Call It What You Want./Befejezett/

6. Fejezet

Luciena Ramirez szemszöge

A nap hátralévő része azzal telt, hogy Andrea elmondta hogyan telnek majd a következő napok, és megértetette velünk,hogy hogyan kell használni a szükséges technikákat.

Nos, én és Oli visszatérünk a lakásunkba, és pánikba esünk attól, hogy mit kellett volna tennünk/viselnünk ma este.

-Tudod, Charles még nem küldött nekem üzenetet. Lehet, hogy úgy döntöttek, hogy nem akarják, hogy többet jöjjünk. Ez legalább azt jelentené, hogy nem kell tovább kutakodnom ebben a hülye ruhatárban.- kiáltottam a barátnőmnek, aki az ágyamon feküdt, és nézte, ahogy a szekrényemben kaparászok.

– Még csak ne is próbálj úgy tenni, mintha nem lennél teljesen összetörve, ha soha nem küldi el a részleteket. – mutatott rá Oli, ami az őszinteség kedvéért teljesen helyes volt, de még mindig a középső ujját nyújtottam neki, hogy megmutassam, korántsem szórakoztam.

– Ez hivatalos, nincs ruhám. Beismertem, bosszúsan álltam a barátnőm elé, miközben a szemét forgatva sóhajtott, miközben felállt, és a gardróbjához vezetett, hogy találjak valamit.

-Tényleg azt hiszem, el kellene vinnelek vásárolni, mert...- Olive megszakadt a telefonom háromszori csörgése hallatán. Megnéztem, hogy kitől van, arra számítottam, hogy csak anyám kérdezi, hogy telt a napom.

Ismeretlen szám

| Szia, remélem ő Luciena. Charles vagyok
| Ha te és Olive továbbra is szívesen eljössz ma este, 21:00-re küldünk egy autót.
| Remélem nem baj. Megint Charles.

Döbbenten bámultam a telefonom, bár én adtam meg neki a számomat, mióta kérte, valahol legbelül igazából nem számítottam rá, hogy megkér minket. És felajánlani egy autót, hogy elvigyen minket? Istenem, biztos álmodom.

-Ő az? Omg az. Mosolyogsz. Luci!!???" – kiáltott fel Olive, miközben kétségbeesetten próbált a telefonom képernyőjére nézni.

-Igen, igen. Még mindig meg vagyunk hívva. És küldenek egy autót értünk! Olive, ez hogy valóság?- mondtam a legnagyobb mosollyal, annyira, hogy fájt az arcom.

-Mi? Omg? Mi lesz benne sofőr meg minden? Állj, ez őrültség.– felelte Oli ugyanazzal a sugárzó mosollyal.

Az egész zűrzavar során elfelejtettem, hogy válaszolnom kell neki.

-Hogyan válaszoljak? Formálisan? Barátságosan? Miért olyan nehéz ez - nem mintha bárkit is érdekelne.

-Csak mondd, hogy köszönöm.Ne stresszelj csajszi, készülnöd kell, most fél nyolc van.- Oli felnevetett, miközben komolynak tűnt.

Ismeretlen szám

|Szia! Luciena vagyok, köszönöm szépen!
|Mindketten nagyon örülünk, hogy továbbra is elmehetünk, még egyszer köszönjük! |

Azonnal gépelni kezdett, ahogy megváltoztattam a telefonszámát.: |Charles Leclerc|

|Charles Leclerc|
| Tökéletes, ha elküldenéd a címedet, az csodálatos lenne. Alig várom, hogy láthassalak.
| Természetesen mindketten, a fiúk is izgatottak már.

-OLÍV azt mondta, alig várja, hogy láthasson minket. Azt hiszem, ez lehet életem legjobb napja!- jelentettem ki, miközben sietve elküldtem a férfinak a címünket.

– Fogd be, Luci, istenem. Ez őrültség. Most már jobban izgulok. Fel kell készülnünk. MOST! – válaszolta Olive, miközben két lenyűgöző ruhát húzott elő a gardróbjából, mindkettő kis fekete ruha, bár az egyiket csillogás borította, a másikon pedig az oldalán domborodott.

-Vedd fel most Ramirez! - kuncogott, miközben átnyújtotta nekem.

A ruhák valószerűtlennek tűntek, és elképesztően néztünk ki bennük, ha jól mondom.

******

Mire megcsináltuk a frizurát és a sminkünket, 8:55 volt, vagyis már csak 5 percünk volt az autó érkezéséig, és egyikünk sem érezte úgy, hogy tovább várhatnánk.

-Jól nézek ki?- kérdőre vontam Olive-ot, mert már tudtam, mi lesz a válasza.

– Egészen biztosan. Olyan dögösen nézel ki. Talán Charles is így gondolja?- viccelődött, miközben rám kacsintott.

– Ne is viccelj vele, mert ha megtenné, nem hiszem, hogy valaha is felépülnék. – válaszoltam, amikor hallottuk, hogy egy autó megtorpan az épület előtt.

Közelebbről megvizsgálva rájöttünk, hogy ez nem egy átlagos autó, mint az átlagos Uber. Charles Leclerc küldött nekünk egy Ferrari Californiat, és a sofőr nem régi sofőr volt, hanem maga Charles Leclerc.

Oli és én döbbenten meredtünk egymásra, miközben az ajtóhoz rohantunk, hogy üdvözöljük Charlest és az autót.

-Jók vagyunk, Olive, nem?– motyogtam ahelyett, hogy kinyitottam volna az ajtót.

-Igen. Most nyisd ki az átkozott ajtót Luci!! És kérlek, ne mondd ezt, amikor kint vagyunk, a saját érdekedben.– követelte, ügyelve arra, hogy ne vacakoljak, és ne csináljak hülyét magamból.

Ahogy kinyitottuk az ajtót, felvettem vele a szemkontaktust. Csodálatosan nézett ki, igazán tökéletes. Láttam, hogy szemei fel-alá járnak a ruhámon, amitől az arcom olyan piros lett amilyen a versenyautója volt.

– Jó estét hölgyeim.- mosolygott.

Köszönöm,hogy elolvastad!🤍