Han Jisungot határtalanul idegesítette az egyébként ijesztően antiszociális Lee Minho jelenléte, egészen addig, ameddig el nem tört nála a mécses, és egy veszekedés következményeként minden megvilágosodik Jisung számára.
Kiderül, hogy a könyvet nem...
Egész délután mérgelődtem Minho aznapi kritikán aluli teljesítményén, és még büszke is voltam magamra, hogy a próba után kissé helyre tettem.
Másnap azonban nem várt engem a suli előtt, amit előszőr jókedvűen nyugtáztam, de mikor a nap további részében sem volt sehol, már kezdett kissé nyugtalanítani a helyzet.
- Seungmin - súgtam neki történelem órán. - Mondjad - szólt vissza rám sem nézve. - Te láttad ma már Minhot? Erre meglepve rám nézett. - Azt hittem nem kedveled.
Ezt hallva a gyomrom kissé görcsbe rándult. Ennyire feltűnő...? - Miből gondolod? - sütöttem le a szememet. - Látszik rajtad - vont vállat. - De tudod, nem volt semmi bajod vele, ameddig a fanok el nem kezdték mondani, hogy mennyire rád van tapadva. Nem kéne ennyire befolyásolhatónak lenned.
Szavain elgondolkodtam. Valóban csak a fanok hatására kezdtem volna el ellenszenvvel tekinteni rá...? Seungminnak igaza van, az elején semmi bajom nem volt vele... - Amúgy nem - szólt Seungmin hirtelen. - Nem láttam ma Minhot. Pislogva tértem vissza merengésemből. - Nem? - Nem. - Hmm... - nyugtáztam. - Lényegtelen, majd a mai próbán úgyis találkozunk vele.
De nem jött a próbára.
- Hol van Minho? - kérdezte Hyunjin. Mindannyian tanácstalanul álltunk a zene teremben. - Ma még nem is láttam - mondta Changbin. - Én sem - rázta a fejét Jeongin. - Hmm - vonta össze a szemöldökét Chan. - Miért nem szólt, hogy nem jön ma suliba? - Hogy szólt volna? - tette le gitárját sóhajtva Felix. - Egyikünk sem adta meg a telefonszámát neki.
Erre tenyereim leizzadtak. Hol vagy, Minho...?
☆ ★ ✮ ★ ☆
🐰
Régebben... A csendes életet választottam. De... nem biztos, hogy jó ötlet volt teljesen antiszociálódnom. Éppen ezért... Megpróbáltam visszatérni az életbe. Azért, mert... szeretnék elég jó lenni. Azért, mert szeretnék megfelelni...
Neki.
Kiskoromtól kezdve mindig is csöndes és visszahúzódó voltam. Nem vágytam más gyerekek társaságára, nem vágytam barátokra. A szüleim az elején nem értették ezt, és elvittek pszichológushoz, hogy kiderítsék mi bajom van.
Két hónapnyi pszichológia után a pszichológus megállapította, hogy nincsen semmi bajom, egyszerűen csak ilyen vagyok, és majd elkezdek szocializálódni, amikor idejét érzem.
Szabad időmben tehát olvastam, rajzolgattam, és doboltam. Nem jártam különtanárhoz, nem is kellett, olyan volt, mintha a véremben lett volna, ment magamtól. A dobolás mindig kikapcsolt, és ez most is így van.
Eltelt így 12 év. Októberben múltam 17 éves, és végre eldöntöttem; itt az ideje barátokat szerezni.
Így hát azt láttam a legokosabbnak, ha jelentkezek az iskola rock bandájába. Szerencsémre pont dobost kerestek. Nagyon izgultam, hiszen nem nagyon szoktam mások előtt fellépni, dobolni meg végképp nem hallott még senki a szüleimen kívűl.
De ahogy elkezdtem dobolni... minden rendbe jött. Ráadásul tetszett a fiúknak. Nagy meglepetésemre lelkesen megtapsoltak a végén, és közölték, hogy engem akarnak a csapatba.
Sosem voltam még olyan boldog mint akkor.
A csendes, visszahúzódó fiúnak lett társasága. De én mégis egy valakire voltam rátapadva: Han Jisungra. Nem tudom, hogy miért, de egyszerűen kötődtem hozzá. A többiek is szimpatikusak voltak, de ő... azt szerettem volna, hogy ő legyen életem első barátja.
Olyan kedves arca van, és bíztató mosolya. Mindenkivel nagyon rendes, és az elején még azt hittem, hogy velem is az, ameddig meg nem hallottam, hogy a Stray kids fanok úgy tartják, hogy nagyon rá vagyok tapadva Jisungra.
Nem tudtam, hogy ezt hogy értik, szóval nem is foglalkoztam vele.
☆ ★ ✮ ★ ☆
Torokgyulladásom lett. Valójában már előző nap is az volt, még is azt válaszoltam Jisungnak, hogy nem vagyok beteg.
Miért?
Mert nem akartam, hogy távolságtartó legyen. Hiszen ki akarna egy beteg fiúval barátkozni?
De... a nap legyengített, és az sem segített, hogy Jisung leszidott a próba után. Így hát ma reggel úgy keltem, hogy meg sem bírok szólalni a torokfájástól, ráadásul meg mozdulni sem bírtam, a végtagjaim túl nehéznek bizonyultak.
Édesanyám orvos, így rögtön diagnosztizált, és arra intett, hogy maradjak otthon a héten. Ennek hála egész nap pihentem, és csak dél körül jutott eszembe, hogy nekem aznap próbám lenne a többiekkel.
Basszus... Hogyan értesítsem őket, hogyha egyikőjüknek sincsen meg a telefonszáma?
Fogalmam sem volt mit tehetnék, így úgy döntöttem, hogy majd a próba előtt oda megyek, és szólok Bangchannek, hogy lebetegedtem.
Igen ám, de elaludtam az időt...
★
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
