Han Jisungot határtalanul idegesítette az egyébként ijesztően antiszociális Lee Minho jelenléte, egészen addig, ameddig el nem tört nála a mécses, és egy veszekedés következményeként minden megvilágosodik Jisung számára.
Kiderül, hogy a könyvet nem...
A rét szélére érve hevesen dobogó szívvel lelassítottam és megálltam. Izgatottan néztem körbe a hatalmas telken, mit magas, zöld fű borított, amelyet apró, fehér virágok pöttyöztek. Szememet lassan futtattam végig a mezőn, s nem messze megpillantottam egy apró alakot.
Minho...!
Nyelve egyet belevetettem magamat a derékig érő fűbe, és határozottan megindultam Minho felé. Háttal állt nekem, látszólag az eget kémlelte. Nem láttam az arcát, de nyugodtnak tűnt.
Ahogy egyre közelebb értem hozzá, úgy egyre inkább nőtt bennem a félelem. Mit mondjak neki? Mi lesz, ha szóba sem áll majd velem? Mi lesz, ha itt hagy...?
Ezeken törve a fejemet elbizonytalanodtam, de a bűntudatom tovább hajtott. Bocsánatot kell kérnem tőle!
Egyre közelebb értem Minhohoz. Igyekeztem halkan menni, de a szellő lágy fuvallata nem tudta teljesen elnyomni a fű susogását, mely utamat kísérte. Már csak pár méterre voltam Minhotól, mikor ő, a lépéseim hangjára hirtelen megfordult.
Rögvest megtorpantam amint szemeink találkoztak. Elakadt a lélegzetem. Minho arca még mindig gyönyörű volt, de most valahogy gyönyörűbb, mint amire emlékeztem. Sötét haja puhán ölelte körbe tökéletes arcát, dús ajkai enyhén elnyíltak egymástól, ezzel felfedve édes nyuszi fogait, egyenes orra szelíd árnyékot vetett sápadt orcájára, míg mandula szemei csillogtak a nap fényében.
Megbabonázva álltam ott, enyhén tátott szájjal, úgy néztem Minhora, aki úgyszintén döbbenten bámult vissza rám.
Kis idő után Minho kissé összevonta a szemöldökét, ez pedig engem nagyjából kiábrándított a bámulásból. - Sz-szia... - köszöntem halkan. Minho úgy nézett rám, mint a hülyére szokás. - Ööö... - zavaromban tekintetemet a földre vezettem. - Miújság?
Minho sóhajtva megforgatta szemeit, majd egy szó nélkül el akart volna menni mellettem, de én kétségbeesetten megragadtam a csukóját, és visszarántottam. - Várj...! - néztem a szemébe könyörögve. Ő csak értetlenül meredt rám, nem mozdult. Láttam a kíváncsiságot megcsillanni azokban a gyönyörű szemeiben.
Lassan elengedtem a csuklóját, biztosra menve, hogy nem megy el. Sóhajtva leültem a fűbe, várva, hogy ő is így tegyen. Fél percbe telt, de végül Minho is letelepedett mellém.
Nem néztünk egymásra, csak meredtünk magunk elé. Beletelt egy kis időbe, mire összeszedtem a gondolataimat, és úgy éreztem készen állok kiönteni a szívemet. - Minho-hyung...
Csönd.
- Mi van...? - szólt halkan. Szívem nagyot dobbant. Egy hete nem hallottam a hangját, és féltem, hogy elfelejtem, de pont olyan volt, mint amire emlékeztem. Olyan lágy, de közben mégis harsány, megnyugtató, lelkig ható.
Az égre nézve, kis mosollyal összeszedtem magam. - Bocsánat, amiért mindent elrontottam... Csak ennyit mondtam, Minho mégis döbbenten kapta rám szemeit. Lassan, félénken én is ránéztem.
- Nem utállak. Sosem tettem. Nem kellett volna azokat a dolgokat mondanom neked. Csak az én szemszögemből néztem a helyzetet, abba bele sem gondoltam, hogy te mit élhetsz át. Befolyásoltak a fanok rólad szóló undok szavai, és egy idő után már én is ellenszenvesen viszonyultam hozzád, pedig te nem tettél semmi rosszat... Miután csúnyán leordítottalak, és elmentél, rájöttem, hogy mit tettem, és teljesen magamba borultam. Changbinnak és Hyunjinnak kellett összekaparniuk az iskola padlójáról - kuncogtam szánakozva. - Rájöttem, hogy csak barátkozni szerettél volna, de én még csak egy esélyt sem adtam... Ezek után egyből írni akartam neked, de addigra már letiltottál engem, és a többieket is. Utána napokig nem tudtam veled beszélni, és úgy éreztem össze roppanok a bűntudattól, na meg a hiányodtól. Hiányzott, hogy minden órám után az osztály előtt vársz, hogy együtt ebédelünk, hogy jössz mellettem a folyosón, bárhová megyek, és hogy a próbákon mindig tőlem kértél segítséget. Hiányzott az illatod, a vanília parfümöd, ami mindig nyugalmat és békét teremtett bennem. Hiányzott a hangod, amit csak oly ritkán hallhattam, hiányzott a nevetésed, ami a legértékesebb dolog számomra. Hiányoztál, Minho. Ezért most teljes szívemből bocsánatot szeretnék kérni mindazért amit mondtam és tettem, és könyörögve kérlek, hogy adj nekem még egy esélyt arra, hogy a barátod lehessek.
Nagyot sóhajtva fejeztem be a monológomat, majd hangosat nyelve lassan Minhora néztem. Döbbenetemre Minho arca könnytől csillogott. Szemeiben fájdalom és meghatottság ült. - M-miért sírsz? - fogtam gyengéden kezeimbe az arcát aggódva. - Netán mondtam valamit, amivel megbántottalak?
Minho szipogva megcsóválta a fejét, miközben bizonytalanul belebújt az érintésembe. Hüvelykujjammal óvatosan letöröltem friss könnyeit, és aggódva figyeltem minden mozzanatát.
- Jisung... Szívem kihagyott egy ütemet. Ez az első, hogy így hív... - Igen...? - engedtem el az arcát lassan, de ő elkapta kezeimet, és szelíden visszahelyezte az arcára. - Nagyon örülnék, ha barátok lennénk - simult a kezemhez egy édes mosollyal, mire úgy éreztem, hogy menten elolvadok.
Bekönnyezve, boldogan a nyakába ugrottam, amivel eldöntöttem őt a füvön. Kezemet védelmezően a tarkójára raktam, így nem verte be a fejét a földbe. Vidáman fúrtam fejemet a nyakába, és éreztem, hogy túlcsordulok boldogsággal.
Minho tétován a hátamra tette a kezét, majd kis idő után jóval bátrabban szoros ölelésbe vont. - Köszönöm... - súgtam a fülébe. - Én köszönöm - felelte halkan, és hallottam a hangján, hogy mosolyog.
Visszaszereztelek, Minho... és soha többet nem engedlek el.
★
Deze afbeelding leeft onze inhoudsrichtlijnen niet na. Verwijder de afbeelding of upload een andere om verder te gaan met publiceren.
