Call It What You Want./Befejezett/

10. Fejezet

Luciena Ramirez szemszöge

Eltelt néhány óra az enyém és Kika beszélgetése óta a fürdőszobában, és még mindig ezen gondolkodtam.
Megpróbáltam elfelejteni, és mindenkivel csak szórakozni, de csak ez volt az, ami elnyelte az agyamat. Sokat néztem őt, de soha nem nézett vissza, annyira elmerült a saját beszélgetéseibe. Szórakozott. Kezdtem azt hinni, hogy ezt képzelem.

- Luci? Luc? Luciena?!- a legjobb barátnőm bökött ki a gondolataimból, miközben kimondta a teljes nevemet, mintha nyálazná az anyámat. – A bárba megyünk, gyere kérlek.- Olive szinte könyörgött kissé borongós homályában.

Bólintottam, és követtem őt és a többi lányt a bárhoz.

– 8 pohár vodkát kérek.- Kika megkérdezte a csapost, aki aztán nem sokkal később egy tálcán átnyújtotta neki.

- 3...2...1– mondtuk mindannyian időben, miközben a szánkba öntöttük a folyadékot, és grimaszoltunk az égető érzéstől, ahogy a torkunkon lefelé haladt.

-Egy másik?– kérdezte Olive, és úgy tűnt, alig várja, hogy folytassa.

Úgy tűnt, Kika egyetértett vele, amikor ugyanattól a csapostól kért még egy kört, mi pedig ismét visszaszámoltunk, majd megráztuk azt az ízt, ami még évek gyakorlása után sem lett jobb.

Sosem tudtam igazán, milyen gyorsan hat be az alkohol, de ezúttal gyorsnak éreztem, mert néhány pillanat múlva már éreztem, hogy a testem elzsibbad attól, hogy átjárja a rendszeremet.

Nyilvánvaló, hogy az azonnali rúgás az ő irányába vezette a tekintetemet, arra számítva, hogy a háta ismét megfordul. Bár meglepő módon megfogott a tekintete, amely egyenesen rám bámult, és ezúttal nem zökkentek el gyorsan. Az enyém sem. A szemünk percekig összeakadt. Csak bámultuk egymást, összekapcsolódva. Azt hiszem, éreztem, ahogy a szám sarkai felfelé fordulnak, amikor láttam, hogy ő is így tesz.

Csak akkor szakítottuk meg a kapcsolatot, amikor hirtelen éreztem, hogy valaki belém ütközik és elüt. Megfordultam, hogy megnézzem azt, aki durván megszakította a pillanatunkat, és természetesen Olive volt az, aki valahogy az utolsó lövésem befejezése között, és most megtette azt, ami még háromnak tűnt, és most teljes szívével szegénynesen táncolt. A csapos, aki aggódott a jólétéért.

– Azt hiszem, ideje indulnunk. – jelentettem ki a tömegnek, mielőtt Olive tovább szégyellte magát.

Nem.– követelte Olive. - Nem flörtöltél a Bűbájos Hercegeddel! Várok!- suttogta szinte minden szavát, bár én inkább az arcomra zúduló vérre koncentráltam, mivel pontosan tudtam, kiről beszél.

-Most menj.- Olive meglepően erősen odáig lökött, hogy eltévedtem a lányok és a fiúk csoportja közötti tömegben.

Ugyanis minden kőhideg józan egyenesen visszamenne a lányokhoz, és biztonságba vinné borzalmasan részeg barátját. De ez nem én voltam. Így hát az emberek útvesztőjében botorkálva eljutottam a kissé ismerős fiúcsoporthoz.

– Jó estét uraim.- közvetlenül arra nézve mutattam be, amelyik a legjobban érdekelt.

– Valaki túl sokat ivott. – jegyezte meg Pierre, miközben mindannyian az arcomba nevettek azon a bolondságon, amit magamból csinálok.

– Luci, részeg vagy?!- mondta Charles halkan, aggodalmasan.

– Hú? - mutattam a kezemmel kettőnk között.

– Haza kell vinned. És Olivet is. Nem fogok elrabolni egy Uber-sofőrt ma este.- rámutattam az ujjammal arra a pontra, amely egy puffanással eltalálta a mellkasát, ami meglepően kemény volt és valószínűleg izmos is, bár nem volt elég önbizalmam ahhoz, hogy a kezemet tovább mozdítsam a mellkasára, és fedjem le a felületének nagyobb részét.

Sóhajtott, miközben elmozdította magától az ujjamat. – Hozd Olive-ot. Most!- követelte.

Megőrült? Rosszul mondtam vagy csináltam valamit?

Reakciójának megrázkódtatása mintha kijózanított volna, amikor borzasztóan tudatára ébredtem annak, amit csinálok, és a zavar áradata zúdult rám.
-Igen sajnálom.– válaszoltam félénken. Szemei gyorsan elkerekedtek, mintha megdöbbent volna a hozzáállásom megváltozása miatt, de elfordultam, mielőtt még hülyét csinálhattam volna magamból, és átfutottam az idegenek ugyanazon a labirintusán, mint korábban.

Amikor visszaértem hozzájuk, a lányok még mindig úgy táncoltak, mintha nem is telt volna el az idő, amióta elmentem.

– Olive gyere, most indulunk.- minden érzelmet elvesztettem a hangomban.

- Nem, nem akarom... - kezdte Olive, de félbeszakítottam.

-Most!- parancsoltam rá.

Azt hiszem, ezen a ponton, noha túlnyomórészt részeg volt, felfogta a hangomat, és engedte, hogy visszarángassam a táncoló emberek között.

******

A hazafelé vezető út néma volt. De ezúttal nem volt kényelmes. Kínos, feszült érzés volt. Charles csak akkor beszélt, amikor Olive bevallotta, hogy azt hiszi, hányni fog, és azt mondta neki, hogy tegye ezt az ülése alatt lévő táskában, ha megteszi.

-Köszönöm Charles. Elnézést a stresszért.– vallottam be, miközben kiléptem az egyik ajtón, a másikon pedig kisegítettem Olive-ot.

Köszönöm,hogy elolvastad!🤍