájába.
– Ragyogj és Napidézőm – súgta vissza.
Én pedig ragyogtam. Na, nem szó szerint, de a mosolyom biztosan ragyogott miközben a képeket készítettük. Amikor pedig nem mosolyogtam, a tekintetem csillogott. Alig vártam, hogy majd láthassam a fényképeket.
– Itt kezdődött és zárult minden. Sokat agyaltam, hogy először jöjjünk ide vagy hagyjuk utoljára – szólalt meg Brúnó és megfogta a kezemet.
Elszakítottam a tekintetem a romokról és csodálkozva Brúnóra néztem.
– A többi helyre is elmegyünk?
– Mit gondoltál, mire ez a rengeteg ruha? – kérdezte mosolyogva. – Kirigen nyomában a mai nap témája. A következő megálló Gödöllő.

A napunk nagy része utazással telt, Póstelek nagyon kiesett a többi településtől, az idő nagy részét ez vette el, hogy eljussunk Pest megyébe. A Gödöllői kastélyba sajnos nem sikerült engedélyt szereznünk, de megcsodáltuk a kastélyt és azt a termet, ahol a grisák ebédeltek a Kis palotában, valamint az istállót is megnéztük ahol Jasper huncutkodott a lovászfiúval, hogy lovakat szerezzen. Utunk következő állomása a Néprajzi Múzeum volt, ahol Kirigan és Alina bemutatták a királyi családnak, hogy valóban Alina volt a napidéző. Itt sikerült pár fényképet készítenünk és a fotós megígérte, hogy imádni fogom. Az MTV egykori Székházát kihagytuk, de nem bántam. Bár imádtam a varjakat és Kaz Bakkert, Alina és Kirigan sokkal közelebb álltak hozzám. A Budavári palotát se néztük meg, méghozzá azért, mert sokan voltak és már saját magam is nemegyszer végig jártam, mert közel volt az otthonomhoz. Gondolkodtam rajta, hogy beugrunk nagyihoz, de inkább letettem róla.
Szentendrén a Skanzenben töltöttük a legtöbb időt. Amellett, hogy felkerestük az ismerős helyeket, Brúnóval turistáskodtunk egy sort és mindent megcsodáltunk, ami az utunkba került. Az árusoktól vásároltunk, fagyit nyaltunk, képeket készítettünk saját felhasználásra, csak két ember voltunk, akik randiztak. Mivel éhesek voltunk, kiválasztottunk egy szimpatikus éttermet, szigorúan csak olyat, ahol sokan voltak. Nyílt titok, hogy ahol kevesen voltak ott nem volt ajánlatos étkezni, ahol viszont a hely tömve volt, ott bár sokat kellett várni, az ételben nem csalódtál.
– El sem hiszem, hogy mindezt összehoztad nekem – szólaltam meg.
– Igazából Zalán volt, én csak az ötletet adtam. Még csak nem is én vezetek – vonta meg a vállát.
– Ha nincs ötlet, akkor Zalán nem tud mit elintézni – vágtam rá és megfogtam Brúnó kezét. – Köszönöm! Annyira szükségem volt rá, hogy egy kicsit más legyek. Ne én Beatrix az énekes, hanem egy lány középkori felszerelésben. Egy egyszerű térképkészítő – néztem végig magamon.
– Szerintem bele kéne vágnod a színészkedésbe. Rengeteg olyan énekes van, aki mellette színész. Ott van, mondjuk Bereczki Zoltán.
– Vagy Marics Peti – vigyorodtam el mire összeráncolta a homlokát. – Ne már! Szerepelt a Mintaapákban és a Holnap Taliban is!
– Nem nézek magyar sorozatokat. Azt se láttam, amiben Peti szerepelt.
– Pedig az Hollywoodi szint!
– Biztos vagyok benne, hogy te elhoznád ide a Hollywoodot. Te kapnád az első csillagot a Parlament előtt – nézett mélyen a szemembe. – Vagy valahol, ahol jól látható – tette hozzá, mire elnevettem magam és az asztalon áthajolva megcsókoltam.
– Annyira szeretlek – súgtam a szájába mosolyogva, majd hátra dőltem és felhajtottam a pohár alján lévő kólát. – Mehetünk túrázni?
Brúnó különös mosollyal az arcán bólintott miközben a kezével jelzett a pincérnek, hogy fizetni szeretnénk. A mosoly okára csak akkor jöttem rá, amikor beszálltunk a kocsiba és kényelmesen elhelyezkedtünk. Kimondtam azt az sz betűs szót.