Han Jisungot határtalanul idegesítette az egyébként ijesztően antiszociális Lee Minho jelenléte, egészen addig, ameddig el nem tört nála a mécses, és egy veszekedés következményeként minden megvilágosodik Jisung számára.
Kiderül, hogy a könyvet nem...
Zavartan követtem Minhot a második emeletre. - Itt is lennénk - nyitott be a takaros kis fehér ajtón, amin át én bizonytalanul beléptem a lakásba.
- Minho, haza értél? - hallottam egy női hangot a konyha felől. - Igen, anya - felelte Minho nyugodtan. - Hoztam magammal valakit... Minho édesanyja erre kiviharzott a konyhából, és egyenesen az előszobába jött.
- J-jó estét... - hajoltam meg zavartan. - Szia - mosolygott kedvesen Minho anyukája, aki ugyancsak olyan gyönyörű volt, mint Minho. - Anya, ő itt Han Jisung - mutatott be engem Minho félénken. - Egy... egy barátom...
Mrs. Lee szemei erre nagyra tágultak, úgy nézett rám. - Barátod...? - ragyogott fel az arca, majd hirtelen a nyakamba ugrott. - Istenem, hát végre eljött ez a pillanat! - Oh...? - pislogtam értetlenül Minhora, aki elvörösödve próbálta lefejteni rólam az édesanyját. - Anya, ne csináld ezt, engedd el szegény Jisungot... - morogta Minho jól láthatóan zavartan.
Mrs. Lee erre eltolt engem magától, és a boldogságtól bekönnyezve pásztázta az arcomat. - Nagyon köszönöm, Han Jisung - mosolygott rám hálásan, mire én is akaratlanul elmosolyodtam. - Nem tudom mit köszön, de nincs mit - vontam vállat szerényen.
Mrs. Lee rá nézett Minhora, aki csak sóhajtott. - Majd fönt elmondom - mondta nekem a fiú, mire én tétován bólintottam. - Jól van, menjetek csak, Minho, mutasd meg Jisungnak a szobádat - noszogatott minket az anyuka derűsen. Minho erre csak kuncogva megcsóválta a fejét, majd a vállamat gyengéden megfogta -amitől az egész testem elkezdett bizseregni-, majd megmutatta az utat a szobája felé.
Szolid, rendezett kis szoba volt, mentazöld falakkal, egyszerű fabútorokkal és egy egyszemélyes ággyal. A polcokon könyvek sorakoztak, az ablakpárkányon és plafonon virágok díszesítették a helyiséget.
- Szép a szobád - mondtam körülnézve. - Otthonos. - Igazán? - csillantak fel Minho szemei. - Örülök, hogy jól érzed magadat itt. Tudod, még nem nagyon járt a szobámban más rajtad meg a szüleimen kívül. Kivéve persze a banda tagokat mikor ápoltak engem, de előttük még senki. - Mi...? - kaptam rá a fejem sokkoltan. - Ezt hogy érted?
Minho leülve az ágyára megpaskolta maga mellett a lepedőt, ahova én érdeklődve nézve rá le is ültem. - Ez az, amit el akartam mondani - nézett a kezére bizonytalanul. - Tudod, én kiskoromtól kezdve mindig is nagyon antiszociális voltam. Nem barátkoztam senkivel, nem kerestem más gyerekek társaságát, egyszerűen csak el voltam magammal. A szüleim azt hitték, hogy valami trauma ért, és azért viselkedek így, de a pszichológus megmondta, hogy egyszerűen csak ilyen fajta vagyok, és ha majd úgy érzem, hogy eljött az ideje, akkor majd elkezdek szocializálódni. Tehát doboltam, olvastam, rajzolgattam, meg voltam a saját ki világomban. Így hát tulajdonképpen 17 évem alatt egy barátom sem volt, amiért a szüleim nagyon aggódtak, de türelmesen várták, hogy eljöjjön a pillanat, mikor elkezdem keresni valakinek a társaságát. Itt jössz a képbe te - nézett rám szelíden, mire a szívem hangosat dobbant.
- Ahogy minden nap láttalak az iskola folyosón, az energiáid megragadtak, és életemben előszőr vágytam valakinek a társaságára. Viszont nem akartalak zavarni a jelenlétemmel, ezért csak a távolból figyeltelek. Tudom, ez így most eléggé parán hangzik, de érdekes voltál számomra, ezért figyeltelek - nézett rám zavartan.
- Tényleg furán hangzik, de értem hogyan érted, szóval nincs gond - mosolyogtam elpirulva, mire ő halkan felkuncogott, ami pillangókat keltett a gyomromban.
- Egyik nap megláttam a hirdetéseteket, hogy dobost kerestek a bandába - folytatta magabiztosan. - Úgy gondoltam, hogy itt a lehetőség a szocializálódásra. Nagyon nagy szerencsém volt, hogy engem választottatok, ráadásul kapásból került hét ember körém - nevetett. - Meg amúgy... szeretnék bocsánatot kérni amiért mindenhova követtelek, és nem beszéltem sokat, de nem tudtam hogyan kell barátként viselkedni. Nem akartalak zavarni a jelenlétemmel, vagy idegesíteni téged, egyszerűen csak veled akartam lenni, mert valamiért... nagyon... - Kötődtél hozzám - fejeztem be helyette biccentve.
Minho pislogva rám emelte tekintetét, majd lassan bólintott. - Ne kérj ezért bocsánatot - sóhajtottam. - Most csak még nagyobb bűntudatot érzek azért, ahogy bántam veled, mikor te csak barátkozni akartál... - Nem kell - csóválta a fejét. - Lényegtelen, mert ez már mind csak a múlté. Most már minden rendben közöttünk. Vagyis... ugye minden rendben közöttünk? - nézett rám elbizonytalanodva. - Igen - mosolyogtam rá. - Minden rendben.
Idő közben kint eleredt az eső, így pár percig kellemes csöndben hallgattuk az ablaküvegen kopogó esőcseppek szelíd zaját.
Ekkor halk kopogás hallatszódott, majd Minho ajtaja lassan kinyílt, és Mrs. Lee dugta be fejét a szobába. - Sziasztok - mosolygott, majd egy tál tanghuluval a kezében belépett. - Oh, anya, nem kellett volna - mosolygott édesanyjára Minho. - Ugyan már, ez csak egy kis nasi - legyintett Mrs. Lee, majd kedvesen felém fordult. - Jisung, te meddig maradhatsz?
Az időre rápillantva realizáltam csak, hogy már este 10 is elmúlt. - Oh, hát... igazából bármeddig maradhatok, mert a szüleim üzleti úton vannak - feleltem. - Á, mindent értek - bólintott Mrs. Lee. - Akár itt is aludhatsz.
Erre rendesen elpirultam, és tétován fordultam Minho felé, aki ragyogó arccal nézett rám. - Jisung, itt alszol ma nálam? - kérdezte csillogó szemekkel, mire nagyot nyeltem.
Végülis... Mi baj lehetne...?
★
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
